A nevelés fontossága

Textus: 1 Timóteus 4, 12- 16 „ Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban. Amíg megérkezem, legyen gondod az Írás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra. Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet a prófécia által kaptál a vének kézrátételével. Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Jövendőnk egyik legfontosabb tényezője Isten áldásán és szeretetén túlmenően a gyermekek vállalása és nevelése. Amióta az ember megtalálta a születés szabályozás mesterséges voltát, már nemcsak a természeten, a mellette levő embereken, szeretne uralkodni, hanem a születést is irányítani akarja. Azonban tény és valóság, a család legnagyobb ajándéka, az új élet. A megszületett csecsemő, kisgyermek, mint aki Isten csodálatos világát közvetíti, hozza el a mennyből erre a földre. Az az élet, aki egyedi, személyes, és öntudattal rendelkező személy, s akaratán, tudásán keresztül Istent, önmagát és sikereit éli és valósítja meg.

Az elmúlt napokban több alkalommal találkoztam gyerekekkel, akik különböző osztályokat végeztek el, vagy éppen vizsgáztak, a tanultakról bizonyságot tettek, hogy majd egy másik osztályban, iskolában, vagy majd évek múlva, éppen egyetemen folytassák tanulmányaikat. Ezért arra gondoltam lévén az iskolai év vége, hogy e mai alkalommal a nevelésről, a szellemi- lelki fejlődésről fogok beszélni.

Mert a tanulás és a tanítás a példáról szól, melyet Pál apostol is megszólaltat ezekben a versekben. Mint ahogyan Reményik Sándor: Szeretnék példát venni versében mondja.

 

 

Szeretnék példát venni Tőle,

Aki virágot ültet a mezőre,

S elrejti arcát a virág mögé.

 

Szeretnék példát venni Tőle,

Aki viharban száll a hegytetőre,

És rejti arcát fergeteg-palást.

 

Szeretnék példát venni Tőle,

Ki a nevét írja minden fára, kőre,

De arcát nem látta még senki sem.

 

Szeretnék példát venni Tőle,

Akinek soha sincsen pihenője,

S munkája mégis, olyan zajtalan,

 

 

 A Tompa László általános iskolában részt vettem a VIII. osztály ballagási ünnepségén és megható volt látni, ahogyan az osztályfőnök, képekből hangokból, zenéből érzelmeket megmozgató bemutató filmet állított össze. Azoknak a tanulóknak az életéből, akik most már az iskola végéhez érkeztek és valószínű, hogy a IX- ik osztályt más iskolákban és osztálytársakkal fogják kezdeni. Számomra szintén tanulságos volt, ahogyan az abszolváló vizsgán odafigyelt rájuk, megérkeztek- e időben? Ott van- e mindenki az iskola udvarán, hogy majd időben a vizsga előtt beülhessenek az osztályba. S ha valaki hiányzott, rögtön kereste őt telefonon, vagy éppen a szüleit hívta, hogy rögtön küldjék már azt a gyereket. Igen, ezek olyan példák, melyek mindenkinek szólnak, akikre bíztak gyermeket, munkatársat, vagy éppen egy jó szomszédot. Ezek fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket a mai alkalomra kibontani:

I.” „ Senki meg ne vessen ifjú korod miatt.” A fiatalságot sokszor megszólják még a mai időben is. Biza a mi időnkben, szoktuk mondani. Pedig a gyermekek és a fiatalok leképezései a szülőknek és a nagyszülőknek. Azt hozzák magukkal, amit látnak otthon és tapasztalnak. Én minden gyerekben az őszinteséget látom. Szemében a mosolygást, a derűt és a jókedvet. Azt az élet vágyat és igenlést, amelyet Isten mindannyiunk lelkébe elültetett. Igaz hosszú utakat kell bejárnunk ahhoz, hogy bölcsességre tegyünk szert, de nagyon sok alkalommal, éppen a gyermek, a fiatal képviseli az isteni értékrendet. Mert még nem fertőződött meg a világ gonoszságával, terveivel, vágyaival. A gyermek éppen a maga naivságával mondja el azt az igazságot, melyet Isten világából hoz a földre, hogy az megvalósuljon. Pál apostol korában, az idősek tisztelete mindennél előbbre való volt. A közösség vezetői az idősebbek korosztályából került ki. Ebben a gyülekezetben, pedig Pál apostol Timóteust bízza meg a közösség szolgálatával. Az ő gondjaira bízza azokat az embereket, akik hisznek Jézusban és Istenben. Egyfelől bátorítja az apostol Timóteust, másfelől pedig érzékelteti fiatal voltára, mint aki nem rendelkezik elegendő bölcs tapasztalattal. De arra kéri, hogy vívja ki az idősek elismerését, és megbecsülését még fiatal kora ellenére is. Annak a fiatal Timóteusnak az önbizalmát erősíti, aki vállalkozott e közösség szolgálatára.

II.” Hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.” Az apostol a példamutatásról tanít. Sőt ezen túlmenően meg is mondja, miben legyen példamutató. S ezek a gondolatok, mind a keresztény értékrendszer alapját és fundamentumát képezik. Példának lenni, nagyon nehéz dolog ebben az értékét vesztett világban. Ami ezelőtt évtizedekkel még érték volt, ma már elveszítette a varázsát. Nemcsak a világi életben van válság, hanem belsőleg, lelkünkben is. Keressük és kutatjuk, mi a legfontosabb nekünk. S rohanásunkban megfeledkezünk a legértékesebb dolgainkról: az együttlétről családban, közösségben, Istennel való együttlétről. Farcádi Sándor: Az én hitem versében írja:

 

Az én hitem ki nem hunyó örökmécs,

Tenger fölött világítótorony;

Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz

S áttör, ha kell, egy gránithegysoron.

 

Engem tépázhat bóra, számum, orkán, –

Elöntheti árral hajóm a víz;

A végső deszkaroncson is hiszem, hogy

Partot érek, – és hitem partra visz.

 

S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el,

Láttán lelkemből új erő buzog;

Hitem, e gyémántfúró meg se csorbul, –

És én falon, kőszirten átjutok.

 

Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet.

A csüggedést búmban sem ismerem;

Hitem átüthetetlen égi páncél,

Ő az én váram, erőm, istenem.

 

 

A vallásórákon sokat szoktam beszélgetni a gyerekekkel. Közülük a legtöbben közlékenyek, kevesebben visszahúzódóak. És minden kimondott gyermekei szóban, olyan érték van, amit jó lenne mi  sokszor felnőttek is meghallgassunk és főleg megvalósítsunk. Beszéddel, imádság tanításával és szentírási történetekkel fel lehet csigázni a diákok érdeklődését, a szunnyadó hitet, élő lánggá lehet formálni. S nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek életében is. A magaviselet nemcsak úgy magától van. Hanem tanulni lehet és kell. A gyerekeknek példák kellenek, amit követni tudnak. De még nekünk felnőtteknek is kell a példamutatás. A mi legnagyobb példánk maga Jézus, aki igaz hittel élte meg az életét. Istenről való tanítását akkor is vállalta, amikor áldozatot kellett hozzon érte. Akárcsak Pál apostol és a keresztény mártírok, akik életüket áldozták fel a keresztény értékrendért.

Sokszor gondolkozom el azon, hogy ma van- e példaképünk. És én személyesen meg tudom- e élni úgy a hitemet, hogy abból más tanulni tudjon? De főleg legyen az ő számára követendő példa. A szeretet lassan elcsépelt szó lett, mert kiüresedett, elveszítette a súlyát. Pedig az egész kereszténység lényege éppen az Isten és ember szeretete. Timóteusnak a hitről kell bizonyságot tegyen. És nem is akárhogyan. Hanem azzal a szándékkal, hogy sokan kövessék őt a gyülekezetben.  A magányos parázs történetében olvastam a következőket.

Egy ember mindig elment a vasárnapi szertartásra. De egy idő után úgy érezte, hogy a pap mindig ugyanarról beszél, és nem járt tovább a templomba.

Két hónap múlva, egy hideg téli estén meglátogatta őt a pap.

„Biztos azért jött, hogy meggyőzzön, ott a helyem” ‒ vélte ez a személy. Azt is gondolta, hogy nem mondhatja meg távolmaradása valódi okát, hogy a prédikációk unalmasak. Törte a fejét, milyen mentséget találjon, végül két széket tett a kandalló elé, és elkezdett az időjárásról beszélni.

A pap nem szólt semmit. Az ember  észrevette, hogy hiába próbál társalgást kezdeményezni, s egy idő után ő is elhallgatott. Csaknem fél óráig némán bámulták a tüzet.

Akkor a pap fölállt, és egy gallyal, ami még nem kapott lángra, kikotort egy parazsat a tűzből.

A parázs, kellő hő híján, máris kezdett kialudni. Az ember gyorsan visszalökte a kandalló közepébe.

‒ Jó éjszakát ‒ mondta a pap, és fölállt.

‒ Jó éjszakát és köszönöm szépen ‒ felelte az ember. ‒ A parázs, bármilyen fényes is, hamar kialszik, ha távol kerül a tűztől. Az ember, bármilyen okos is, elveszíti a melegét és a lángját, ha távol kerül az övéitől. Vasárnap ott leszek a templomban.

III.” Amíg megérkezem, legyen gondod az Írás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra. Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet a prófécia által kaptál a vének kézrátételével.”

Pál apostol intése a szentírásra vonatkozik. Azt kéri Timóteustól, hogy olvassa a gyülekezetben a szentírást. Az első keresztények mindennap olvasták a szentírást. Értelmezték a sajátos életükre. Várták Jézus újbóli eljövetelét. A gyülekezet vezetői hirdették az örömüzenetet. A nehéz és gondoktól telített életükből az egyedüli kiutat a vallás világában látták, Isten imádatában és szeretetében. A Biblia számukra az élet könyve volt, melyből tanulni lehetett. Ma mi megkérdezhetjük saját magunktól, a biblia központi helyet foglal- e el az életünkben. Valódi keresztények vagyunk- e, akik Isten szeretetét mindennél többre tartjuk. A legtöbbre, amire taníthatjuk a gyermekeinket, az éppen a Teremtő gondoskodása, és életünk összekapcsolása az Istennel. Az iskola főleg az értelmi képességet fejleszti. Arra építi fel sikereit, vagy éppen elkönyveli kudarcait. A vallás a lélekre épít, az érzelem világát fejleszti, és ezt a világot úgy mutatja be, mint ami véges, de felkészít a végtelen életre, az üdvösségre és öröklétre. Ezért nem mindegy mit teszünk a lélek ajándékaival. Használjuk- e, értékeljük, beépítjük- e mélyen az életünkbe? A kegyelmi ajándékok, melyekről Pál apostol tanít, fejleszthető, gazdagítható, éppen azáltal, hogy magunkban felismerjük és kamatoztatjuk.  

IV. „Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt.” Az emberi lélek egy csodálatos alkotása az Istennek. Minden ember életébe beleoltotta. Mégis különbözőképpen használjuk, vagy éppen gazdálkodunk vele. Szokták mondani, hogy elveszett ember, de Isten számára nincs senki elveszve. A kihívás csak az, hogy megtaláljuk- e módját és lehetőségét, hogy magunkat és másokat Isten felé vezessünk. Hadd érzékeltessem ezt kérdést egy történettel.

 

Csak egy érintés

Egy árverésen történt a következő eset. Az értékesítendő tárgyak között egy hegedűre került a sor. A lehetséges vásárlók nem sok fantáziát láttak a kopott hangszerben. Lassan ment a licitálás, egészen kicsiny összegekkel, valaki halkan meg is jegyezte, hogy inkább ki kellene dobni a szemétbe ezt a hegedűt, ő bizony egy fillért sem adna érte.
Ekkor egy idősebb férfi lassan előresétált a székek között, kezébe vette a hegedűt és a vonót és játszani kezdett. A hamis hangok még jobban elriasztották az embereket a vásárlástól, de a férfi nem jött zavarba, sorra hangolta a húrokat, és lassacskán egyre kellemesebb hangokat csalt elő az értéktelennek tűnő hangszerből. A licitálók kedve megjött, egyre nagyobb összegeket ajánlottak fel a hegedűért. Mindenki tátott szájjal hallgatta a csodálatos dallamokat, mígnem egészen magas összegért kelt el a hangszer. Mitől lett ilyen értékes hirtelen ez a hegedű? A válasz egyszerű: a művész érintésétől. Attól, hogy valaki szakszerűen, mesterien szólaltatta meg.

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

 

Talán sokszor diákként, vagy éppen felnőttként is érezhetjük, hogy régi, ócska, összetört hegedű a mi életünk. Az is lehet nem számítunk már senkinek és mi sem értékelünk senkit. De ha eljövünk a templomba, s engedjük, hogy Isten hangolja lelkünk húrjait. Ha odahajtjuk a fejünket és megérezzük az ő jelenlétét. Ha bíztatást kapunk, akkor én hiszem, újrahangolódik életünk hegedűje. S Isten maga fogja rajtunk eljátszani életünk  legszebb dallamát. Ezért jöjjetek ma hozzá, simuljunk az Ő ölébe, fordítsuk feléje tekintetünket, s legyen Ő a mi nevelőnk, vezetőnk, imádatunk tárgya. Ámen.