Az édesanya oltalma (beszéd az udvarhelyszéki anyák szobrának avatására)

Textus: 1 Sámuel 1, 1o-11 „Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz reám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, nem éri borotva a fejét!

Tisztelt udvarhelyszéki anyák! Kedves gyülekezet!

Szoboravatási beszédem alapjául az Ószövetségből, Anna történetéből, imájából választottam két verset. A fohász a silói szentélyben hangzik el, és az addig meddő édesanya érzéseit tartalmazza, aki fiúgyermeket vár az Úrtól. És amint tudjuk, Isten teljesíti Anna elvárását, fiúgyermeket ad neki, aki majd prófétaként az ő szolgálatába áll, és Izrael királyait: Sault, majd Dávidot is királlyá keni.

Sámuel könyve tudósít az asszonyi sorsról, az ószövetségi család helyzetéről, de főleg az édesanya igényéről, a megalázásról, a fájdalmáról, majd az ő hálaénekéről. Értesülünk Pennina és Anna versengéséről, Éli, silói főpap fiainak visszaéléséről, majd az Úr döntéséről, ahogyan Sámuelt kiválasztja, és a maga szolgálatába állítja.

Azóta évezredek teltek el, de az édesanyák érzése, fájdalma, harca és küzdelme az övéikért talán semmit sem változott. Ugyanúgy fáj a meddőség, a magzatok és újszülöttek korai halála. S hasonlóan talán ma is olyan társadalom és környezet veszi körül, aki sokszor értetlenkedve fogadja, miért is van szükség az emlékük ápolására.

Párvy Patricía írja: Levél egy meg nem született gyermeknek című írásában jegyzi a következőket: „Sosem ölelhetlek, sosem mondhatom neked: szeretlek, mennyire boldog vagyok, hogy itt vagy. Mert nem vagy, és nem is leszel. Valamiért úgy döntött az Isten”

Én, amikor ebbe a gyülekezetbe érkeztem ez a tér tele volt szeméttel. A szomszéd idős bácsi egy alkalommal, azzal fogadott, hogy nem szégyellik, ezt a szemetet, itt és így tárolni, a döglegyek már kibírhatatlanok, mondta egy őszi délután. És teljesen igaza volt.

Azután vízióként fogalmazódott meg bennünk, hogy a temetőt újra telekeltetjük, kiigazítást végzünk és egy szép teret formálunk belőle. Ez az elképzelés találkozott Józsi Attila gondnokunk közvetítése által az udvarhelyszéki anyák szükségletével. De az akadályok nem hárultak el, mindig volt egy kisebb- nagyobb szakadék, amit át kellett hidalni. Volt, aki azt vallotta, egy ilyen szobor nem való unitárius temető elé. Túlságosan is egy másik vallásos, teológiai gondolkodást ábrázol, talán egy nonfiguratív alkotás kellene mondták, mások azt tartották, ide ravatalozó, parkoló kellene. Olyan is volt, aki a saját elképzelését akarta az udvarhelyszéki anyák terveire ráerőltetni. De ti, udvarhelyszéki anyák nem tágítottatok, nem adtátok fel, rendíthetetlenek voltatok és ebben a kiállásban a belvárosi unitárius egyházközség presbitériumában partnerre leltetek.

A többség azonban megértette, megérezte az édesanyák igényét: adjunk helyet a szobornak, legyen élő lelke az elhunyt magzatoknak, csecsemőknek. Szenteljük ezt a helyet az ők emléküknek.  

Ez a szobor számomra azt jelenti, hogy az édesanyák itt a földön, de ha kell még az égben is magzataikat, csecsemőiket védik. Amíg lehet, az Urat szolgálják itt e fizikai világban, de még utána is az öröklétben.

Legyen hát ez a szobor és ez a tér, a kegyelet a helye! Valahányszor itt járunk, lássuk meg benne a mindenkori védő és őrző édesanyákat. Tiszteljük az életet, és adjunk hálát az Istennek mindenért! Legyen ez egy figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy az élet szent, és gyermek, áldás.  Mert ezáltal fennmarad a közösségünk,a nemzetünk, a fájdalomtól, vagy örömtől, de könnyesek lesznek az édesanyák szeme. Így fejezem ki elismerésemet az udvarhelyszéki anyáknak, és nevezetten Fekete Évának a munkáért, a törhetetlen hitért és kitartásért. Legyen Isten áldása ezen a szobron és az ezt jelképező életeken. Ámen.