A piciny nagysága

Textus:  Mt 13, 31- 33 „ Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet vesz az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez ugyan kisebb minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.”

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Végtelen hála van a szívemben, amiért e mai vasárnap is itt lehetek, és újból beszélhetek az Istenről. S Jézus tanítása alapján, érzékelem a sugallatot, amit az én lelkemen keresztül küld el e mai vasárnap is ennek a gyülekezetnek. Mert amikor eljövünk minden alkalommal ebbe a templomba, Isten jobban megérinti a szívünket. Közelebb kerülünk hozzá, s a szentírás, a prédikáció szavain keresztül az életünk elmélyül benne, új érzések, gondolatok kerülnek életünk előterébe. Ezért mindig is óriási felelősségnek tartom a magam részéről beszélni, bizonyságot tenni, prédikálni a szentírás tanítását magyarázni. Reményik Sándor: Az ige verséből idézek

 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

 

 

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

 

 

Mert a szónak súlya és ereje van. Még akkor is, ha sokszor azt mondjuk, a szó elszáll. A szószékról elhangzott szónak ereje van, mert abban nemcsak a lelkész, a prédikátor gondolatai vannak benne, hanem maga az Isten szól hozzánk. Ezért hiszem és vallom, hogy elsősorban nem a szép szavakért, és gondolatokért, beszédekért, kell a templomba járni, hanem az Istenért, az ő dicsőségéért. Azért, hogy minden alkalommal megtaláljuk őt, felismerjük az életünkben az Ő nagyságát, és érzékeljük a mindenhatóságát. Nemcsak a gyülekezeti tagoknak, hanem nekem, a lelkésznek is szükségem van az Ő jelenlétére. Mert én is érzem, ahogyan a szentlelke bennem is kiárad, feltölt, tartalmassá teszi a beszédemet, életemet, magaviseletemet. Igen, hiszem és vallom, életemnek egy része a tanulásom, az ismeretem, a mindennapi foglalkozásom. De ennél több az isteni jelenlét, az a belső hang, mely benne van a beszédemben. Ezért is könyörgök minden szolgálatom előtt, hogy Ő legyen a segítségemre, hogy ne én, hanem beszédemben Ő tanítson, s ő hassa át mindannyiunk szívét és lelkét.

 

Ady Endre költőnk: Köszönöm, köszönöm, köszönöm verse jutott az eszembe

Napsugarak zúgása, amit hallok,

Számban nevednek jó íze van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:

Te voltál mindig mindenben minden

Boldog szimatolásaimban,

Gyöngéd simogatásaimban

S éles, szomorú nézéseimben.

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,

Hol éreztem az életemet

S hol dőltek, épültek az oltárok.

Köszönöm az én értem vetett ágyat,

Köszönöm neked az első sírást,

Köszönöm tört szívű édes anyámat,

Fiatalságomat és bűneimet,

Köszönöm a kétséget, a hitet,

A csókot és a betegséget.

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek

Másnak, csupán néked, mindenért néked.

 

Az elmúlt napokban én is emberként, lelkészként feltérképeztem magamnak, mindazt a munkát, amit egy éven, de ittlétem alatt sikerült megvalósítani. S bennem a köszönet érzése született meg, azért a sokért, vagy éppen kevésért, amit velünk és általunk, templomba járókkal, vagy éppen távolmaradókkal Isten elért. De ugyanakkor, mi egyházközségi vezetőkként is vonalat húztunk az elnökséggel, azelőtt a szociális bizottsággal a munkánkról, a gondjainkról, az együttlétünkről.

Egy kicsit a munkánkat az edzőteremhez szeretném hasonlítani. Minél többet foglalkozunk Istennel, közösségünk dolgaival, annál jobban rájövünk arra, hogy mennyi mindenre képesek vagyunk. S olyan szunnyadó erők törnek felszínre, amelyre sem személyesen, sem közösségileg nem gondoltuk. Ezért nagyon nagy hálával tartozom a jó Istennek, hogy mellém segítő társakat rendelt. Akik nem az akadályokat, s nem a hogyan nem lehet- et nézték, hanem derűsen, segítőkészen, erővel és imádsággal álltak a közösség álmai mellé. Végtelenül jólesett, amikor a tavaszon gondjaink voltak a kifizetésekkel, jöttek és felajánlották a segítségüket. És ez az érzés egy életre szólóan beírta a mi életünkbe a jótettüket. Amikor e mai beszédre készültem, arra gondoltam, hogy a felolvasott szentírási versek alapján Isten erejéről fogok beszélni. Mert az ő országa és ereje végtelen és kifogyhatatlan.

Bár sokan úgy gondolják, hogy Istent mindenütt meg lehet találni, mégis látnunk kell, hogy Istenhez a legközelebb a templomban, az imádságunkban, a zsoltáréneklésünkben vagyunk. Ez olyan, mint a vándor számára az éltető víz, a pára, a nedvesség, a víz benne van a levegőben, falevélben, s mégis a legelérhetőbb a forrásnál. Ez a templom buzgó forrása az isteni jelenlétnek. S aki csak egyszer is megkóstolta ennek a víznek az ízét, akit itt megérintett Isten szentlelke, aki itt igazán átérezte az imádság mélységét, és megérintette őt egy prédikáció, az mindig is visszavágyik, mert tudja, hogy a vándornak a forrásra, s a forrásnak a vándorra van szüksége.

Ma ezeknek fényében szeretném Isten üzenetét a szentírás szavaival közel hozni az életünkhöz, és úgy feltárni, hogy eligazítást adjon személyesen mindenkinek a mindennapokra.

I.” „ Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet vesz az ember, és elvet a szántóföldjébe.” Én nagyon sokáig nem ismertem a mustármagot. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, milyen, s mire használják. Már teológiai hallgató voltam, amikor egy nyáron Konstancán voltunk, magyar unitáriusokat kerestünk. És a református egyházközség vendégházában voltunk elszállásolva, ahol több család is volt. Köztük egy román nemzetiségű család is, akinek volt egy vállalkozása, s ők éppen mustárt készítettek. Én soha azelőtt nem láttam annyiféle készítésű mustárt, mint amennyivel akkor az a vállalkozó bennünket, diákokat megajándékozott. Azóta több alkalommal a kezembe vettem a magvakat, sárgákat, barnákat és néztem, valamint csodálkoztam, hogy Jézus mihez is hasonlítja az Isten országát. Jézus ebben a mondatban négy fontos dolgot fogalmaz meg:

A.Isten országát a mustármaghoz hasonlítja. Vagyis az isteni világ elfér, benne van a mustármagban. Magában hordozza a mustármag az isteni világ lehetőségét. Ha ránézünk erre a magra, azt is mondhatnánk, lehetetlen. Ez a kicsi mag erre képtelen. Jézus mégis azt mondja és tanítja, hogy a mustármag egy külön, önálló világ. Melyben lehetőség van, csíra az isteni világ kibontakozására.

B. Az embernek felelőssége van. A kezébe vesz, mondja Jézus. Ez egy aktív cselekedete az embernek. Nem elégszik meg azzal, hogy tudja a lehetőséget. Még az sem elég, hogy gyönyörködik benne. Nemcsak felismeri, hogy milyen nagy világ rejtőzködik ebben a magban. Hanem a kezébe veszi, és így bevonja alkotása, cselekedete középpontjába.

C.Megérzi a vetés szükségességét. Tudja, csak azáltal fog szaporodni, és terjedni, ha segít a mustármagnak küldetése teljesítésében.  És itt a mustármag, nem egy élettelen, apró szem, hanem nagy, kiteljesedő életet hordozó, jövendő ígérete, a kibontakozásra.

D.A szántóföld pedig a saját tulajdona. Az a terület, amely a rendelkezésére áll, hogy termeljen benne. Nem máshová, s nem más földjébe, hanem a sajátjába veti el. Ő készíti elő, ő rendezi, ő ismeri ennek a szántóföldnek az összetételét.

II. Ez a mag kisebb minden veteménynél, de amikor felnő, fává terebélyesedik, úgy hogy az égi madarak fészket raknak az ágai között. Ennek a mondatnak van egy óriási jelentőségű mondanivalója, és ez az, hogy a madarak fészket raknak az ágai közé. Ez a madarak számára, otthont jelent. S nekünk, embereknek pedig jelképezi, hirdeti, hogy Isten világában lehet igazán otthont, biztonságos családot építeni. Mi emberek is erre a fészekre vágyakozunk. Arra a meghitt, bensőséges, családi légkörre, ahol örömteljes, boldog életet élhetünk. Átvitt értelemben ezt a fészket rakjuk össze, építjük fel imádságainkkal, életünkkel önmagunknak és szeretteinknek. Néha ezt az isteni világot nem látjuk, vagy megfeledkezünk róla, pedig ez a legbiztonságosabb mindannyiunk számára. Isten karjaiba fészket rakni, családi, közösségi életet építeni felemelő élmény, és elhívatottság által lehet. Mert ebben a fészekben, elsősorban nem földi, hanem égi törvények uralkodnak, és ezek lesznek mérvadóak.

III.” Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.” Gyerekkoromban nekem még alkalmam volt látni, ahogyan édesanyám előkészíti a lisztet, a kovászt a kenyér sütéséhez. Láttam, amint megszitálja a lisztet, este melléje teszi a kovászt, reggel korán megdagasztja a tésztát, sót, ecetet, pityókát tesz bele, leteszi meleg helyre a teknővel, hogy megkeljen, majd kiszaggatja a kenyereket és beveti a kemencébe.

A kovász egy láthatatlan, de érezhető, tapasztalható folyamatot indít el. A lisztet, gyúrás, mozgatás által erjedésnek indítja. S így válik tápláló, emberi életet fenntartó erővé a kenyér.  Vagyis a kovászban, óriási erő rejlik. Az amúgy életetlen lisztet, tápláló és finom tésztává, majd kenyérré varázsolja. Ez a megkelés, amiről Jézus is beszél ebben a példázatban, nem más, mint Isten csodálatos ereje, ahogyan a láthatatlanból, láthatóvá válik. Sőt tápláló erővé.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim! Mind a kovász, mind a mustármag példája arról tanít, hogy menny világa bennünk van elrejtve. A mustármagnak szántóföldre, a kovásznak lisztre van szüksége, ahhoz, hogy érvényesüljön. Ez a szántóföld, és ez a liszt, mi vagyunk, a mi családjaink, ez a mi közösségünk. A szántóföldet művelni kell, és bevetni, a kovászt pedig idejében a lisztbe helyezni, meggyúrni, dagasztani, hogy belőle tápláló kenyér sülhessen. Mert mind a mustármag, mind pedig a kovász elromolhat, ha nincsen megfelelően tárolva, és ésszerűen felhasználva. Egy történettel zárom a beszédem.

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:

- Ezt szeretnéd megvenni?

A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.

- Nem is lehet drága - folytatta a férfi.

A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.

,- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.

A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.

,- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.

A gyerek csodálkozva nézett a férfira.

- Gyere, menjünk be az üzletbe...- és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt:

- Éppen zárni készülök.

A férfi hunyorított a szemével:

- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.

Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:

- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:

- Ezt szeretném.

A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.

Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.

- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.

A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított.

Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

 

A jó Isten segítsen minket is jó cselekedetek gyakorlására. Ámen.