Áldott emlékezés!

Textus: Zsolt 34, 15- 19 „Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt! Az Úr szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat. Az Úr a gonosztevők ellen fordul, emléküket kiírtja a földről. Akik az Úrhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Állandóan azt a képzetet kelti bennünk ez a világ, hogy valahonnan lemaradtunk. Nem tudtunk teljesíteni. Többet kellett volna, elérjünk. Nagyobb távolságokat kell, megvalósítsunk. Mert kicsik, gyengék, képtelenek vagyunk megnyerni ezt az életet. Erre az éhségre, szükséglet ingerre épül fel nagyon sok iparág. És folyton azt a sugallatot kapjuk, hogy még több, mínőségibb, nagyobb mennyiségű termékre van szükségünk.

Pedig az embernek nagyon kevés dologra, a legtöbbször csak egy jó szóra, egy kevés odafigyelésre, jelzés értékű ajándékra van szüksége ahhoz, hogy teljesnek, és tartalmasnak érezze az életét.

Azonban szükségleteink kielégítése közben nagyon gyakran megfeledkezünk erről a tényről és magunkat vádoljuk, ösztönözzük, sarkalljuk, hogy még több földi dolgot a magunkénak tudhassunk.

De amikor elérkezünk a halottak napjához és meglátogatjuk a temetőkben a sírokat, egy nagy, örök igazságra, és bölcsességre jövünk rá. Nem az a fontos, hogy mennyi mindent gyűjtöttünk-életünk folyamán, hanem az, hogy mit hagyunk magunk után érzésekben. Mert mindannyiunkat ezek az érzések mozgatnak. Ezek a mély belső szálak késztetnek arra, hogy több tíz, vagy száz kilométereket utazzunk. Azok az emlékek elevenednek meg bennünk, melyek hozzá kötöttek minket, és hozzá kötnek ma is egy nagyszülőhöz, szülőhöz, házastárshoz, vagy akár egy gyermekhez.

Vannak olyan dolgok az életünkben, amelyről a világ kincséért sem mondanánk le, ez pedig az emlékezés, a gyertyagyújtás, a rájuk való emlékezés, az imádság, melyet értük mondunk el.

A tegnap délután én is családommal szülőfalumba utaztam, hogy családtagjaim sírjánál virágot helyezzek el, gyertyát gyújtsak. Esett az eső, a temetőben a gyertyák nehezen égtek, a sírokhoz való bejárás nehézkes volt a vizes, sáros föld miatt. Talán az utóbbi évek egyik legkényelmetlenebb emlékezése volt, éppen az időjárás miatt. Kabátjaink átáztak, az eső, és a leereszkedett felhőzet miatt alig lehetett látni a tájat. A sírhantok mellett, csak elvétve voltak családtagok, azok mentünk el, akik ma nem róhatjuk le kegyeletünket. De a visszafelé úton, torlódás volt, mintha mindenki a tegnap este akart volna szerettei sírjához eljutni.

S ma reggel, amikor e beszédre készültem, azon gondolkoztam, hogy a halottainkra való emlékezés mekkora tömeget tud megmozgatni a keresztény kultúrában. Mert mi hiszünk a földi élet után való üdvösségben, az öröklétben.

Babits Mihály: Mindenszentek, hideg ősz verssoraiban írja a következőket

 

Mindenszentek: hideg ősz

bolyg a szellem fázva,

fázó népség temetőz

sírokon gyertyázva.

Jaj az év temető,

mindennap egy holt,

minden napra minden éj

ráírja, hogy: Volt.

 

De sokunknak akár az első világítás is lehet, mint ahogyan Reményik Sándor: Halottak napja versében fogalmaz

 

Halottak napja van. Az első,

Mióta döngve hullott

Rá a hant.

A Sír tövében egy-egy fénybogár

Csillog. Különben sötét a határ,

S hosszú az éj alant.

 

Mai beszédemben 5 gondolatot fogok kibontani, beszélek a bíztatásról, az ismeretről, a büntetésről, a meghallgatásról és a gyógyításról.

I.” „ Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt!” A zsoltáríró ellentétpárokat sorol fel, jó és rossz, békesség és háborúság. Ha ezt a mondatot olvassuk fel, bizonyára sokunknak a szülői intések jutnak eszünkbe. Mert ugye, akár gyermekkorunkba, vagy éppen fiatalságunkban, de még a felnőttségünkben is milyen nehéz felhagyni a rosszal. Attól mindig nehéz megszabadulni. Könnyebb megmaradni a rossz körforgásában, mint abból kilépve a jót cselekedni. A jó gyakorlásához döntés kell, elkötelezettség, kitartás, néha lemondás, hosszú időre állhatatosság.

Néha nehéz megváltozni ebben az életben, nemet mondani a könnyelműségre, e világ dolgaira, csak azért, hogy az isteni sugallat bennünk is érvényesüljön. Október 31- én a reformációt ünnepeljük. S mekkora kiállás, bátorság, önfeladás kellett az reformátoroknak ahhoz, hogy vállalják, akár a mártírhalált is. Mert rossz volt az eluralkodott erkölcstelenség, az isteni dolgok megszentségtelenítése, a közösség igényeivel való visszaélés, és az isteni üzenet tolmácsolásának torzítása. Milyen nagy hit kellett, Luther Mártonnak, Kálvin Jánosnak, vagy éppen egyházalapító püspökünknek ahhoz, hogy tanulmányozzák a szentírást és annak mély üzenetét, hirdessék, a rájuk bízottaknak.

Mert a jót cselekedni azt jelenti, hogy gondolok a mellettem levő emberre. Szeretem őt, nemcsak szavakkal vagyok mellette, hanem tettekkel is. Ezért is szervezünk gyülekezetünkben szeretetszolgálati tevékenységet. Ezért is látogatjuk meg a szükségben levő testvéreinket, mert a jót akarjuk kifejezni, Isten szeretetét környezetükbe eljuttatni.

Ma egy háborgó világban élünk. Nemcsak, hogy itt a közvetlen szomszédunkban háború van, és emberek gyilkolják egymást, akik szinte ugyanazon kultúrához és hitvilághoz tartoznak. De óriási feszültség van a közösségekben, a családokban. Egy szociális, akár politikai kérdés megoszt bennünket, és feldúlja a lélek nyugalmát.

Pedig a lelki békénél semmi sem értékesebb.  S akinek ez megvan, annak semmi sem hiányzik. Ezért a lelki megnyugvásért is megyünk temetőinkbe emlékezni. Mert a múlt felidézése által, élővé válnak ők az életünkben. Itt vannak, beszélnek, szólnak, figyelmeztetnek.

II.” Az Úr szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat.” Senki sem ismer annyira bennünket, mit maga az Isten. Ma rengeteg önismereti kurzus, tanfolyam, akár világvallások módszereit alkalmazzák az ember ismeretére. Pedig ehhez, egy nagyon könnyű út vezet. Ez pedig az elcsendesedés, az imádkozás, a fohász alkalma. Mert amikor és esedezem tiszta szívvel Istenhez, akkor megnyílik egy új világ az én számomra. Isten lát engem mindig, de ebbe a látásba én is betekintést nyerek. Az ő szemével kezdem el szemlélni a világot. Az imádságnak azért van olyan óriási ereje, mert általa Istentől kapom az erőt. Már többet nem emberi ésszel, érzéssel gondolkodom, hanem kapok egy részt ebből az isteni világból.

A sírhantoknál is azért állunk meg, mert tudni akarjuk, felfedezni önmagunkban, hogy ma miként gondolkodnának, hogyan látnák a sajátos élethelyzetünket. S nemcsak a kegyelet miatt, hanem saját magunkért is elmegyünk mindig, de főleg ilyenkor halottak napja környékén. És onnan, abból a földön kívüli világból az édesanyák és édesapák, testvérek, házastársak és gyermekek tekintenek le ránk, és mi látjuk azokat a tekinteteket. Érezzük a közelségüket.

Ilyen tapasztalásra az embernek szüksége van. Azok, akik nem sírhantba temetkeznek éppen ettől a lehetőségtől fosztják meg szeretteiket. Mert hely, idő kell, ahhoz hogy emlékezzünk. Mint ahogyan szükségünk van a családi házra, úgy erre az örök lakhelyre is igénye van az emberi léleknek.

III.” Az Úr a gonosztevők ellen fordul, emléküket kiírtja a földről.” A büntetés egy közismert fogalom az ószövetség világában. Isten megbünteti azokat, akik helytelen életet élnek. Nagyon sok szentírási történet ezt támasztja alá, s maga a héber nemzet, a zsidók is ennek az isteni büntetésnek a szenvedői, máskor pedig a haszonélvezői.

Milyen szomorú, amikor már az emlék sem marad fenn valakiről. A tábor negyedi unitárius temetőt 1936- ban vásárolták. Azóta temetkeznek oda az unitáriusok és más felekezetűek. Többször is felmerült az a kérdés, hogy azoknak a sírját, akiknek nincsen leszármazottjuk, vagy már, nincs, aki gondozza, nem lehetne-e újra hasznosítani?

Számomra nem gazdasági, nem is szokásjogi, hanem erkölcsi kérdés. Mert azt hiszem mindenkinek meg kell, adasson, hogy legalább 1oo évig, vagy tovább még akkor is létezzen a sírhantja, ha már nincs közeli hozzátartozó, aki emlékezzen rá.

Az emberi gonoszság abban is megnyilvánul még a temetőben is, amikor már nemcsak a fizikai létben, de még a temetőben sem tudunk elférni egymás mellett, s ott is nagyobbat, szebbet akarunk. S talán ezért még a szomszéd sírt is meggyaláznánk, ha tehetnénk.

Azt gondolom minden kornak meg kell reformálnia az egyházat. S talán éppen a mai presbitériumnak az a kötelessége, hogy vigyázza és őrködjön a halottak nyugalma felett, még akkor is, ha 1- 2 személynek ez közösségünkből nem tetszene, vagy éppen hátat fordít nekünk és máshelyt, vagy sehol sem éli meg vallásos életét.

IV.” Akik az Úrhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból.” Ebben a hangos, lármával telített, sokszor fülsüketítő zajjal agyonterhelt világunkban, mekkora értéke van a csendnek, a meghallgatásnak. Ma már egymás szavába vágunk, meg sem várjuk, mint akarnak nekünk mondani. Közbeszólunk, kiigazítjuk, kérdéseket teszünk fel, anélkül, hogy választ várnánk. Egyszóval kívül erősnek mutatjuk magunkat. De belül annyira törékenyek, gyengék vagyunk. Mert a fizikai külsőnk mindennél fontosabb, és egyre kevesebbet adunk a lélek perceire.

Pedig a hallgatásnak értéke van. Amikor meghallgatom a másikat, akkor megérzem, átélem az életét. Tudom a panaszait, vagy örvendek a sikereinek. Egy gondolatban, érzésben vagyok vele. Mert ott van összhang a családban, ahol egymást meghallgatják, s igényeiket lehetőleg támogatják. Hiszen a szükséglet, mindig is ott van a szóban, a cselekedetben.

Így vagyunk az Istennel való kapcsolatunkban is. Ki kell, el kell mondanunk neki ami, fáj. Vagy ami örömmel tölt el. Mindenütt elmondhatjuk, otthon, az utcán, a munkahelyen.

De amikor itt a templomban, a megszentelt helyen mondjuk el, akkor annak mélysége van. Mert az utcán sem tud az orvos gyógyítani, az ügyvéd, igazunkat megvédeni, a tanár tanítani. Kell egy hely, ahol őszintén megnyílik a lélek, ahol meghallgatja a jó Isten. És hol lehetne közelebb az Isten hozzánk, mint a saját lakóhelyén a templomban. Ezért javítjuk, szépítjük az Isten lakóhelyét, mert emberi lelkünk vágyódik erre a csodálatra, amit mi csak itt kapunk meg.

V.” Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Bevallom őszintén ezért a mondatért választottam mai beszédem gondolatát ebből a részből. Milyen szépen fogalmaz Dávid a zsoltáríró, közel van az Úr a megtört szívűekhez. Amikor veszteség ér, ahogyan búcsút intünk egy szeretett családtagnak, amikor a sírja mellett állunk, újból felvérzik az a seb, melyet gyógyultnak hittünk, és feltesszük a kérdést: miért? Miért velem, velünk? Miért olyan korán? Még élnie kellett volna? És beleszakad a szívünk a hiányukba. Szinte fizikai fájdalmat okoz a lélek keserűsége. De ilyenkor nemcsak az a mély szenvedés vesz körül bennünket, hanem Isten jósága és szeretete is. Ilyenkor megtapasztaljuk, hogy valóban közel van hozzánk az Isten. A sebzett lelkünk enyhületet kap. Lelki életünk egyensúlyba kerül. Mert a véges emberi élet, nekünk a végtelenben újból kirajzolódik. S tudjuk, hogy vesztesei vagyunk fizikailag, de nyertesei a lelkiségben. Hiszen mindig a szívünkben hordozhatjuk őket.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Ma gyújts meg egy gyertyaszálat, állj meg egy néhány percre szeretteid sírhantja mellett. Mond el imádságodat értük! Könyörögj az üdvözülésükért! Esdeklő szavaid fohászát tárd az Isten elé. Adj magadnak időt az emlékezésre, idézd fel otthonodban a békés emlékeket. És így adj hálát az életükért, a megvalósításokért, az együtt eltöltött évekért. Lágy hálás ma azért, hogy ezt megteheted a közelben, vagy éppen a távoli temetőkertekben levőkért. Így adjon a jó Isten áldott emlékezést mindannyiunknak! Ebben segítsen Ő, most és mindörökké! Ámen.