A földbe vetett búzaszem

Textus: Jn 12, 2o- 26 „Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a Galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram Jézus szeretnénk látni. Fülöp elment és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőítessék az Emberfia.  Bizony, bizony, mondom néktek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti, aki pedig gyűlöli, az életét e világon örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. ”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Már kisgyermek koromtól felnéztem azokra a személyekre, akiknek volt nézőpontjuk, azt el is mondták, és kitartottak mellette. Biza az 1980- as években nem volt ekkora jólét, mint napjainkban. Hiánycikk volt még falun is a kenyér, be kellett szolgáltatni a disznót, szerződni kellett a tejre, tehénre, s más egyéb mezőgazdasági termékre. Emlékszem cukorrépát kellett kapálnunk, s így kaptunk cukrot év végén, a szüleink munkája után. De így volt ez minden növénnyel és állattal. Csak százalékát kaptuk annak, amire a szüleink megdolgoztak. S ha valakinek, mert járni a szája, hogy nincs elegendő élelem, vagy éppen az ésszerűtlen gazdálkodás miatt terméketlenek a földek, akkor máris osztályellenséggé vált. 

Nagyon sokan elmentek már a kollektivizálás alkalmával, vagy utána a szülőfalumból, mint ahogy ez történt más falvak esetében is. Elhagyták az ősi fészket, ami megélhetést, biztonságot, jólétet biztosított több százezer erdélyi magyar családnak. Így falvaink kiürültek, időseink magukra maradtak. A földek megmunkálatlanok. És a szellemi, lelki sivárság, mint a gyom felütötte fejét a közösségeinkben.

Az én gyerek és diákkoromban nem volt ekkora a mozgástér. S óriási dolog volt már az, mikor Magyarországra eljutottunk, s olyan könyveket olvashattunk, mely azelőtt a cenzúra miatt nem kerülhetett a kezünkbe.  Emlékszem egy alkalommal, amikor Zamárdiból, a Balaton partjáról térünk haza, mennyire aggódtak a felnőttek, tanárok és lelkész, hogy vajon mi lesz a nekünk adományozott könyvekkel.

De nemcsak a felnőttek, hanem még mi gyerekek, diákok is megtanultuk, hogy kinek mit lehetett elmondani, miről lehet beszámolni, és mit is kell elhallgatni. Az én szüleim egyszerű emberek voltak, ezért elég nehéz lett volna a hatalom kiszolgálóinak a kapát és a lapátot kivenni a kezükből.

A Dávid Ferencre emlékező istentiszteletünkön azért mondom el mindezt, mert az idősebb és a mai, vagy a későbbi nemzedéknek világosan kell látnia merre, tartunk. Akár milyen irányt követ a mi társadalmunk, vagy éppen egyházilag, hol tartunk erkölcsben, hitben és magatartásban. Én úgy gondolom és érzem, minden prédikációm arra is szolgál, hogy egy kevés fényt vigyen életünkbe az Isten országából, de különösen a mai, beragyogja azt a belső világot, mely Luther Márton szembeszegülésével kezdődött és Dávid Ferenc egyházalapító püspökünk által kiteljesedett.

A XVI- ik században mély és világos hitviták zajlottak Jézus istenképe, a szentháromság dogmája, és az egyház tanítása körül. Ezek mára már letisztultak. De sokan még ma sem tudják, még a felekezetek tagjai sem, hogy mi unitárusok mennyire szépen, és tartalmasan hisszük a szentírást. Reményik Sándor: Mint sziklák verséből idézek:

 

A kősziklákat mindig irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,

Állják a villámot, ha rájok sújt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha sincs “talán”, se “hátha”,

Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,

……………………………………

Már megtanulok én is síkraszállni,

S nem hajigálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

 

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

 

A fent leírtakkal szeretném e mai Dávid Ferenc emlékünnepen a szentírási sorokat kibontani.

I.” „ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a Galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram Jézus, szeretnénk látni.” János evangélista elbeszélésében mindez Jézus kereszthalála előtt történik.

A.A szabadulás emlékére tartják ezt az ünnepet a zsidók, mert megszabadultak ellenségeik markából, az egyiptomi fogságból. Nemcsak zsidók voltak ezen az ünnepen. De egy volt a céljuk, az Isten imádása. Egy kérésük volt: „ szeretnénk látni”. Ez a kérés meglátásom szerint egyetemes. Ebben a gondolatban három fontos és lényeges mozzanat van leírva, felmentek az ünnepre, imádták az Istent és látni akartak. Ezek a gondolatok nekünk szegeződnek, mint elvárások, ünnepelünk- e? Imádkozunk- e, eleget? És akarunk- e látni. Az ünnep, nem az embernek szánt név és születésnapokat jelenti, hanem az Isten imádatára szentelt ünnepeket. Az ünnep maga már egy előkészületet jelent az Istennel való találkozásra. Az ünnep egy ráhangolódás a megszokottból való kilépésre. Megérkezés abba a hangulatba, ahol az Isten az Úr. A zsidók és más nemzetiségűek hosszú utat tettek meg Jeruzsálembe. A reformáció idején ez az út, hosszú volt és törékeny.  Sokan, köztük Dávid Ferenc is életüket áldozták ezért a nézetért, vallásért és egyházért. Mert ő töretlenül bízott ezen út szilárdságában, és biztonságában. Még a szenvedés és a halál árnyéka sem tudta őt megrémiszteni.

B.Isten imádása szintén egy vitatott téma a XVI- ik században. Ki kell imádni? Istent? Jézust, Szentlelket? Szentháromságot? És mi unitáriusok Jézus tanítása nyomán egyedül csak Istent imádjuk, hiszen minden erő és jóság csak tőle árad. Az imádság tárgya maga az jó Isten, célja, maga az ember, aki önmagát változtatja meg és készíti fel nehézségei leküzdésére.

C. Uram szeretnénk látni, mondhatnánk mi is az ünnepre érkező zsidókkal és görögökkel. Látni ezt a világot a maga valóságában, látni magunkat benne. Látni céljainkat, eredményeinket. Ez a látás nem a fénytől, nem is a szemtől származik, hanem szív és a lélek világától. Mi elsősorban, szívvel és lélekkel akarunk látni. Látni ezt az életet, a kihívásokat, a nehézségeket, a családokat, s benne önmagunkat. Ez a látás azonban nagy bölcsességet kíván, kitűnő látást, és mély alaposságot, mely képessé tesz minket az élet értelmének felülvizsgálására és életünk értelmének megtalálására. Dávid Ferenc vallása erre a nézetre tanít minket, és ezt a látásunkat erősíti meg.

II. Fülöp és András elment és szólt Jézusnak. Jézus pedig így válaszolt. Eljött az óra, hogy megdicsőítessék az embernek fia. János evangélista itt előre vetíti Jézus kereszthalálát. Mintha a megdicsőüléshez erre szükség lenne. Jézus kereszthalála János evangéliumában a megdicsőülésnek a része és szerves mozzanata. Éppen ez által válik Jézus Isten ügyének és országának felvigyázójává. Jézus felismerte az ő hívatását és küldetését. Megismerte Isten szándékát az ő életével kapcsolatban. Magán érezte Isten tekintetét. És válaszolt Isten elhívására. S a következő kép eléggé szemléletes, ami érzékelteti az ő életfelfogását.

III.” Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal sokszoros termést hoz.”

Gyermekkoromban alkalmam volt látni a vetést. A kisebb földrészeket kézzel vetették be a gazdák, a nagyobbakat vetőgépekkel végezték el. A búza már ősszel ki volt kelve, s várták a gazdák havazást, hogy óvja és védje a fagytól a vetést. Az is megtörtént, hogy a mag elpusztult, s nem kelt, ki, így nem hozva termést sem.

A reformációt is így látom és értékelem ma. Szinte szükség volt arra, hogy a reformátorok és köztük Dávid Ferenc is, életét tegye kockára az egy Isten hitért.  Felvállalja mindazt, ami az életét követelte. A szentírás tanításaival alátámassza mindazt, ami a szentháromsággal össze nem egyeztethető. Ahogyan Balázs Ferenc írja, ő magát is elvetette, hadd lássa ki kel- e e mag?

Mi, akik itt vagyunk s szerte e világon, bizonyságai annak, hogy értünk adta az életét. Tanításai maradandóak, ahogyan mi élünk, Azt is mondhatnánk, a termés mi vagyunk, ahogyan mi élünk, gondolkozunk, ítélkezünk, alkotunk, imádkozunk. Éppen az ő halála, szenvedése, s ma a megemlékezése szólít bennünket arra, hogy bátran, hűségesen és kitartóan vállaljuk vallásosságunkat. Talán senki nem volt annyira önfeláldozó egyházunkban, mint ahogyan ő ajánlotta fel az életét.

És testvéreim, ma is szükség van erre. Aki nem hal meg, egymaga marad. De aki meghal, az sokszoros termést hoz. Vagyis, áldozat árán lehet csak termést, eredményt, célok elérését várni. Nem lehet megalkudni, mondaná ma Dávid Ferenc. Nem is lehet csak mosolyogni, s közben árulónak lenni. Nem lehet önmagamat Isten és a közösség szolgálata elé állítani.

A sokszoros termés abban van, ahogyan mi valláserkölcsi életet élünk, közösségünket szolgáljuk, az Isten és az ember szolgálatában állunk és merünk ellene mondani a hatalom visszaélésének, a személyek közötti ellentétnek, s főleg az egyre terjedő irigységnek és gyűlöletnek.

IV.” Aki szereti az életét, elveszti, aki pedig gyűlöli, az életét e világon örök életre őrzi meg azt.”

Az élet veszteségekkel és nyereségekből áll. Fájdalommal viseljük veszteségeinket, és örömmel nyugtázzuk eredményeinket. Az életből azonban az marad meg, ami örök értéket visel magán.

V. Jézus szolgálatára és követésére buzdít bennünket az apostol. Az újszövetség Jézus életének és a keresztény vallás kialakulásának legszebb pillanatait rögzíti. De ez nemcsak az eredményeket, hanem a kudarcokat is magában foglalja. Dávid Ferenc élete is egy ilyen evangélium nekünk, unitáriusoknak, amikor ő a XVI. század második felében, mert beszélni másképpen Istenről, tanításait leírta, és a vallásszabadság törvényének a kihirdetésével ez az eszme és egyház megvalósult.

 

Beszédemet egy történettel zárom, melynek címe: A szeretet sebhelyei

Néhány éve, egy forró nyári napon, egy kisfiú úgy döntött, hogy úszik egyet a házuk mögötti régi kis tóban. Sietve, hogy minél hamarabb a hűvös vízbe ugorhasson, kiszaladt a hátsó ajtón, maga mögött hagyva cipőt, zoknit és inget, ahogy futott.

Repült a vízbe, nem véve észre, hogy amint ő úszik a tó közepe fele, egy aligátor épp a part fele úszott. Apja, aki a kertben dolgozott, észrevette, hogy a kettő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz. Rémülten rohant a vízhez, kiabálva a fiának amilyen hangosan csak bírt.

Apja hangját hallva a kisfiút aggódás fogta el és gyorsan megfordult és a part felé úszott apjához. De már túl késő volt. Amint elérte apját az aligátor is elérte őt. A partról az apa megragadta kisfiát a karjától pont abban a pillanatban mikor az aligátor annak lábait ragadta meg. Ez egy hihetetlen huzavonához vezetett a kettőjük közt. Az aligátor erősebb volt az apánál, de az apa túl szenvedélyes volt ahhoz, hogy elengedje fiát. Egy gazda épp arra vezetett és a sikoltozásokat hallva, autójától odarohant, célzott és lelőtte az aligátort.

Rendkívüli módon, több hetes kórházi tartózkodás után, a kisfiú életben maradt. A lábát hatalmas sebhelyek torzították az állat erőszakos támadása révén. És a karján, mély karmolások voltak, ahol apja körmei húsába vájtak a kétségbeesett erőfeszítésben, hogy megtartsa az ő szeretett fiát.

Az a riporter az újságtól - aki a borzalmas események után elsőként készítette a riportot a fiúval - megkérdezte, hogy láthatná-e a fiú sebhelyeit. A fiú felhúzta a nadrágszárát és utána büszkeséggel így szólt a riporterhez:

- De nézd a karjaimat! Nagy sebhelyek vannak a karjaimon is.. Azért vannak, mert Apám nem engedett el!

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Ha úgy tekintünk erre az életre, akkor ez egy nagy óceán, amelyben mi tanulunk úszni, partra érni, érvényesülni. De akik Istenben bízunk, azok tudjuk, hogy ő megvéd minden veszélytől. Erőt ad, velünk van, oltalmaz. És azt várja el, hogy feléje haladjunk. Ő érte éljünk. S ha kell áldozatot hozzunk. A nehézségektől meg ne riadjunk.

 

Így vezessen bennünket továbbra is az élet áradatában, Értelmünk világosságával, akaratunk szabadságával, s hitünk győzelmével. Ámen.