Adventi út

Textus: Ézsaiás 4o, 1- 3 „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!- mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át!

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Advent első vasárnapján szeretettel köszöntöm Önöket/ titeket ebben a gyönyörűen feljújított, szemet és lelket melengető templomban. Jó ide visszatérni, mert bár Istent mindenütt lehet imádni, mégis itt az Ő hajlékában, közelebb érezzük magunkhoz, jobban a szívünkhöz szól, és mélyebben érinti meg a lelkünket. Nem kis erőfeszítésbe került ennek a közösségnek, adományozóinknak, hogy ma ez a látvány, ezek a padok fogadjanak bennünket. Amikor terveztük, s akadályok gördültek elénk, volt bennünk kétely, aggodalom, hogy nem fog sikerülni, hogy mi kevesek vagyunk erre. De, mint a szentírásban Isten csodát tesz az emberi szívünkkel, s megnyitja azokat a forrásokat, melyekről elképzeléseink sem voltak. Ezért méltán hálás vagyok mindenkinek, aki imáival, érzésével, szívével velünk volt ezen az úton, hogy az elkövetkező ünnepünk, még szebb és méltóságteljesebb legyen. Hála legyen az Istennek ezért, és a bőkezű adományokért!

Amikor készültem erre a mai prédikációra, Ézsaiás próféta könyvének e mondatai jutottak eszembe. Az a történelmi tény a zsidók életéből, amikor a társadalmi igazságtalanság, a képmutató vallásosság s áldozatok téves alkalmazása fogságba sodorta a népet. S az asszír, a babiloni elnyomás, az elhurcoltság, a szülőföldtől távoli lét, a fogság megújulásra, változásra késztette a zsidókat. Jézus előtt a VIII- ik század végén, majd a VII- ik század kezdetén, Izraelt 722- ben, majd Júdát 586- ban teljesen idegenek irányítják, a templomot lerombolják, a nép vezetőit rabláncra verik, s több tízezer embert deportálnak.

Ézsaiás próféta Isten ítéletét hirdeti, de ezeket a szentírási gondolatok, melyeket mára választottam a visszatérés reménységéről, Isten vigasztalásáról, a hazatalálás ígéretéről szólnak. Engedjétek meg, hogy mielőtt a szentírási versek magyarázatára térnék, egy élményt osszak meg veletek. Az elmúlt héten a kora reggeli órában láttam a következőket. Korom sötétség borult a tájra. Hajnalban indultam Marosvásárhelyre. Csak egy pár csillag volt az égen. Mindenütt óriási csend, és béke honolt. Szinte érezni lehetett, ahogyan a természet is pihen. Nem volt nyüzsgés, sietés. Olyan volt a természeti táj, ahol elhaladtam, mint egy mesebeli álom Aztán a hajnali pirkadatban, valahol távol az ég alján kelet felől oszlani kezdett a sötétség. Először szürkévé, talán egy kissé kékké, majd fehérré, lassan lilává, pirossá változott az ég alja. Lehetett látni, ahogyan a látóhatár mögül lassan kel fel a nap, s fényével, melegségével messze űzi az éjszakát. A fény egyre erősebb lett, a nap egyre magasabbra emelkedett, s a reggeli órában egyszerre csak mind fel éledett. Új nap, új élet kezdődött minden és mindenki számára. Mozgalmasság, tenni akarás, az új nap kihívásai lendítette előre a közösségeket. Csak fény volt, melegség, felvillanó remény, s egyszerre minden megváltozott. Én valahogy így képzelem minden adventben a várakozást, a készülődést, ahogyan Jézus, az ő születése, fényt és melegséget hoz, a sokszor kihűlt megdermedt szívünkbe. Thököly Vajk: Adventi imája jutott az eszembe, aki ezeket írja

 

Én is, más is vágyakozik

Az adventi kegyelemre,

Mégis a világgal futunk

A nagy Istent elfeledve.

 

Halandó-földi örömök

Éltetik közömbösségünk,

Fojtott magányba zárkózva

Veszítjük el üdvösségünk.

…………………

Én is, más is vágyakozik

Az adventi kegyelemre,

Összekulcsolt kézzel állni

A templomban könyörögve.

…

Mennyivel jobb volna, hogyha

Lelkünk ajtaját kitárnánk,

Beengednénk a Szent Istent,

És az életünk rábíznánk.

Mert Ő kezet nyújt a bajban,

Csak merni kell megragadni,

Szeretettel, tiszta szívvel,

Hinni, hinni, elfogadni.

 

De hadd beszéljen a szentírás, különleges, mély értelmű szavaival. Öt gondolatról fogok beszélni e mai vasárnap a felolvasott versek alapján és ezek a következők: a vigasztalásról, a letelt rabságról, a hangról, az építésről és az útról.

I.” „ Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!- mondja Istenetek.” Lelkészi munkánknak egyik szép tevékenysége a vigasztalás. Csak az elmúlt héten két alkalommal álltunk meg koporsó mellett. És vigasztalni kellett. De nemcsak a gyászolókat kell vigasztalni, hanem mindenkit. Ézsaiás próféta idejében, a rabságban, Jeruzsálemtől távol élő, az idegen lét kenyerét ízlelő, a más kultúrát és vallásosságot elviselő zsidókat kellett vigasztalni. És ez a vigasztalás Istentől érkezik. A próféta csak felerősíti Isten hangját, érzékelhetővé teszi a jelenlétét. Így a vigasztalás nemcsak emberi szó, hanem isteni ígéret. A kétszeri szó ismétlés csak megerősítése annak, hogy Isten valóban le akarja törülni a nép könnyeit. Gyógyítani akarja a szívűket, be akarja balzsamozni a lelküket. A szomorúság, a bánat, a szorongás összezsugorítja a szívünket. Az öröm pedig kitágítja az ereket, több vér és táplálék, oxigén jut el a sejtjeinkhez. Így a boldogságunk megsokszorozódik. Tele leszünk életkedvvel, reménnyel, célokkal.

Tudom, hogy sok mindenért van, amiért keseregjünk. Mert fájdalom van a szívünkben. Mert nehéz a megélhetés, akár nincs munkánk, jövedelmünk, gyermekünk, aki gondozzon. Talán nincsenek családtagjaink, akik szeressenek, vagy éppen távol élnek tőlünk. Betegek vagyunk és nincs földi remény a gyógyulásra, egyre szűkülnek a megélhetési határaink. A háború képe szorongat, hogy mi lesz gyermekeinkkel és unokáinkkal. A közeledő és az egyre jobban érződő gazdasági válság befolyásolja az életünket.

Isten azonban minket nem a szomorúságra, hanem a vidámságra, a boldogságra hívott el. S minden karácsonyt, Jézus, a Messiás születése nekünk azt hozza el, hogy boldogok lehetünk, azzal a kevéssel, vagy sokkal, ami eszünk, cselekedetünk, egészségünk, sikerünk által Isten nekünk ad ajándékba. Nézz hát körül az adventi úton, s lásd meg magadban, környezetedben azokat, akiket vigasztalni tudsz. Légy te is Istennek a segítségére, hogy a jézusi világ karácsonykor valóban megérkezzen. Érezd meg, hogy nélküled, hited és cselekedeted nélkül ez nem fog megtörténni. Mert karácsony nem a passzív emberi szíveken, hanem az imában, a várakozásban fog megtörténni. S vigasztalj, könnyet törülj, simogass, beszélj, cselekedj Istenért és önmagadért, lelki boldogságodért.

II.” Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért,” Lépes méz a gyönyörűséges beszéd édes a léleknek és meggyógyítója a tetemeknek mondja a bölcsességirodalom a Példabeszédek könyvében. Így a beszédnek óriási jelentősége van. A szóval lehet életet menteni, de ugyanakkor vádolni, bántani, vagy éppen mosolyt csalni az arcunkra. Letelt a rabság mondja Ézsaiás próféta. És mekkora ígéret ez nekünk, mai keresztényeknek is. Nem kell rabságban élnünk. Szabadok vagyunk.

De nemcsak fizikai rabság van, hanem lelki és szellemi rabság is. Van, amit örökölünk, amibe beleszületünk. És nem véletlen, hogy mi itt Erdélyben harcolunk a szabadságunkért, az intézményeinkért, a jogainkért, a tulajdonunkért. Mert ezek tartanak meg.

De nagyon sokszor mi magunkat hajszoljuk bele ezekbe a rabságokba. S rabjai leszünk az időnek, a szenvedélyeknek, a megélhetésnek, pedig Jézus tanítja nekünk, hogy az élet több mint kenyér és több mint öltözet.

Ma már el sem tudnánk képzelni az életünket, okos telefon, okos tv, okos ház, és még sorolhatnám az eszközöket. S addig nincs is baj, amíg mi irányítjuk, amíg mi határozzuk meg, mi történik az életünkkel. De akár még a munka is lehet rabság, amikor egyre többet dolgozunk, mert többet szeretnénk keresni. Vagy rabság lehet a tunyaság, a közömbösség és érdektelenség.

Jézus nekünk minden karácsonykor az ezek alóli felszabadulást hozza el nekünk. Mert ahogyan készülünk, úrvacsorát veszünk, otthonainkat, szívünket megtöltjük fénnyel, valami megmagyarázhatatlan isteni szeretet költözik a szívünkbe.

Az adventi út lehetőséget ad, hogy foglalkozzunk a szenvedélyeinkkel. S harcolnunk, küzdenünk kell éppen saját magunkkal, hogy szabadokká váljunk. Mindenkinek vannak gyengeségei, hibái. Ezektől kell, megszabaduljunk, hogy jobb, értelmesebb, szeretet teljesebb életet éljünk. Annyi görcs, frusztráció, ellenkezés, konfliktusgerjesztés szorult belénk egy életen át, és ezeket kell, eleresszük, mert Jézus csak ott talál otthonra, ahol puha lesz a jászolbölcső és nyitott az emberi szív az ő fogadására.

III.” Egy hang kiált:” Kiáltó hangja vagyok, a pusztában mondja Keresztelő János a pusztában, amikor a Jordán folyónál, megtérésre hívja az embereket. Ez a kép éppen ide Ézsaiás próféta könyvéhez köthető. A hang maga Isten szava, aki ígéretet tesz népének a haza, a visszatérés, a megérkezés reménységére.

Amikor a nyáron Törökországban voltunk, iszlám földön járva, hallottuk a mecsetekben, minaretekben a müezzin szavát, aki imára hívta a hívőket.

A mi keresztény templomaink harangjai is minden nap legalább háromszor imára hívnak. Ezek rendszeres gyakorlatai kell, legyenek az életünknek. Mi unitáriusok a szabadon, az érzésekből táplált, élményekben elmélyült imákat gyakoroljuk. Ahogyan a hála, köszönet, vagy éppen a szomorúság szólal meg az ajkunkon.

Ez a belső hang, nemcsak Ézsaiás idejében, de ma is hangzik. A kérdés csak az, hogy adunk- e időt- lehetőséget  magunknak az imádkozásra? Hallgatunk- e a belső hangra döntéseinkben, ítéleteinkben? Figyelünk- e arra, hogy Jézus bennünk megszülessen és tovább éljen? Mert éppen azáltal vagyunk mi vallásos emberek, ha nem a fizikai idő, s nem is csak a külső törvények, hanem a belső lelkiismeret szava vezet minket.

Isten olyan, mint egy rádióadó a számunkra. Ő sugározza, közeledik felénk az Ő hullámhosszán, csak nekünk is hangolódnunk kell, fel kell fognunk a jeleit. Különösen adventben, a készülődésben, feléje kell fordulnunk, tőle kell, várjuk a jeleket, hogy életünk új irányt váltson, jobb és szeretet teljesebb legyen az életünk. Sok hang él bennünk, édesanyánk, édesapánk, testvérünk, házastársunk, gyermekünk hangja, arca. De ezeknél, mindennél erősebb az Isten hangja, csak nekünk is nyitottnak kell lennünk.

IV.” Építsetek utat a pusztában az Úrnak!” Az építés egy rendkívüli alkalom a megmérettetésre. Mert az építő szíve, lelke az élete van benne abban a munkában. Hozzám többször visszajön a jelzés, hogy miért kell annyit dolgozni, tervezni, építeni ebben a közösségben. Számomra egyértelmű a válasz, azért, mert én magamat és ezt a közösséget akarom Istenhez emelni. Az én Atyám mindezidáig munkálkodott, én is munkálkodom, tanította Jézus. Mi olyan környezetet akarunk teremteni, amelyben jól érezzük magunkat és méltó az élet benne a 21- ik században. A 27 éves papságom évei alatt, de személyes életemben is azt tapasztaltam, hogy az építők munkáját megáldja az Isten.

De az adventi utat nekünk nem fizikai anyaggal, hanem fohásszal, belső imával, önmagunk jobbá tételével kell felépítenünk. Ez az út adventen keresztül karácsonyhoz érkezik. Ezen az úton zarándokolnunk kell. Meg kell próbálnunk magunkat, késszé kell, tegyük a szívünket, hogy Jézus hozzánk költözzön. A lélek Istenre vár, nála otthonra talál. Ez az otthon itt van ebben a hajlékban, de minden otthonban, ahol a szeretet uralkodik. Ezt az utat nemcsak magunknak építjük, hanem az Úrnak, hogy hozzánk érkezzen. Csütörtökön, amikor benéztem az imaterembe, a nőszövetségi foglalkozásra, szebbnél- szebb adventi koszorúkat láttam. S ahogyan az asszonyok koszorúkat készítettek, úgy nekünk is a szívünkben kell, elkészítsünk, s rajta ma fellobbantsuk az első adventi gyertyaszálat.

Ez a belső munka készít, épít minket az Úrral, Jézussal való találkozásra.

V.” Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át!” Az út maga, advent minden keresztény ember számára adott. Hogy kivel, hogyan és miként járjuk, végig azt mi döntjük el. Én hívlak ebben az adventben is, hogy legyetek velünk, imádságban, munkában és ünnepvárásban.  Beszédem végén egy történetet osztok meg, melynek címe: Az ajtó

Egyszer valaki régen látott ismerősétől kapott táviratot. A távirat szövege csupán egyetlen mondat volt: „Holnap a kora délutáni órákban átutazom a falun és szeretnélek meglátogatni.”  Miután elolvasta a rövid értesítést, nagyon izgatott lett. Rögtön elsietett a boltba és bevásárolt, hogy legyen mivel megkínálnia a kedves vendéget. Másnap aztán kora reggel felkelt és nekilátott a takarításnak. Alaposan felforgatta az egész házat.

Mikor mindennel elkészült, leült egy kényelmes fotelbe és várt. Arra gondolt, milyen jó lesz találkozni a régi baráttal, mennyi mondanivalójuk lesz egymásnak… Közben elaludt. Az idő gyorsan elszaladt. Az ígért időpontban megérkezett az ismerős.

Egy aprócska, ám nagyon lényeges dologról megfeledkezett emberünk: nem nyitotta ki a kaput. A kapu sajnos kulcsra zárva maradt, csengő pedig nem volt. A vendég egy darabig még ott toporgott a kapu előtt. Így gondolkodott: „Milyen furcsa, pedig táviratot is küldtem, hogy mikor érkezem. Bizonyosan el kellett váratlanul utaznia. Nagyon sajnálom.” Azzal megfordult és továbbment.

Az ember pedig csak várt és várt. Késő délutánra járt már az idő, amikor végre kijött a lakásból. Ekkor vette észre, hogy a kapu zárva maradt. Amikor kinyitotta, a friss hóban meglátta a lábnyomokat. „Hát itt volt – sóhajtott fel keserűen – ó, én balga, pedig mennyire készültem, s a leglényegesebbről mégis megfeledkeztem: elfelejtettem kinyitni a kaput...”

Kedves gyülekezet!

Nyissuk meg hát szívünk ajtaját, mert rajta az Úr érkezik. Jézus jön el hozzánk, hogy ünnepet szerezzen, gyógyítson, tanításaival neveljen, szívünket, életünket jobbá tegye. Segítsük őt ebben a munkában! Ámen.