Az egyedüllét

Textus: Préd 4, 7- 12 „Láttam a nap alatt ilyen hiábavalóságot is: Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog.
Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást. De jaj, az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az Isten úgy teremtette az embert, hogy mindig hiányolja a másikat. Szülő a gyermeket, férj a feleséget, gyermek a nevelőket, barát a barátokat. Mégis egyre gyakrabban annak vagyunk tanúi, hogy az emberek magányosan, sok esetben egyedül élik le az életüket, vagy éppen életük nagy részét. Dinnyés József ezeket írja a magányról:

 

„„ A magány olyan, mint egy

Árva harmatcsepp egy levélen.

A kis szél is rezgeti,

A levelet meglibbenti,

Egyensúlyát, ó, elveszti,

A földön porrá zúzódik.

 

Valóban a magány bátortalanná, reményvesztetté, tunyává és önfeladóvá teszi az embert. A csend néha a leghangosabb sírás, melyet idejében észre kell vennünk. És mi emberek sokszor tele vagyunk szeretettel, és olyan szomorú, ha nincs, kinek adjunk belőle.

Dsida Jenő mondja

Aranycselló mély húrjain zenélt

a végtelen magány. Akkor megálltam

kinyújtott karral, mint világtalan

kéregető s utánad tapogattam.

Milyen voltál és milyen volt a hangod?

hogyan néztél rám és hogyan szerettél?

- jaj, elfeledtem.

Hasonló érzéseket fogalmaz meg költőnk, a tavalyi szerelem versében is, ahol ezeket írja:

 

 

Emléke visszacsillog

s olykor arcomra tűz,

arcomra, mely fakó

s elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

forró volt, mint a tűz,

s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,

de már nem bánt, nem űz,

enyhén simogató,

mint hűs, testvéri kéz:

Lehullott, mint a csillag,

elhamvadt, mint a tűz,

elolvadt, mint a hó,

s megromlott, mint a méz.

 

Néha mi is megfeledkezünk arról, hogy milyen jó családban, közösségben élni, és sokszor a magányt, az egyedüllétet választjuk. Ennek a magánynak a feltérképezésére vállalkozom ma ebben a prédikációmban, s arra szeretném keresni veletek együtt a választ, hogy miként tehetjük közösségünket még gazdagabbá programjainkban, ötleteinkben, hogy lehetőséget nyújtsunk sok embertársunknak arra, alkalmat biztosítsunk az együttlétre, az imádkozásra. Tudom, egy beszéddel nem lehet ezt csak úgy megváltoztatni, de ma is Isten segítségét kérem, érintse meg a szívünket. Ösztönözzön, és serkentse bennünket a vágyat az együttléti örömök és a közös sikerek megtalálásában. Ma ezek alapján szeretném a szentírási verseket kibontani és sajátosan az életünkre alkalmazni.

I.” „Láttam a nap alatt ilyen hiábavalóságot is: Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére” A szentírás egyenesen hiábavalóságnak írja le az olyan ember életét, akinek nincsen senkije. S ma arra kérlek titeket, ma gondoljatok azokra, akik szorosan hozzátok tartoznak. Tapasztaljátok meg a szülők irányában levő érzelmi szálak kötődését. Fedezzétek fel ma újból a testvérekkel kialakított kapcsolatot. Gyújtsátok és éltessétek ma szintén a szerelem lángját! És helyezzétek e mai istentisztelet középpontjába azt a személyt, aki a legmagányosabb a családjaitokban. Mondjatok el ma érte is egy imádságot. S kérlek titeket, hogy a földi javak mellé, kérjétek Istentől, hogy társra, beszélgető társra, hasonló sorsban élőre, házastársra, gyermekre, szülőre leljenek.

Mert rettenetes lehet az emberi érzés, amikor nincs senkink. Nincs akire támaszkodni. Nincs akiben megbízni, akiért dolgozni, imádkozni, akit szeretni. Az életünk céljának tárgya kell, legyen. Én azért élet, mert szeretném a családomat boldoggá tenni, a közösségemet szolgálni. Isten dicsőségét hirdetni. Személyesen meg vagyok győződve arról, hogy minden ember vágyik a társaságra. Mert csak a közösségben tudunk emberek, Isten kiválasztott személyei lenni. Azt olvastam, hogy az angol kormány 2o18- tól, minisztériumi szinten foglalkozik a magánnyal. Ezt később a japánok is átvették és alkalmazzák törvényeinkben. De ezt megelőzőleg már az anyaországban 1998- ban a 36- ik törvény paragrafusa létrehozta a szociális és család minisztériumát. Mert az embernek rengeteg dologra van szüksége az életben, de a társaságra, az együttlétre még a legnagyobb megpróbáltatások között is igénye van.

Olvasok egy könyvet, ami az orosz gulágról szól. A második világháború után, sok orosz állampolgárt hazafiatlansággal vádoltak meg, és a német, náci börtönök után újból fogságba vetették, ahol embertelen körülmények között tartották. Helytelen élelmezés, fogva tartás és megalázás volt ez a javából. Egy rab, egy fogoly egy napját meséli el a szerző, annyira szemléletesen, hogy az embernek könnyek gördülnek a szemébe, és a fájdalom uralja el a szívét. A könyvet: Alekszander Szolzsenyicin írja: Ivan Gyeniszovics egy napjáról, nagyon is hűen, sokszor talán még az emberi képzeletet is felülmúló olyan képekkel párosítja, mely a ma világában szinte hihetetlennek tűnik, hogy ez az 194o- es években tőlünk nem is olyan messze tőlünk megtörténhetett. Ami számomra megható ebben a könyvben az a kitartás, az egymás mellett való élés, egymás életben tartása minden körülmények közepette. Az a tudat, hogy ők bár rabok és megvannak, az irányultságuk, igényeik, adott esetben kedvezményeket keresnek, de mégis együvé tartoznak.

Akinek nincs senkije, azt a szentírás egyenesen hiábavaló életnek tartja. Csak arra kérlek téged ma itt e templomban, vagy aki a világhálón követ, gondolkozz el azon, aki esetleg hiábavalótlannak tartja az életét. Keresd meg, szólj hozzá, beszélgess vele. Oszt meg a gondodat, gondolataidat. Vidámítsd fel, vigyél a szívébe, életébe jókedvet és derűt, mert te ma megteheted. Nemrég a bibliaórán arról tanultunk, Mt evangélium a alapján, Jézus mondásából, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben én ott vagyok közöttük. Mert Isten is a közösségben él. A szívünkben és mindannyiunk lelkében.

II.” még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog.” A prédikátor könyve az ószövetség bölcsesség irodalmának részét képezi. Itt a szerző arra a személyre érti, aki csak dolgozni tud, csak a gazdagságot keresi, de nem elégszik meg soha vele. A családok, a körülmények rengeteget változtak nálunk fele is. A mai társadalom nem családközpontú, s eléggé elrugaszkodtunk a valóságtól. Az ipari forradalom óta, az egyén dicsősége van előtérbe helyezve. S a család valahol minden mögött lemarad. Ezért örvendetes látni és hallani azokat a határozatokat, ahol a család megjelenik, mint a társadalom alapsejtje. És az édesanyák, vagy akár az édesapák szabadságot kapnak, gyermeknevelésire mehetnek. Gondozhatják az utánunk következő nemzedéket. Sokat javult az elhagyott gyermekek felkarolására tett erőfeszítés. Hiszen az elmúlt rendszer gyermekotthonai nem váltak be, s szükség van a nevelő szülői szerepkörre, melyben az intézetben nevelt gyermekek, valóban egy családi típusú modellt látnak és tapasztalnak meg abban a néhány évben. Két csoportja van a társadalmunknak, akiket nagyon fenyeget az egyedül lét. Az egyik azon csecsemők, gyermekek, fiatalok csoportja, akiket nem vállalnak fel a szülők és ezért intézetbe kerülnek. De már -már egyre nagyobb kihívást jelent az idősek gondozása, a gyermekeiktől távol élő szülők magukra maradása, egyedülléte. Tudom, hogy kevés eszköz van nekünk, mint vallásos közösségnek a kezünkben. De mégis nagyon sokat tehetünk a magányosság ellen. Mert a magányosságnak veszélyei is vannak. Gyengíti az immunrendszert. Képtelenné tesz bennünket a betegségekkel való védekezésben. Az egyedül lét, a magány, az elszigeteltség hatással van a szív és érrendszeri betegségekre. És a társat, házastársat, beszélgető társat senkivel és semmivel nem lehet pótolni. Erre nincs sem vitamin. Az Alzheimer és a demencia kézben a kézben jár a magánnyal. Edzéssel, sportolással, mozgással igaz csökkenthető, de mégis nagyobb százalékban jelentkezik azoknál, akik egyedül élnek. Az egyedül lét tunyasághoz és lustasághoz vezet. Ha valaki él mellettem, annak meg is kell felelni, vagy ha el akarok menni valahova, oda fel kell öltözni és készülni kell. A depresszió szinte kivédhetetlen azoknál, akik egyedül élnek. Mert őket, nincs, aki meghallgassa, vagy akinek el tudják mondani gondjaikat. S megoldást találnának, tanácsot kapnának kérdéseikre.

III.” Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást.”  Ahogy telnek az évek még a házasságban is rájövünk arra, hogy mennyire rá vagyunk utalva egymásra. Én az egyik okát annak, hogy a mai fiatalok nem köteleződnek el egymás mellett, vagy nagyon későn, abban látom, hogy nincsenek szükséghelyzetben. A szüleiktől mindent is megkapnak. Akár, ha úgy történik, könnyen el is válnak, mert rengeteg segítséget kapnak. Néha a társ nélkül is meg tudják azt valósítani, amire feltették az életüket, s melyet megálmodtak maguknak.

Amikor házassági felkészítőket tartok, az egyik órán csak arról beszélünk, hogy milyen probléma lehet a családban, házasságban. És azzal, én, mint férj, feleség hogyan küzdőm meg? Mi az én részem annak a megoldásában. Mert csak a gyáva ember, a megijedt személy menekül el a kérdések elől. Isten azért teremtett minket egymás mellé, és azért adja a kérdéseket is, hogy megoldjuk, és ne tovább toljuk. Én még az öngyilkosokat is gyáva embereknek szoktam nevezni. Mert bár elköveti az életétől való megválást, az a gond, ami elő

idézte, az nem oldódik meg a halállal. Sőt inkább áttevődik a szülő, házastárs, gyermek vagy éppen testvér vállára.

Ma sokat beszélünk a társas magányról is. Bár családban él, mégis nincs társasága, közössége, mert zárkózott, vagy, mert a család nem nyitott a kérdések kezelésére. Bizalmi viszony törik ketté a szülők és gyermekek, vagy éppen a házastársak között. És ennek a viszonynak az erősítése éppen az együttlétek által valósul meg. És milyen jó, amikor van, aki felemeljen. 

IV.” De jaj, az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki.” Sokszor lehet hallani több idős személy esetében, hogy leesett az ágyból, a székről és ott volt hosszú órákon keresztül. S ha felemelik is már későre történik, és ezzel előidézik a halálát. Mi, akik keresztény társadalomban, közösségben élünk, mit teszünk az egyedül élőkért? Tudjuk- e őket segíteni? Vidámságot-jóságot kölcsönözni? Hiszem, Isten azt várja el tőlünk, hogy enyhítsük magányukat, hívjuk közösségeinkbe és feledtessük velük aggodalmukat.

V.A prédikátor könyvének az írója ellentétpárokat sorol fel. Ha ketten fekszenek, le egymást melegítik, s aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg. Ha az egyiket támadják ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el. És ebben a fonálban Isten is ott van, mint aki összefonja, összeköti a házastársakat.

Kedves gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Az egyedüllétnek számos oka lehet, elhalálozás, elválás, magunkra maradás. S ennek következménye az elszigetelődés, a kilátástalanság. De mi keresztény emberek sokat tehetünk azért, hogy közösségben is éljünk. Elsősorban Istennel kell rendeznünk viszonyunkat. Imádkoznunk kell! Ragadjuk meg a lehetőséget arra, hogy kimozduljunk otthonunkból. És fedezzük fel a társas lét örömét még akkor is, amikor aggasztanak a gondnok és nehézségek.

Nekünk pedig Isten adjon lehetőségeket, amikor segíteni tudunk a magányos embereken. Ámen.

 

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc