Az elhívás hangjára válaszolni

Textus: 1 Sámuel 3, 8- 1o „ Az Úr azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig felkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére. Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád!

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Vannak, akik a mai világban lenézik, vagy éppen kinevetik a vallásos embert. Maradinak, értelmetlennek, haszontalannak tartják az egyházat és benne a híveket is. Úgy tartják, ez a földi élet minden, nem volt előtte semmi, és utána sem következik semmi. Egyszer élünk ezért mindent ki kell használni, a mélységekig ki kell aknázni a lehetőségeket, amely az emberi élet gyönyörűségeit okozza.

Az ilyen ember magának él. Nincsenek különösebb tervei, egyetlen célja a személyes boldogulása. Mindenen és mindenkin átgázol, csakhogy céljai eredményesek legyenek. Nem ismer sem Istent, sem embert, ha önmagáról van szó.

Léteznek még a vallásos közösségen belül is, akik formailag bár egy gyülekezethez tartoznak, de nem tudják, mit kezdjenek a hittel, nem nyitottak Isten szavának a befogadására. Részesülnek ugyan a szertartásokban, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítanak az érzéseknek, a Teremtőnek, Isten tervének.

És vannak emberek, akiknek fontos az Isten, a hit, az örök igazságok, akiknek életcélja az örökös titok felfedése, az igazságok keresése, az Istennel való kapcsolat ápolása. Ők nem a hit kizárólagos tulajdonosai, csak ismereteik vannak, és ezeket bővíteni akarják, hogy eljussanak Isten igaz ismeretére. Ezek vagyunk mi, a rendszeresen templomba járók, vagy az otthonainkban imádkozó emberek, akik érezzük végességünket. Akik magunkat mindig Istenhez mérjük, akik átadjuk életünket Isten kezébe, hogy minket formáljon, alakítson, útbaigazítson.

Mert a minden vasárnapi istentisztelet, nem más, mint a keresztutak elé érkezések pillanatai, amikor döntünk, határozunk, befelé nézünk, segítséget kérünk.

Amikor én gyermek voltam, ilyenkor nyáron több alkalommal szénát szállítottunk a szekérrel. Szülőfalum dimbes- dombos tájain nehéz volt jól megrakni a szekeret, úgy, hogy az épségben hazakerüljön. Hiszen a széna elcsúszhatott, az oldalas hely miatt, a szekérre a szénát félre, egy oldalra lehetett rakni, ha nem volt jól megkötve, akár le is csúszhatott. Ha nem volt erős férfierő, akkor viszontagságos lehetett egy- egy dűlőből a szállítás. Az út a mezőn keresztül nem volt egyenes, s így könnyen megtörténhetett a feldőlés. Ami egy jó pár alkalommal meg is történt. De amire különösen emlékszem, az, hogy egy ilyen szénás szekér feldőlése után sokkal nehezebb volt újból szekérre rakni, s hazaszállítani az állatok eledelét.

Valahogy így vagyunk az emberi életünkkel is. Egyensúlyban kell lennünk, vigyáznunk kell, hogy megfelelően legyen építve az emberi életünk, különben ledől, összedől, s össze- visszaság lesz belőle. Az összedőlt- összetört emberi életet aztán sokkal nehezebb lesz újba rakni, tovább haladni, s végre megérkezni. Ma én a szentírás tanításával én veletek együtt ezt a belső egyensúlyt keresem, hogy életünk szekere előre és biztonságosan haladjon.

 

Babits Mihály: Jónás imája

verséből idézek egy néhány verssort

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s úgy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos utakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rím

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

 

Ilyen, a költő által is megfogalmazott biztos utakra van szükségünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog, békés életet élhessünk.

Ma a következő gondolatokról fogok beszélni: a lemondás, vagy a felajánlásról, a belső hangról, a hívásról, az emberi és isteni hívás különbségéről, és Isten szaváról.

I.Elkánának és Annának hosszú éveken keresztül nem lesz gyermeke. Amikor egy alkalommal Silóban a szentélyben vannak, Anna azt mondja imádságában az Úrnak, ha fiat adsz, neked ajánlom fel. És így történik. Anna elválasztása után fiát, Sámuelt Élihez, a főpaphoz viszi, hogy Istennek szentelje életét. S aztán minden évben meglátogatják, hogy gyönyörködjenek a kisgyermek, majd ifjú fejlődésében.

Ez az édesanya, akinek egyetlen fiúgyermeke van lemondott Sámuelről. Kész volt elengedni a kezei közül. Isten útjára bízta gyermeke életét. Tudta, hogy az édesanyai szeretet, még ott a távol levő Silóban is kísérni fogja. Lemondott egy szent ügy miatt. Lemondott, mert tudta Istennek szándéka van a kicsi Sámuel életével.

Most a héten a VIII. osztályosoknak voltak a vizsgáik. Sok szülő, és köztük az édesanyák várják nagy izgalommal a gyerekeik mellett az érdemjegyeket. És mindez csodálatos, érthető, tapasztalható. S ahogyan lassan felnőnek a gyerekeink, szárnyat bontogatnak, mi szülők is tanuljuk a lemondást róluk. Hiszen elmennek iskolába, egyetemre, munkahelyet választanak. S egyre kevesebb időt töltünk velük együtt. S benne Isten tanít minket a lemondásra. De ezekben a lemondásokban ott van a felajánlás is. Mint ahogyan Anna is felajánlotta Istennek az ő gyerekét. Mi is ma őket, a VIII. osztályosokat, vagy éppen az érettségizőket, Istennek ajánljuk a kegyelmébe, hogy irgalmával végig kísérje emberi útjukat.

Vajon ma hány édesanya tud jó értelemben lemondani, elengedni gyermeke kezét, hogy az isteni utat választhassa? Vagy meg akarjuk tartani gyermekeinket saját magunknak, a szolgálatunkban, céljaink, terveink elérésében. Pedig a gyermek önálló személy, saját akarattal, céllal, tervvel, vágyakkal. S vajon mi lett volna az emberiséggel, ha nem lettek voltak önfeláldozó édesanyák, akik saját gyerekeiket, álmaikat ajánlották fel egy- egy szent ügy védelmében és véghezvitelében? Én hiszem, hogy ezek az édesanyák kaptak valami isteni sugallatot. Figyeltek a belső szóra. Hallották az elhívás szavát.

II.” Az Úr azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig felkelt, megint odament Élihez,”

Ez a belső hang, amiről beszélek nagyon erős. Talán sokkal erősebb, minden fizikai hangnál. Ezt nem decibelben mérik, hanem a csend, a befelé fordulás mélységével. Az elmúlt hetekben, napokban több alkalommal voltunk ünnepségeken, lakodalmakon, koncerten. S arra jöttem rá, hogy a zene hangja egyre erősödik, talán már annyira, hogy fájdalmas is lehet a hallásra. Az asztalnál, alig lehet beszélni a szomszéddal. Talán ez azért is van, mert egyre nagyobb és erősebb hang kell ahhoz, ami felkelti az ember érdeklődését.

De ez a belső hang, ami minket megszólít, ösztönös, sugall, késztet minket valamire, az a mély csendben jön létre. Az elmélkedésben, a gondolkodásban, az elmélyülésben. S ezért van szükség az istentiszteletre, hogy figyelmünket ne csak a külvilágra, hanem a lélek belső útjaira is tereljük. Én sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha nem tanulok, most mit tennék, milyen lenne az életem, a családom, a munkám? S bizonyára sokan vagyunk így vele. De a vallásos ember hiszi és vallja, hogy Isten kiválaszt bennünket, késztet egy- egy hívatás vállalására, a küldetés teljesítésére. S most már úgy érzem nem is tudnák mást tenni, minthogy lelkész lenni, szolgálni Istent, közösséget, népünket.

III.” Hívtál engem itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút.” Sok mindenre kapunk meghívást. Szebbnél- szebb meghívók is készülnek is érnek el hozzánk. S nekünk ezekre válaszolnunk kell. Meghívnak kicsengetésre, bálba, lakodalomba, menyegzőre, temetésre, torba, különböző találkozókra, s nekünk ezekre válaszolnunk kell.

Minden nap a három harangszó is meghívás az imádkozásra. Azért szólnak kora reggel, délben és este a harangok, hogy emlékeztessenek az idő múlására. S hívjanak a hálaadásra, Isten dicsőítésére, s eszünkbe jutassák, hogy a mi Teremtőnk-életünk fölött áll, aki minket minden időben megsegít.

A vasárnapi harangszó is hívás, elhívás az istentiszteleten való részvételre, az Úr napjának megszentelésére. Ebben az elhívásban benne van az elcsendesedés lehetősége, a belső utakon való járásnak a kezdete, s Isten hangjának felerősítése.

Isten nemcsak Sámuelt hívta el az Ő ügyének felvállalására, hanem minket is hív minden alkalommal, szólít, bíztat, bátorít. És ebben az elhívásban óriási erő van. Az, aki minket meghív, az velünk bensőséges viszonyt ápol. Aki minket érdemesekké tesz, hogy részt vegyünk élete egy- egy különleges mozzanatában, az meg szeretné velünk osztani az örömét, akár fájdalmát, vagy éppen sikerét.

Ugyanígy, amikor Isten meghív bennünket, akkor velünk egy különleges viszonyt ápol. Ez által az elhívás által a kapcsolat még jobban megerősödik. S ugye milyen érthetetlen, akár fájdalmas lehet, ha valaki legyint, vagy éppen távol marad a meghívásunktól.

IV.” ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.” Éli főpapnak is három alkalomra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, Sámuelt Isten szólítja. Az emberi habitusunk az, hogy meg akarunk győződni valamiről. Sokszor talán apró emberi dolgokról. Például a barátságunkról, a szerelmünkről, a vállalásainkról. Ezért is óriási különbség van az emberi és isteni hívás között. Elsősorban az emberi hívás változhat. Gyermekkori barátaink hívása egy életre szól, mégis amikor családunk lesz, egy kissé elhalványul. Még a mindenkori feladatvégzésünk irányában történő hívás is lankadhat, ha nincs tápláló erő, belső elhívatottság. Még a legjobb szakemberek is kiéghetnek, ha nem foglalkoznak saját magukkal, erőnlétükkel, ha nem gyűjtenek újabb ismereteket, ha nem adnak át terheket.

Talán ezért is lehet látni annyi fásult, a munkáját rutinosan végző szakembert, mert a munka végzése és a vele járó eredmény nem tölti fel, nem villanyozza fel, nem ad újabb erőt a következő akadály legyőzéséhez. Aki csak azért választ egy hívatást, szakmát, mert az jól jövedelmező, vagy könnyen meg lehet belőle élni, az előbb- utóbb belefárad, mert az anyagiak, a pénz hosszú távon nem boldogít.

De aki belülről, az isteni elhívás által fűtve van, az nem lankad el. Az mindig belső erőt kap. Annak különleges képességei lesznek. Az mindennel meg tud birkózni, mert a harcát, küzdelmét a megélhetésért nem egyedül végzi, hanem vele van az Isten is. Sok sérült gyereket nevelő szülőt volt alkalmunk megismerni és látni, hogy ezeknek a szülőknek egy része nem megijedtek a különlegességtől, nem csapásnak, hanem kihívásnak tekintették azt a különleges életsorsot.

V.” Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád!” Ez a kép megrendítő, és felejthetetlen élmény, istenélmény Sámuel próféta életében. Négy fontos ige van ebben a gondolatban. Isten eljött, megállt, szólította, Sámuel pedig szólt, hallja a te szolgád. Ez az ígéret nekünk is szól. Isten eljön hozzánk, legyünk fiatalok, idősek, bátrak, félénkek, szegények, betegek, árvák, nélkülözők. Isten eljön hozzánk. Megáll Isten mellettünk, mert erőssé akar tenni. Isten hangja bennünk csendül fel. Ezt a hangot nem lehet elnémítani. Mindenkit hív, ateistát, elfásultat, elfáradtat. Nekünk pedig válaszolnunk kell. Meg nyissuk a szívünket. Fel kell dolgoznunk, és értenünk ezt az isteni üzenetet.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Egy hosszú nyár áll előttünk, ideje a vakációnak, a szabadságoknak, a töltekezésnek. Ne csak magunkra és fizikai szükségünkre figyeljünk. Hanem alkalmanként nyissuk meg a szívünket. Jöjjünk el a templomba. Imádkozzunk együtt magunkért, szeretteinkért, a békéért, ezért a keresztény világért. Ajánljuk életünket, családjaink, szeretteink életét Isten jóságába és irgalmába. Ebben segítsen az Isten! Ámen.