Hiábavalóságaink

 

Temetési beszéd, Forgács Mihály 73 éves

Textus: Róma 8, 20-24  „ A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges  szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik, mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?”

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

Csak idő kérdése, de minden előbb- utóbb eltűnik a szemünk elől. Már jól benne vagyunk a nyárban, és a tavasz az emlékeinkben él. De így vagyunk nemcsak az évszakokkal, hanem gyermekkorunkkal, munkahelyeinkkel, feladatvégzéseinkkel. Azokkal a kihívásokkal, melyekkel naponta megküzdünk, hogy az élet boldog és tartalmas legyen a személy és család számára. Bár minden múlandó és minden változik, azonban mégis van egy változatlan, ez pedig hitünk szerint a jó Isten. Az a teremtő Atya, akinek köszönhetjük az életünket. S aki éveken- évtizedeken keresztül vezet bennünket itt a földi létben. Nekünk szabad akaratot biztosít, döntések elé állít, felruház eseményekkel, s utat biztosít az üdvösség világa felé. Lelkünkön keresztül beszél hozzánk, hívogat-, szólítgat a vele való találkozásra, hogy imádkozzunk, fohászkodjunk, vele kapcsolatot építsünk és tartsunk fent. Kinek- kinek adottsága, hozzáállása, szükséglete és igénye alapján ez a kapcsolat élő, mélységes és bensőséges. Másoknak sekély, száraz, s szinte siralmas. Lehet úgy élni, hogy habzsoljuk az életet, a fiatalságot, a gyönyört, az élvezeteket, felfalva ezt a világot. Mindent megadva magunknak és szeretteinknek a látható világban. És lehet úgy is élni, hogy befelé nézünk, gondolunk a lelkiekre is. Az élet értelmére, végességére, céljaira. Hogy milyen volt az elhunyt élete, azt nem nekem kell megítélnem. Hitünk szerint maga az Isten az, aki halálunk után, erényeink és bűneink alapján döntést hoz, hogy magához közel enged- e? Vagy éppen távol tart magától? A mi istenképünk szerint Isten jóságos és szerető Atya, aki még a bűneinkért sem vet el magától, hanem lehetőséget és időt ad nekünk a bűnbánatra, a megbocsátásra. Egy biztos a test és a lélek örökös harcban áll egymással. S tőlünk is függ, hogy melyiknek engedünk. Hallgatunk- e Istenre? Felfogjuk- e az ő szavát? Engedelmeskedünk- e az Ő akaratának?

Amikor a gyászoló özvegy, az elhunyt lánya és a veje, Laura és Adrian bejelentette ezt a mai temetést, s tudomásul vettem immár néhai atyámfiai halálát, azon gondolkoztam az elmondottak alapján, hogy Pál apostol szavaival fogok e mai alkalommal hozzátok szólani. Mert úgy éreztem ezek a szentírási szavak rácsengenek az életünkre, és eligazítást adnak ebben a fájdalmas órában. Hiszen Pál apostol az élet hiábavalóságáról, és az üdvösségről tanít. Ezeknek fényében szeretném a szentírási versek e mai alkalommal kibontani.

I.” „ A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alávetette,” A hiábavalóság az életünk velejárója. Tudomásul kell vennünk, hogy bár nagyon ragaszkodunk ehhez a látható világhoz, azonban látjuk és érzékeljük, minden mulandó. S ahogyan egyre idősebbek leszünk lassan rájövünk, hogy mennyi fontos dolog marad el, mert életünk középpontjában más dolgok is vannak. Isten úgy teremtette ezt a világot, hogy apró, kicsi dolgok, de nagy kihívások is életünk részei legyenek. Van, aki elvesz, s nem találja magát az útvesztőkben. Van, aki eltékozolja az életét. De, amikor én ennek a családnak a történetét hallgattam és magamba szívtam a mondatokat, úgy értékeltem, hogy egy sikeres, és megvalósított életpályát töltött be immár néhai Forgács Mihály. Hiszen gyermek és ifjúkorában, de felnőttségében is megtalálta magát. Rálelt arra az életpályára, amit Isten neki szánt, s melyet ő épített fel saját magának. Isten rendkívüli tehetséggel áldotta meg őt. Az értelem világosságával, amely lehetővé tette az ő számára a tanulást. Azt a különleges látásmódot, hogy a tudásnak értéke van. És ezt a tudást, melyet megszerzett a technikumban és a mesteri iskolában, azt nemcsak a munkájában, hanem a tanításában is felhasználta. Hiszen nagyon sok fiatalnak, pályakezdőnek tanította, mutatta meg, miként kell szakmát, munkát végezni. És ezzel a hozzáállásával jó útra vezette, építette sok személynek és rajtuk keresztül sok családnak az életét.

II.” azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” Az emberiség egy örökös kérdéssel foglalkozott minden időben. Mi történik a halál, az elmúlás után? Erre nagyon sok válasz fogalmazódott meg. Van, aki a teljes megsemmisülést látja a betegség, és a vég bekövetkezte által. De vagyunk sokan és a többség ezt hiszi, hogy a halállal nem zárul le az élet. Elmúlik a földi szakasz, s pont ezután indulunk el az öröklétnek, ahol a földi út végén az Atya vár bennünket. Ez a keresztény ember reménysége. Ezt a bizalmat táplálja az Istennel való szövetségünk. Mert amikor megkeresztelnek, akkor elköteleznek bennünket. Isten útjára állítanak a szüleink. S utána ezt az utat mi magunk járjuk önmagunkért, családunkért, szeretteinkért. A vallásos ember reménysége abban áll, hogy Isten nemcsak e földi létben az Urunk és parancsolónk, hanem az égben, az üdvösségben is. A kérdés pedig ebből a kijelentésből adatik, hajlandók vagyunk- e őt szolgálni, benne bízni, őt hallgatni? Pál apostol egy óriási bölcsességet fogalmaz meg. A romlandóság szolgaságából Isten szabadít meg minket. Ez a mi reménységünk. Megszabadulunk e földi élet béklyóitól. S mindent legyőzünk, ami romlandó az életünkből. Hiszen Isten az ő szentlelkét árasztotta ki ránk. S így bírjuk az Ő szentlelkének egy részét. Isten dicsősége nyilvánul meg ebben is. Hogy ő bennünket hallhatatlanná tett minket, a mindenkori ember. Ez a hallhatatlanság azonban a testünkre nem terjed ki, csak a lelkünket, az ember értelmi életét érinti. Ez pedig mindig is Istennél marad. S szeretteink emlékezetében, amikor a sírokat látogatják. A halottakért imádkoznak. Érte imát mondanak. Részt vesznek az istentiszteleten. Ha úgy vesszük a halál és az elmúlás átsegít bennünket egy másik világba, abba, ahol Isten vár bennünket az öröklétben. A földi élet szolgaságából, a végtelen szabadságba kerülünk.

III.” Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik, mind ez ideig.” Amikor sóhajtunk, akkor felszabadul bennünk egy érzés. Fizikailag többlet oxigént kap az agyunk. Várakozunk valamire, valakire. A vajúdás által születik meg az az új világ, amire a lelkünk vár. Őt is várták a szülei, várta a kedvese, felesége, és várta az ő lánya, majd az unokái. És nem utolsó sorban várta Isten, hogy földi életútja után számot adjon cselekedetéről. Most ott áll Isten szent színe előtt és bizonyságot tesz életrútjáról. S mi érte és értetek imádkozunk, hogy számára könnyű legyen az isteni ítélet, és az Atya vigasztalása veletek legyen.

IV.” , hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban.” Pál apostol az újakat, a vallásos élet útján indulókat, olyanoknak nevezi, mint akik a lélek zsengéjét bírják.  Ez a zsengeség a frissességet, az üdeséget jelenti. Olyanokat, akik kitartóan várják az Isten közeledését, mint ahogyan ő maga is várta.

V.” amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?” Fizikai szemével ő maga is sokat látott, tapasztalt. Látta a kelő nap fényét, a fiatalságot, az életet. De látta az öregséget, megpróbáltatott a betegség által. És ti mellette voltatok. Gyógyítgattátok. Örültetek neki minden nap. De látott egy másik világot is. Ez a világ az Isten világa, ahol nem az emberi értelem, hanem az érzelem az úr. Így látta meg szerelmét, feleségét, téged, Laurát a gyermekét és unokáit: Róbertet és Melániát. S most Istent látja, és ti is őt mindig abban az arcban, hangban, ahogyan megismertétek.

Imádkozzatok, fohászkodjatok érte. Adjátok vissza az Istennek, ami az övé. De emeljétek fel, szorítsátok magatokhoz, ami a tietek. Engedjétek át az ő életét Istennek.

Életrajzi adatok

Forgács Mihály 1949. február 23-án született Siményfalván. A szülei: Irma és Mihály. A kollektív gazdaságban dolgoztak. Még kisgyermek korában a szülők Székelykeresztúrra költöznek. Mihály már itt járt iskolában. A kollektív gazdaságban dolgoztak a szülők és ezzel szerezték meg a megélhetést. A család 3 gyermeket nevelt fel: Margitot, Mihályt és Sándort.

Székelykeresztúron járt iskolában. Általános iskolát végzett. Majd érettségizett. Temesváron technikumot végzett 1969- ben, a fonodában dolgozott. Közvetlenül a technikum elvégzése után Székelyudvarhelyre került és itt dolgozott egész életében.  A diákokat és a kezdő munkásokat betanította az elvégzendő munkára. Dolgozott és közben mesteri fokozatot tett.  A mesteri iskolát Pitest-en végezte el 1980- ban.  Fiatal korában nagyon sok időt töltött a deltában. Szeretett halászni. Egész életét a cérnagyárnak és a családjának szentelte.

A felesége: Forgács Lenke Aradon járt iskolába.  Siményfalván és Székelykeresztúron ismerkedtek meg. És ezekből a találkozásokból házasság jött létre. 1972. szeptember 21- én kötnek házasságot.  A jó Isten egy gyermekkel: Laurával áldotta meg a házasságukat. Laura 1972. december 18- án született.

Felesége: Lenke követi őt ide Székelyudvarhelyre és ő is a cérnagyárban dolgozott.

Életében jó egészségnek örvendett. Nem volt különösebben beteg. A tábor negyedben tömbházban éltek munkaidejük, s most már a jól megérdemelt nyugdíjas éveik alatt. A 2007- es évben jött el nyugdíjba.

A tavaly márciusban agyvérzést kapott, lebénult.  A felesége és lánya, a család gondozta. Az utóbbi időben nem evett, nem ivott. Sokat szenvedett az elmúlt napokban. Otthon halt, meg családja és szerettei körében. Felesége, lánya és unokái, veje kitartóan éjjel, nappal ápolták, gondozták. Sokat harcoltak a halállal és a bánat gyötörte, mert tehetetlenek voltak. Nagy volt a fájdalma az utolsó percekben. Élete alkonyán a felesége és lánya állt mellette. Lánya a homlokát simogatta, a felsége Lenke kétségbeesve a kezét szorította, itt szeretett volna maradni még betegen is.   Rendkívülien jó ember volt. Szerény, segítőkész. A család vallomása szerint a legjobb férj és édesapa.

Búcsúztató

A fájdalomtól és gyász érzésétől meggyötörve búcsúzunk immár néhai Forgács Mihálytól, aki életének 74- ik, házasságnak 51- ik évében örökre megpihent. Búcsúzik az ő felesége Forgács Lenke, akivel együtt töltött több mint egy fél évszázadot.

Drága és áldott férj volt, akivel jó volt együtt élni, gyermeket, Laurát nevelni, az unokáknak: Róbertnek és Melániának örvendeni.

 

Babits Mihály: Ne mondj le semmiről versével mondom

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás

egy kis halál. Ne mondj le semmiről.

Minden halál gyilkosság (lélekontás):

Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,

Isten művét rongálja bármi rontás,

meghalni bűn, ne mondj le semmiről:

minden vágyad az Isten szava benned

mutatva, hogy merre rendelte menned.

 

 

Búcsúzik lánya Laura és veje Adrian. S ma a gyermekkori emlékek, az édesapa hazaérkezése, a boldog családi együttlétek jutnak az eszébe. Azok a felejthetetlen évek, amikor jó volt gyermeknek lenni, az édesapára támaszkodni. Belőle és emlékeiből erőt meríteni.

Mert az ő arca, hangja, szavai egy életen át fognak csengeni lánya és családja életében.

 

Pilinszky János – Kihűlt világ

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe.

 

Így táplálkozom a halállal,

és így lakik jól ő velem;

az életem rég nem enyém már,

vadhúsként nő a szívemen.

………………………..

Kihűlt világ ez, senki földje!

S mint tetejébe hajított

ócskavasak, holtan merednek

reményeink, a csillagok.

 

 

Búcsúznak az unokák: Róbert és Melánia, akiket nagyon szeretett és élete értelmét látta bennük. Most a nagyapa koporsója mellett, csak a könnyek, s a fájdalom jelzi a legmélyebben a nagyapa és unokák közötti kapcsolatot.

Búcsúznak elhunyt testvéreinek, Margitnak és Sándornak családtagjai, Lajos, Tibor, Attila és családjaik.

Búcsúznak sógorai: János és Attila valamint családjaik, az unokatestvérek: Árpád és családja, Tibi és családja, Júlia és családja.

Búcsúznak keresztgyermekei és családjaik, komái és komaasszonyai, az összes siményfalvi, a székelykeresztúri közeli és távoli rokon.

Búcsúznak azok, akik nagyon szerették, betegsége alatt meglátogatták, vigasztalták, feleségének segítettek, a barátai, akikkel sokat halászott, a szomszédok.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet. Isten legyen veled! Isten maradjon mindannyiunkkal! Ámen.