Kegyeletteljes emlékezés halottainkra!

Textus: 1 Kor 2, 12- 14 “ Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Alig voltam 14 éves, amikor ott álltam édesapám sírja mellett, és néztem a végtelenbe keserűen, fájóan, kiábrándultam. Tele voltam bosszúsággal, kiábrándultam, feldúltan, összetörve érkeztem haza. A családi kötelékek és kapcsolatok mind azon voltak, hogy valamiképpen segítsenek, gyógyítsanak, feledtessék ezt a szomorú állapotot.

Talán többet is adtak annál, amit megengedhettek maguknak, anyagiakban, lelkiekben, kapcsolati lehetőségekben. Minden szó, tett és cselekedet gyógyír volt erre a belső sebre, amit magamban hordoztam. Nagyanyám ereje feletti munkát végzett, s ő lett a család oszlopa, megtartója, ebben a rettenetes helyzetben a bátorítója.

Aztán tanulmányaim egyengetésében az egyik unokatestvérem és a családja mellém állt, támogatott, segített, együtt építettük a jövendőt, vázoltuk a kitörési lehetőséget. Csak most felnőtt fejjel tudom igazán felfogni, mennyi energiát, időt és jóakaratot áldoztak fel a mellettem levők, hogy segítsenek engem ebben a nehéz időszakban. Szakadékban voltam, mozaikokra tört az életem, idő kellett, amíg magamra találtam, belső csend, amíg megszűnt bennem a zűrzavar, és nyugodtság, hogy újból összerakjam, ami bennem összetört.

Gondolom, minden ember átmegy ezen a szenvedésen, akár korábban, vagy éppen későbben, de így vagyunk akkor, amikor elveszítjük a családtagot, az édesapát, édesanyát, akár a gyermeket. A veszteség fájdalma által belekerülünk egy mély örvénybe, amely csak körbe- körbe repíti a szenvedések hullámain az életünket. És kellenek személyek, belső erő, erős hit, hogy megálljunk ebben a mélységben, és még a sötétség ellenére is meglássuk azt a kevéske fényt, ami nyugalmat ad, megerősít, utat mutat a felemelkedésben, és kiemel a szenvedés eme mélységéből.

Emlékszem, amikor a kicsi lányunk a lét és a nemlét világa között lebegett, bár mindenki készített az elmúlásra, mi mégis minden levegővételére úgy tekintettünk, mint egy visszatérési lehetőségre, s mint egy szalmaszálba kapaszkodtunk, hogy minden áron megmentsük őt a haláltól.

Mélyek, megrendítőek ezek az elbúcsúzások, összetörik a szívünk, homályossá válik a látásunk, meginog az egyensúlyunk, és óriási belső erő kell ahhoz, hogy újból talpra álljunk. Azért mondtam mindezeket el, mert úgy hiszem, mindannyian ezeket éljük át, amikor elveszítünk egy családtagot, aki szorosan az életünkhöz tartozott. Őt siratjuk, miközben a magunk gyengeségét akarjuk csiszolni, erősíteni, az egyensúlytalanságot kiegyenlíteni.

Halottak napja körül érdemes foglalkozni ezekkel az érzésekkel, átélni, az összetörtség érzését, tapasztalni, azt, hogy imádsággal, környezetünk segítségével, milyen mozaikszerűen újra épül az életünk. Mert bár az, ami összetört többé nem lesz teljesen egész, mégis, azt összefonjuk, összekötjük, megerősítjük az egymáshoz való viszonyok, kapcsolatok erejével. Ma ezen az istentiszteleten ebben szeretnénk főleg azoknak a családoknak segíteni, akik az elmúlt egy évben átélték ezt a rettenetes élményt, elsiratták a szeretteiket és még elevenen él bennünk a gyász és fájdalom érzése. Ma ezt a tanítást Pál apostol szavaival szeretném hangsúlyozni, és Isten szavát a ti szívetekben elmélyíteni. A következő gondolatokról fogok beszélni: az Isteni Lélekről, az ajándékról, a Lélektől jövő tanításról, Isten lelkének elutasításáról, és a megismerésről. Öt olyan dologról, ami segíthet bennünket a gyász feldolgozásában és életünk mozaikjának megalkotásában.

I.” Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket,” A teremtés hajnalán Isten a saját lelkét lehelte az emberbe. S mi hisszük, hogy ez a Lélek belénk is áradt fogantatásunk alkalmával. Ez a Lélek egy örökös harcban áll a hitetlenséggel, a csábítással, az élet szenvedélyeivel. A gonosz elcsábítja Évát a paradicsomban, s Ádám enged az ő feleségének. Isten kiűzi őket az Éden kertjéből, de ugyanakkor a kezükbe adja a sorsukat, hogy irányítsák, életüket megszervezzék. Bár az idilli állapot megszűnt az ember vágyik a hallhatatlanságra. És ezt csak a szenvedésen keresztül tudja elérni.  Nincs egy olyan állapot, amiért nem kellene megszenvedni, vagy csak úgy magától megtörténik. A világ lelke az értelem és az érzelem egy örökös harcban áll. A szív szava azonban mindent felülír. Isten úgy teremtett bennünket, hogy még a legnagyobb fájdalomban is higgyünk benne. Megkérdőjelezünk sok mindent az életben, sikert, örömöt, pozíciót, halált, elmúlást, de ami örökké megmarad bennünk, az az örökké való élés igénye. Mindig arra törekszünk, hogy valami maradandót alkossunk. Ez a legjobban a temetőkben fejeződik ki, a sírhantokon. Itt nyilvánul meg a legjobban, hogy mennyire szeretjük, ragaszkodunk azokhoz, akik már a mennyben vannak, de mégis a szívünkben élnek. Isten lelke meggyötör, de be is kötöz, nem hagy ott a mélységekben, erőt az a felülemelkedésben, lehetőséget mutat a fájdalmak feldolgozásában, visszaadja az életbe vetett hitünket.

II.” hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”

Aranyosi Ervin: Még az én időm szalad, versében írja

 

Mikor elvesztettem szerettemet,

fájdalom járta át a lelkemet.

Ilyenkor kérlek, ne adj tanácsot,

csak felkavar a nyugtatgatásod!

Hisz olyan nagy a veszteség,

s nem vigasztal meg se Föld, se Ég,

de jó, ha itt, mellettem állsz,

és támaszt adsz, és csendre váltsz!

 

 

Az élet egy hatalmas ajándék. Ezzel visszaélni nem szabad. Jóban és rosszban, örömben és bánatban élni kell azt. A gyász egy olyan érzést kelt bennünk, mint amikor egyedül vagyunk a hegycsúcson és nem ismerjük a visszafelé vezető utat. Az élet, az alaptábor valahol lent a völgyben van. Talán sokszor szeretnénk átszökni, leszökni, hogy minél gyorsabban visszajussunk az alaphelyzetbe. De már semmi nem lesz olyan, mert onnan hiányzik örökké az, akivel együtt éltünk, dolgoztunk és küzdöttünk. Nekünk kell megállni és szétnézni, megtalálni a visszatérés lehetőségét. Minden lépésre vigyáznunk kell, mert most egyedül vagyunk. Ösvényt kell taposnunk, patakok vize fölött kell, áthaladjunk, sziklák bércein kell, bátorságot találjunk, gleccserek vizében kell önmagunkat látnunk. És mindig kell, érezzük, látnunk, hogy van, akiért visszatérni, a gyermekért, házastársért, munkáért, Istenért.

Ez a belső út, melyet a gyászban teszünk nemcsak kihívás, hanem ajándék is egyben. Egyedül járjuk, a saját erőnkre hagyatkozunk, s rájövünk mekkora energia, erő rejtőzik bennünk. S mi fedezzük fel a ködből elénk tárulkozó völgy látványát, és hallgatjuk a csobogó forrásvizek nyugtató hangját, mit töltjük fel lelki kulacsaink üdítő varázsát, és mi érkezünk meg oda, ahol minket örömmel, szeretettel várnak. S a visszatalálás öröme, a teljesítés sikere, a magunkra találás elégedettsége új erővel ruház fel, s megláttatja a kihívást, a feladatot, a jövendőt örömét.

 

III.” Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással,” A magányt, az egyedüllétet, a fájdalmat becsülni kell. Felszínesen nem lehet elintézni csak úgy szóval, hogy átmentem már a gyász és fájdalom szorosán. Kígyózó ösvények, belső örvények, hatalmas szakadékok, megtorpanások keresztezik a gyász útjait. Amikor magunkra maradunk a gyásszal, nekünk nem egy jól kitaposott ösvényen, hanem egy teljesen vadidegen tájon kell, keresztül haladjunk. Mert ahogyan mi éljük meg a házastársunk, gyermekünk, testvérünk halálát, édesanyánk és édesapánk halálát az nagyon is egyedi. Így még soha nem voltunk. Ezt még soha nem éreztük. Úgy vagyunk, mint a hegymászó, mint aki először megy fel az ismeretlen csúcsra.

 

Nekünk kell a megerősítenünk magunkon a biztonsági övet, kivágnunk az előttünk levő bozótot, megkapaszkodnunk az előttünk levő szirteken. Olvashatunk útmutatókat, a környezetünk segíthet a veszteség feldolgozásában. De az isteni bölcsességet nekünk kell megtalálnunk. A kérdéseinkre a miérteket nekünk kell megválaszolni. Pál  apostol itt hangsúlyozza, hogy az emberi bölcsességnek is határa van. Körül írjuk a gyászt, módszereket fogalmazunk meg a feldolgozásra, kapaszkodókat adunk a felemelkedésben. De az utat mindig a sérült, a gyászt megélő személy kell, megtegye. És a hívő, vallásos ember számára, ő nincs egyedül ebben, hanem jelen van Isten szentlelke. És ez erőt ad, belőle energiát lehet nyerni. Ő sikerre viszi, az élethez, az alaptáborhoz való visszatalálást.

 

IV.” A nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti,” Ma nagyon sok lelki gondot próbálnak kezelni vallás, Isten a szentlélek ereje nélkül. S talán tűzoltásra, vagy éppen a gondok elföldelésére ezek elégségesek is. Talán időszakosan érnek is el eredményeket. Az elmúlás, a halál okozta lelki betegségeket, a gyászt azonban csak értelemmel, vagy érzelemmel kezelni nem lehet. Amikor hisszük, hogy Isten adta nekünk az életet, akkor benne van az a tény is, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Neki célja és terve van velünk. Nemcsak az életünkkel, hanem még a halálunkkal is. És a halállal átlépünk egy másik világba, az örök létbe, a mennybe, abba az állapotba, ahol Isten nekünk otthont készít a lelkünknek. Mi, akik itt maradunk bíznunk és hinnünk kell azt, hogy Isten nem bántani és szenvedtetni akar a szeretteink elszólításával, hanem Ő egy örök és egyetemes törvényt teremtett, ami mindenkire érvényes. És ez a földre és az égre szól.

 

Aki ezt nem fogadja el, annak bolondság a templom, a temető, a szertartás. Annak egy nagy nihil az egész, s a földi hamvakat is szét lehet szórni, mert mindenütt jelen leszünk a halál után. Azoknak csak ez a földi élet kell, az öröm, a boldogság hajhászása, az élvezeti szerek használata, az örökös jólét. S utána jöhet a nagy semmi. De Isten az embert ennél többre teremtette. Mi vágyunk emlékezni, gyertyát gyújtani, imádkozni, szeretteink emlékét ápolni, és a gyászban újra önmagunkra találni.

 

V.” sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.” Ha úgy fogjuk fel, az élet egy hatalmas nagy iskola, ahol mi sok mindent tanulunk Istenről, önmagunkról és erről a világról. Ez az ismeret nemcsak az értelmet, hanem a lelket is gazdagítja. A veszteségben is önmagamat ismerem meg. A lehetőségeimet térképezem fel, erőnlétemet állapítom meg, és magamat készítem a kihívások legyőzésére. Elsősorban lelkileg ítélem meg, hogy kész vagyok, képes vagyok- e ezek feldolgozására, igénylek- e külső segítséget a vezetésben, és akarok- e megérkezni az elfogadáshoz. Én döntök minden szakaszban, hogy továbblépek- e ebben a fejlődésben. Az utat, ösvényt nekem kell kitaposnom, megtalálnom, s rajta keresztül eljutnom kérdéseim tisztázáshoz, az elhunyt elengedéséhez, további életem felépítéséhez.

Isten, a vallás, és a mi közösségünk ebben tud segíteni, hogy együtt imádkozzunk, egymásban a bizalmat erősítsük és szeretetünket megéljük. Mi hisszük, együtt könnyebb lesz, mert együtt vagyunk a sírokkal, és együtt örvendünk a megérkezőkkel.

A lélek egy tenger, amiben úszunk. Ezen az oldalon nincs partja, csak nagyon messze, a túloldalon, és az a part: Isten.” A gyász az egyik legmélyebb és legintenzívebb érzelmi reakció. A gyász teljesen az életről szól. Miképpen tudok oda visszaérni.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Kisgyermekkorunkban találkozni akarunk az élettel. És ezt meg is érezzük a szülők ölelésében, karjaik ringatatásában, majd megtaláljuk a barátokban, a szerelemben, gyermekáldásban, az esőcseppben, a tengerek hullámzásában, az éjszaka csendjében és a békében. Ezt az életet véljük elveszíteni a halálban, de igazán visszakapjuk csak éppen más formában, imában, emlékben, sírhantban, Istenben.

Jöjj és imádkozz ma ezért az életért! Azért, hogy könnyes, fájdalmas, vagy éppen örömteljes tapasztalatok által, megértsd az arcodon végigguruló könny tisztaságát, az arc derűjét, a veszteség szükségességét.

Jöjj és imádkozz ma az elhunytadért! Légy készen a gyászra, és vállald a magad fájdalmát, fogadd el a szeretted eltávozását. S nézz körül, vedd számon, akik ma még veled vannak, együtt gyászolnak, szeretnek és körül ölelnek. Éld át minden pillanatát a halottak napjának, és a sercegő gyertyák fényénél lásd meg az üdvösség világát.

Legyen a mai emlékezés is kegyelet teljes, lelket erősítő és elfogadtató mindannyiunk számára. Ebben az imádkozásban segítsen az Isten! Ámen.