Fedezd a hit erejét!
Textus: Lk 17, 15- 19 „ Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette az Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak- e meg? Hol van a kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
A vadgalamb és a méh magyar népmesével indítom mai beszédem, mert úgy érzem szükséges ma a háláról beszélnem.
Ragyogó napfényes időben elindult egy méhecske a virágok látogatására, mézet, virágport gyűjteni. A közeli patak partján ott hajladozott a kora nyár sok mézelő virága. A kis méh egyikről a másikra röpködve gyűjtögetett. Egyszerre egy hirtelen szélroham elkapta, és belesodorta a patak vizébe. Ott vergődött szegényke már-már félholtan, mikor egy arra repülő vadgalamb meglátta nagy baját. Odaszállott a patak fölé, és a csőrében tartott kis gallyat a méhecske elé vetette a vízbe mentőcsónakul. A méhecske felkapaszkodott a gallyra, és így megmenekült. A szép napsütésben hamarosan megszáradt a szárnya, és útnak indulhatott hazafelé. Mit látott azonban röptében? Megmentőjét, a vadgalambot, amint ott ült egy fa ágán, fegyverével éppen célba vette a vadász. A méhecske éppen jókor érkezett segítségül. Gyors röptében lecsapott a vadász kezére, és beledöfte fullánkját. A fegyver eldördült, de a lövés célt tévesztett, mert a vadász keze a méhszúrástól félrerándult. A vadgalamb gyorsan elszállt. A méhecske is vígan szállt hazafelé. Boldog volt, mert a vadgalamb jótettét hálával viszonozhatta.
Nagyon sok gonddal, nehézséggel, betegséggel kell, megküzdjön a mai ember is. Talán túlságosan is egy lelkileg nyomott, pesszimista, csak a kilátástalanságot látó társadalomban élünk. Lehúzó megjegyzések, kritikai észrevételek, beszólások, megmondások, okoskodó javaslatok, előítéletek lengik körül a mindennapjainkat. S az ember csak ide- oda kapkod, mint a szélkakas forgatja a fejét, keresi, és nem találja az üdvösség útját. Az egyre bonyolultabbnak tűnő rendszerben nem ismerjük ki magunkat, s talán túlságosan is kicsinynek, gyengének, képtelennek érezzük magunkat, arra, hogy boldogak, megelégedettek legyünk.
Egyre csak azt táplálják belénk, hogy még szükségünk van valamire. Legyen az egy termék, egy alkalom, vagy akár egy utazás, ami minket a boldogság, a kiegyensúlyozottság szigetére visz. S egyre csak habzsolunk, dúskálunk a jólétben, miközben újabb igények fogalmazódnak meg bennünk, s lassan a szükségleteink határozzák meg mindennapjainkat, s nem mi magunk a hiányzó dolgokat.
Többször megfigyeltem, akár még a családban is, hogy mikor elmegyünk vásárolni, akkor nem azt keressük, ami feltétlenül hiányzik nekünk, hanem a polcok és sorok hosszán keresztül azokat is a bevásárló korásba tesszük, melyek talán mellékesek is a háztartásunkban.
Akár bevalljuk, akár tagadjuk, de állandó kísértéseknek vagyunk kitéve, s óriási önfegyelem kell, ahhoz, hogy egyensúlyt tartsunk, s fékezzük vásárlási lázunkban ösztöneinket.
Mai beszédem alapgondolatát Lukács evangéliuma azon részéből választottam, ahol Jézus úton volt Jeruzsálem felé, s Samária és Galilea között betért egy faluba és találkozik tíz leprással. A lepra Jézus idejében, akárcsak ma is egy gyógyíthatatlan betegség volt. Az ilyen személynek külön kellett élnie, a közösségből el volt távolítva, ha valakivel találkozott, kiáltania kellett, lepra- lepra, hogy mások távol kerüljenek tőle.
Az ilyen emberben a száműzetés, a kirekesztettség, a magányosság érzése uralkodott el. Talán már le is mondott arról, hogy valaha meggyógyul. És ez a történet éppen arról szól, hogy nincs lehetetlen a vallás világában. S a hitnek óriási szerepe van emberi életünkben. De ugyanakkor a mindenkori meggyógyultakból is, a tíz közül csak egy megy vissza hálát adni. Ma beszédemben a felolvasott szentírási versek alapján a következő 5 gondolatokról fogok beszélni: meglátni a gyógyulást, Isten dicsőítéséről, a hálaadásról, a mellettünk levő társak befolyásának hatásairól és a hit erejéről.
I.” Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért,” A tíz leprás közül Lukács evangélista egy meggyógyult beteg állít e történet középpontjában. Ő a samáriai leprás. 1o férfi meggyógyulási történetét olvassuk ezen a szentírási helyen, a többségük valószínű zsidó nemzetiségű. De egy közülük ahhoz a néphez tartozik, akik az istenhitük, és az istentisztelet formája miatt a zsidók által meg van vetve, le van nézve, ki van közösítve. Egyszerre Jézus két határvonalat húz meg ebben a történetben, az jön vissza hálát adni, aki éppen abból népből származik, akit leírtak, akit megszólnak, hogy Isten nem a neki megfelelő módon imádják és tisztelik. És íme, ahhoz a százalékhoz tartozik, aki tud hálát adni, gyógyulását meg tudja köszönni.
Három fontos ige van ebben a mondatban: látta, meggyógyult, visszatért. Vajon mit és hogyan lát a mai ember? Miképpen érzékeljük az életet? Mert látni nemcsak szemmel, hanem a lélekkel is lehet. A lelki látás pedig egy olyan világba vezet, ahol az életünk Teremtője, ránk is figyelmet fordít. A mindenkori istentisztelet, így a mai is, jó lehetőség nekünk arra, hogy lássuk az életünket. Érzékeljük az Istennel való kapcsolatot, s ha lehet, erősítsük, még szorosabbra fűzzük a hozzá való kötödésünket. A tegnap a nőszövetségi tagokkal való kirándulásunk alkalmával a Gagy mentén ( Szentábrahám, Gagy Firtonmartonos) láttuk a hit megnyilvánulásait a templomokban, azoknak szépségében. Érzékeltük ennek kötödését Kőrispatakon. Láttuk a szalmakalap múzeumban a bemutató alkalmával azt a kötödést, szeretetet, melyet táplálnak egy szakma, hívatás irányában. S ez a múltba való látás, megerősít minket is abban, hogy van jelenünk, és főleg sokat tehetünk a jövőért. Mint ahogyan itthon is, a fiatal és idősebb presbiterek, egyháztagok kezükbe vették az eszközöket ingatlanunk felújítására. Mert amikor látom a munkám erejét, s rajta Isten áldását, akkor meggyógyulok, erős leszek, hasznosnak érzem magam. Célja van az életemnek.
Jézus azt mondja ezt a tíz leprásnak, hogy menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak. Vagyis visszaküldi őket a közösségi életbe. Egyedül nem lehet élni. Egyedül nem lehet meggyógyulni. Szükségünk van a gyógyulási folyamatban valakire. És ez nekünk vallásos embereknek éppen maga a jó Isten. A betegséget nem a szakember, hanem éppen az a személy fedezi fel önmagában, aki látja és tapasztalja, hogy megbomlott egészségi egyensúlya. S milyen jó, ha időben elmegy, keresi a lehetőséget a gyógyulásra. Nem valami egyébben, hanem éppen a hitében. Felfedezi önmagában, hogy a gyógyulás lehetősége nála van. Önmagából kell, kiinduljon. S milyen sok ember élete megváltozna, ha időt, lehetőséget adna magának az Istennel alkotott kapcsolat ápolására. Ha felfedezné, hogy egyedül csak nem bírja el a terheket. Ha tudná, hogy túlságosan is gyenge egyedül a kereszthordozásban.
Ez a leprás visszatért. Találkozni akar azzal, aki elindította a gyógyulás útján, aki visszaadta az ő egészségét. Nem siet vissza a családjához, nem temetkezik a munkába, hanem Jézushoz megy és leborul előtte.
II.” fennhangon dicsőítette az Istent.” Nem az embert, nem a körülményeket, nem is a tudást, hanem Istent dicsőítette. Az ember felett álló, magasságos Istennek ajánlotta fel a dicsőítését. Vajon ma hány ember tudja ezt megtenni? Hányan vagyunk készek arra, hogy hétről- hétre dicsőítsük az Istent azért, mert megtartott, élelmet adott, vigyázott rám, családot adott, értékessé tett engem? Mert az imádság, zsoltáréneklés, a prédikáció hallgatása, mind dicsőítése az Istennek. Sőt, ha úgy élek, az egész életem, az Istennek a dicsőítése is lehet, megfelelő magaviselettel, életmóddal, embertársaim szeretetével.
III.” Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt.” A hála felülemelkedik nemzetiségem, nemiségen, a bőr színén, és származáson. A hála egy olyan mély emberi érzés, ami a szív és lélek mélységéből érkezik annak irányába, aki szeretet, rólunk gondoskodik, minket segít, meggyógyít. A hálát csak kiérdemelni lehet.
Ez a leprájából meggyógyult ember kimondottan hálás Jézusnak, hiszen visszaadta az életé. Ő újjá született. Mindenét elveszítette, és ugyanakkor most már mindent visszakapott. Jézus tanításaiban éppen az a szép, amikor az elesett, a magáról is lemondó ember Isten kegyelme és szeretete által, visszanyeri az életét. Erre mondja Jézus, hogy aki megtalálja az életét, elveszti azt, és aki elveszti az életét őérette, az megtalálja. S milyen szép az a megtérés, amikor Isten bűnbocsánata által, az ember érzi Teremtője erejét. Hiszen sok minden nem megy csak az embertől, szükség van a gyógyuláshoz is egy isteni szikrára. Szükség van egy mustármagnyi hitre, hogy elinduljunk, megérkezzünk, örvendezzünk, értékeljük azt a keveset, vagy éppen sokat, amikor Isten megad munkánk után.
IV.” Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak- e meg? Hol van a kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Jézus számon kérő szava ma is hozzánk szól. Minket érint. Nekünk van szegezve. A fülünkbe cseng. Mert befolyásol az a szűkebb, vagy tágabb közösség, amelyben élünk. Mi sokszor nem az Istennek, hanem ennek a társadalomnak akarunk megfelelni. Úrvacsorát veszünk, eljárunk a templomba, mert ez a keresztény hagyomány. De vajon szívből, lélekből érezzük-e ennek a szükségességét és hatását?
Mert a lélek éppen olyan, mint a test, szükségünk van a lelki táplálékra, oltanunk kell a lélek szomjúságát. És azt hol tehetnénk meg jobban, mint a templomban, a szentírás olvasása által. Hol élhetnénk meg jobban, mélyebben a vallásosságunkat, mint az otthonainkban, munkahelyeinken, ahol a legtöbb időt töltjük. Mert az imádság olyan, mint egy falat kenyér, olyan, mint egy kortynyi víz. Erőt ad, a gyógyuláshoz, keresztjeink hordozásához. Ápolja és táplálja a belső tüzet, mely melegíti lelkünket, megvilágítja az Istenhez vezető utat.
Én mikor gyerek voltam vasárnap reggel a házunk előtti útrészt meg kellett seperni, az úton levő szemetet, akár állattrágyát össze kellett gyűjteni, a ház tájékát tisztává kellett tenni. Mert vasárnap az Úr napja volt. A külső készülődés mellett, figyelni kellett a belső életszerre, világra is. Ahol ez nem történt meg, ott lakatlan volt a ház, idősek, vagy elhagyatottak voltak a benne élők.
Vajon belső lelki udvarunkat megtisztítjuk- e az Úr jövetelére? Az ember egy héten keresztül megfáradt, s várta a pihenés napját. S várjuk- e úgy a vasárnapot, hogy valóban, időt szakítsunk a bennünk lakozó lélek táplálására? Vagy megyünk az árral, bevásárolni, szórakozni, természetet járni, miközben elveszítjük az Istennel való kapcsolatunkat?
V.” És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” Nagyon sok bíztatást és bátorítást kapunk ebben az életben, szüleinktől, testvéreinktől, barátainktól, házastársainktól. És ezek az emberi szavak egy életen keresztül bennünket végig kísérnek. Belőlük táplálkozunk, erőt gyűjtünk, hangjukat visszaidézzük. De ezek az emberi támogatások végesek, alkalom adtán erőtlenek.
Ezzel szemben Isten olyan hitet ad az Ő hangján keresztül, ami nem egy napra, még csak nem is a földi életre, hanem egész létünkre kihat.
Ez a hit egy belső erőt ad, tartást, küldetéstudatot. A beteg embert meggyógyította. A szomorút felvidámította, az egyedül élőt közösségbe vezette. És a szó mellé, kinyújtotta segítő kezét, hogy felemeljen, buzdítson és bátorítson.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Egy hét múlva őszi hálaadási ünnepünket üljük. Az elkövetkező napokban készülünk lelkiekben is erre az ünnepre. Legyünk hát méltóak ehhez az ünnephez! Térképezzük fel földjeinket, erdeinket, kertjeinket és lássuk meg a mögötte levő, emberi munka után származó isteni áldást. Nézzünk a gyermekeinkre és fedezzük fel beennünk, arcunk mosolyában Isten ragyogó tekintetét! Vigyázzunk szüleinkre, kiknek egy hang, egy szó, egy cselekedet gyógyulás lehet! És éljünk úgy, hogy egész emberi életünk egy hálahimnusz és zsoltár legyen az ima szükségességén. Így neveljük gyermekeinket, szeressük családjainkat és az egész keresztény világot! Ámen.