Az adakozás áldása

Textus: 2 Kor 9, 6- 1o „Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten. Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké. Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Amikor e mai beszédre készültem, a lelkemben kettős érzések voltak. Egyik felől a hála, az öröm a lehetőségért, hogy újból itt állhatok a szószéken és el tudom mondani gondolataimat. Másfelől pedig keserűség és szomorúság az Ukrajnában bekövetkezett történésekért. Hiszen rengeteg dolog fontos nekünk ezen a földön, de a legfontosabb éppen maga az emberi élet. És ezt minden Istenben bízó embernek védenie és oltalmaznia kell. Annyi prioritási listánk van, s ezek egyre csak bővülnek, hogy mit szeretnénk megvalósítani. De mindezeken túlmenően az első és a legfontosabb, az életünk, szeretteink életének, vagy éppen a teremtett világ védelme.

A tegnap közmunkát végeztünk a tábor negyedi temető előtt, s amikor befejeztük és a területet megtisztítva láttam egy végtelen jó érzés uralkodott el bennem. Emlékeztem a másfél éve elkezdett munkánkra, a kisebb és nagyobb buktatókra, de arra az elégtételre, hogy amit, gyakorlatilag elvettek az egyháztól, azt most visszakaphattuk, s a temetőt igazi kegyeletei hellyé tehetjük. S nem szemétdomb és rendetlenség, hanem nyugodtság, szépség várja a szerettei sírját felkeresőt.

Mert bennünk embereknek mindig megvan a vágy, az óhaj, hogy jóságunkat meg tudjuk, ki tudjuk élni. S lelkünket erősíti, szándékainkat elmélyíti, ha hasznosnak érezzük magunkat.

Emlékszem gyermekkoromban kaptunk egy földet, amit jó sok ideje már nem használtak szántásra. Fel volt hagyva, kaszálták, vagy éppen állatokkal legeltették. Ma sem tudom pontosan miért, de a család úgy döntött, hogy azt a 6o- 7o ári földet fel fogjuk szántani, és mi ott vetni fogunk. Mivel már régebben nem szántották, azért elég nehezen indult a kezdés. Az állatok alig bírták húzni az ekét, hol a tehenek előtt voltam, mint gyermek, hol pedig az ekét fogtam. De mindkét helyen elég nehezemre esett helyt állnom, mert hol az ekét dobta ki a kemény föld, hol pedig a tehenek nem akartak jó helyen járni. A tavasz már elég jól érkezett, a juhok és bárányok legeltek a hegyoldalban, lassan már a fű, a rét is zöldellni kezdett, s egyre nagyobb volt a melege a napnak is. De a vetés megtörtént, a jól előkészített földben otthonra találtak a magvak. És sokan csodájára jártak, hogy abban a földben, milyen szép és gazdag lett a vetés. Magamat még sokszor ma is ott látom abban a dűlőben, ahogyan nyár végén az aratást végezzük, a kévéket kalongyába rakjuk, s majd szekérre, hogy a szérűn kicsépelhessük. Ma az isteni szándék megnyilvánulását látom abban, hogy alig 14- 16 évesként foghattam az eke szarvát, vagy éppen kévéket köthettem a családtagokkal. Mert így beleláthattam egy olyan életmódba, ami nem volt könnyű, de ugyanakkor szép és áldott minden nap. Talán azért is van, hogy most már sokadmagammal érzem, hogy törnünk kell a földet és hintenünk az isteni magvakat, hogy belőle, jóság, szépség, illat származzon. Mert átvitt értelemben ma is ezt teszem azokkal, akik beállnak Isten vetésébe, kik tudunk és imádkozni és dolgozni Istenért, az ő dicsőségéért, és emberi életünk gazdagításáért. Ezért is gondoltam arra, hogy e mai alkalommal az elvégzett munka gyümölcséről, az adakozás áldásáról fogok beszélni a szentírási versek alapján. Dénes Ferenc írja verssoraiban a következőket: VETÉS – ARATÁS

 

Életünk e földön magvetés,

Születés legyen, vagy temetés,

Bölcső van nálunk vagy koporsó,

Vagy kútba tört a vizeskorsó,

Összeomlott minden cél és terv,

Öröm fog el, vagy fájó keserv,

Mind vetés ez, biztos és igaz,

Tiszta búza, avagy szennyes gaz.

 

Vetés, vetés, vetés az élet …

Végén aratsz! Hogy mit? Kérdezed?!

Aratod azt, amit vetettél,

Szép nyár legyen, vagy zimankós tél…

Ha előlép sötét végnapod,

Mit vetettél – majd azt aratod!

 

I.”Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.” Szokták megkérdezni tőlem, előző szolgálati helyem, és a jelenlegi felől érdeklődve, hogy milyen a közösség? Miképp és hogyan végzem a munkám? Talán minősítést várnának el, de én minden alkalommal azt válaszolom, hogy mindig azt szoktam visszakapni, amit én is adok. Ezért nagyon is ide illőnek találom az apostol gondolatait, aki a szűk és bő vetésről és aratásról tanít. Ez a vetés és aratás nemcsak a mezőgazdaságot jelenti, hanem a személyes, családi és közösségi életet is. Sokáig azt tanították, hogy az egyén képtelen óriási sikereket, eredményeket elérni. S ezért erőszakkal közösségbe tömörítették az embereket, falvakon a kollektívbe és állami gazdaságba, városon a gyárakba. Ahol könnyen meg lehetett figyelni, ha kellett megregulázni, és ha nagyon rendszer ellenes volt, akár még elnémítani is. Ez a rendszer elvette az élményt, a kezdeményező készséget, az egyéni kibontakozás lehetőségét. És a változások után mi ma folyton tanuljuk, minden szakmabeli, hivatásbeli, hogy azt aratjuk le, amit mi vetettünk el. Sokan ma is nyugatról, máshonnan várják a megváltást. Pedig életünk mozgató rugói éppen mi magunk vagyunk. Bennünk és általunk változik meg a világ. És örömmel tölt el minden egyes siker, ami érinti a mi társadalmunkat, családjainkat, mert az kihat a kedélyre, jókedvűvé tesz. S elmélyíti bennünk azt a tudást, elkötelezettséget, hogy nekünk itt van helyünk, itt kell munkánkat végeznünk. El kell, mondjam ma is, mert nem győzőm hangsúlyozni, hogy az általunk megvalósított sikereknek nagyobb értékük van, mintha, azt mások segítségével valósítanánk meg. Készülünk az egyházközségi tisztviselők megválasztására, akár más a következő vasárnapon is. És együtt térképezzük fel, hogy melyek voltak azok a területek, melyeket érinteni tudtunk közösségi életünkben. S bár nagyon fontosak voltak a megnyert pályázatok, és azoknak a segítsége, akik számunkra ezt lehetővé tették. Mert ezek nélkül nem tudtunk volna ekkora eredményeket felmutatni. Mégis amire a legnagyobb büszkeséggel tekintek, azok a felajánlások, és adományok, melyeket ez a közösség ajánlott fel, valósított meg Isten dicsőségére. És nagyon egyszerű a válasz arra, hogy miért? Azért mert ezekben a felajánlásokban benne van a személy és család élete. Ő gyűjtötte össze, Önök dolgoztak meg érte, Önök hoztak áldozatott. Így a több ezer cserép, ablaküveg, meszelővonás mind- mind a közösségünk meghosszabbított kezének lenyomatai. És ez vetés bő volt, s az aratás Isten áldása nyomán csodálatos. Így, akik kimaradtak ebből a munkából és élményből, éppen magukat tették szegényebbé Istenben és elkötelezettségükben.

II.” Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.” Adni embernek és Istennek egy csodálatos érzés. Mert, amikor adok, akkor a fölöslegemből adok, vagy éppen érte képes vagyok lemondani valamiről. Amikor az édesanya gyermeket vállal, akkor életet ad az ő csecsemőjének, és eleget tesz Isten csodálatos tervének, beáll a teremtés szent folyamatába. A mi családjaink és közösségeink azért tudtak fennmaradni a sok viszontagság és háborúk ellenére is, mert a magyar, székely ember szíve nyitott volt az adakozásra. Ez a mai világ az érdeket, és az ezen alapuló szövetségeket népszerűsíti. Pedig valójában a szívben felsejlő emberi érzés késztet bennünket egy családhoz, közösséghez tartozni. És akiben ez nincs meg, az sosem lesz annak igazi és szerves része. Mert csak a külső formát, a határokat látja és nem a belső lényeget. Talán azért is van, hogy olyan nehezen tudunk megválni akár egy szerető családtagtól a halála után, mert annyi mindent adtunk és kaptunk tőle, aminek nem lehet már csak úgy vége. De bizonyára így vagyunk akár még eszközökkel, tárgyakkal is, annyira hozzánk nőnek ész szerves részei lesznek az életünknek, hogy utána nem tudunk lemondani róla. Aki rendszeresen a templomba jár, és imádkozik az is ad a szívéből Istennek, önmagának és családjának. El kell, mondjam itt is, hogy számomra nagyon fontos, hogy az én családom itt a templomban legyen, és olyan nehezen elviselhető, ha látok olyat, aki nem tud hiteles lenni ebben az életmódban. Az imádságok is, melyeket elmondunk szeretteinkért, vagy valaki másért, szintén ilyen adományok, mert bennünk mi magunk megyünk el lélekben a másikhoz, vagy éppen az Istenhez. Az elmúlt vasárnap, a gyerekek műsora szintén ilyen adomány volt, a szülőknek, ennek a gyülekezetnek. De dal és nóta esttel egybekötött könyvbemutató is egy ajándék volt, mely a szívünket, életünket jó kedvre derítette. S Isten tőlünk mindig csak kicsi, olyan dolgokat vár el, melyeket mindenféle erőlködés nélkül megvalósíthatunk.

III.” Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.” Az apostol itt három lényeges dolgot ír meg a gyülekezetnek. Az értesítéssel kezdi Pál, amikor azt mondja, Istennek hatalma van. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi emberek hatalmasok vagyunk. És el is bízzuk magunkat, a saját erőnkben, tudásunkban. Csak figyeltem az elmúlt napokban történteket, a hozzánk közelálló közéletet. S rácsodálkoztam, hogy mennyi tenni akaró, személy van a környezetünkben. Miközben alig, vagy egyáltalán nincs fejlődés, s amikor a segítségnyújtás kellene, oly gyakran magunkra hagyatva érezzük, hogy nem mellettünk, hanem éppen ellenünk vannak.

Az isteni kegyelem mindennap kiárad ránk. Az ő kegyelméből tudjuk végezni tevékenységeinket. A kérdés már csak az a mi részünkről, hogy ebbe a közösségbe ki, hogyan szeretne tartozni? És mennyire tesszük össze az értelmünket, vetjük egymásnak vállainkat, tudásunkat és hitünket felhasználva, hogy élhetünk Isten dicsőségére és e közösség hasznára? Minden szükséges dolog adva van ahhoz, hogy megéljük küldetésünket. Amikor Fülöp Misi kísérletezett a közvetítés minőségének javításával és a hangosítással, bár elmagyarázta, én annyira nem értettem hozzá, de mindig megkérdeztem, mennyi kellene ahhoz, hogy mindez, amit elmondtál megvalósuljon. És mindig ott volt a megoldás, nekünk csak utakat, ösvényeket kellett felfedeznünk és megtalálnunk.

A mai ember bőségben él. Nem szenvedünk hiányt szinte semmiben, ami az élet alapvető és szervez, részét képezi. De hiányát lehet látni szinte lépten-, nyomon a szeretetnek, a kedvességnek, a hitnek, az Istenbe vetett bizalomnak. Ezért mondja Jézus a hegyi beszédben, boldog a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Hiszen ki, amiben szegény, szeretne többre szert tenni az életében. És mi is, akik bízunk Istenben, benne akarunk gazdag lenni. Vele élni, őt hallgatni, akarata szerint cselekedni. Isten bőkezűsége és igazsága fellelhető mindig és mindenütt. Annyi áldás, és olyan még igazságok vannak elrejtve az életünkben, hogy nekünk sokszor évtizedek kellenek, ahhoz, hogy rájöjjünk ezekre.

IV.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.” Közösségünk tisztviselőivel és tisztségviselőivel az elmúlt években olyan kérdésekkel találkoztunk, amelyek a mi számunkra is a legtöbb alkalommal egy nagy kihívás volt azokat megválaszolni. De éreztük, hogy Isten a lelkünkbe magvakat hintett, kenyeret adott, lelki táplálékainkat megsokasította, hogy az erőnk felett való úton járni tudjuk. Az igazság gyümölcsét megszaporította, mert megnyitottuk a kapukat, az ajtókat és az emberi szíveket Isten és embertársaink befogadására. És tudjuk, hogy mi emberek, a tudásunk, akár az elkötelezettségünk kevés lett volna ezekhez a dolgokhoz. Szükséges és nélkülözhetetlen volt az Ő jelenléte.

Beszédemet egy történettel zárom, melynek címe: Megvilágítás

 

Éjszakai repülő utaimon gyakran nézegetem az alattunk levő országutakon haladó gépkocsikat. Az út nagyrészt sötétben van, csak helyenként világítja meg azt a járművek lámpáinak csupán néhány méternyire terjedő fénye.

A vezető nem lát tovább a kocsi lámpájának fénykörén túl, mégis tapasztalata és rendelkezésére álló információk alapján biztosan vezeti kocsiját célja felé.

Földi vándorlásaink során sok ismeretlen, sötét helyen kell keresztülhaladnunk, hogy mennyei rendeltetésünk célját elérjük. Isten a Szentírásban égi lámpást gyújtott lábaink elé, hogy el ne tévelyedjünk, ingadozó lábaink meg ne botoljanak. Ennek a lámpásnak a fénye rövid távú. Nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Isten azt akarja, hogy mindenben kizárólag Ő irányítsa az életünket.

Ne aggasszon túlságosan, hogy anyagiakban mit hoz egy-egy év. Amit itt gyűjtünk, egy szempillantás alatt elveszhet. Arra összpontosítsuk minden erőnket, tehetségünket, hogy azt gyűjtsük, ami örökké megmarad; lelki kincseket, Istent és embertársaink javát szolgálva.

Döntenünk kell!

Kedves testvéreim!

Igen. Döntenünk kell. A bő vetésről és aratásról, a szív ajándékáról, az isteni kegyelem elfogadásáról. Arról, hogy vetőmagvait, áldásait nem csak a magunk javára, hanem közösségünk, mások hasznára is alkalmazni fogjuk. Ehhez a döntéshez adjon Isten bölcs szívet, és boldogító lelket. Ámen.