Az emberi élet törékenysége

2 Kor 4, 7-11 „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.”

 

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

 

Az elmúlt napokban kegyelettel jártuk végig a temetőket, s szeretteink sírhantjára elvittük az emlékezés virágait. A gyertyalángok világosságában kerestük az emlékeket, s könnyeinkkel megöntöztük a földet, mely elzárja előlünk szeretteink látható életét. Természetesnek tartjuk a halált, és elmúlást, ha az nem töri derékba az emberi életet, és nem érkezik túl korán, hogy tönkretegye, összetörje a családi életet.

Közel két lesz hete annak, hogy testvére: Levente egy délelőtt  feldúlva érkezett a lelkészi irodába, s szomorúan értesített, hogy immár a testvérük: Albert távozott az élők sorából. Bíztatni, bátorítani akartam, de magam is nehezen találtam a szavakat, melyek erősíteni tudták volna a testvér hitét, elviselhetővé az ő bánatát. Majd miután találkoztam az özvegyével: Magdával és elmesélte életük történetét, azon gondolkoztam, hogy mi legyen beszédem mai gerince, témája amellyel tudlak titeket vigasztalni, hitüket meg tudom erősíteni.

Hiszen az ősz, a sárguló falevelek, a hideg és hosszú éjszakák, a nyirkos reggelek mind- mind az elmúlásról beszélnek. De mi tudjuk, hogy a hosszú tél után érkezik a tavasz. S majd újból a kikelet, az újjászületés szele lengi be a természetet.

Ezzel szemben a halálból már nincs visszatérés. Hitünk szerint nincs testi feltámadás. Az, ami romlandó, elenyészik a földben. S csak az marad meg, ami mindig is romolhatatlan volt. Az isteni lélek egy darabja bennünk. A szentlélek ajándékai, melyek szavunkban, tettünkben, életvitelünkben nyilvánul meg.

Egy éve lesz annak, hogy találkoztam az elhunyttal. Dévára utaztunk az egyházközség tagjaival, a diákokkal, amikor az egyik pihenőhelyen találkoztunk a korondi gyülekezet tagjaival és a Pestszentlőrincről érkező vendégeikkel. Akkor csak egy bemutatkozás és egy kézfogás erejéig volt lehetőségünk beszélgetni. S Isten úgy akarta, hogy ebben a gyászos órában fölötte én mondjam el e ma gyászbeszédet.

Miután özvegyével és tesvérével beszélgettem kerestem azokat a szentírási gondolatokat, verseket, amelyek alapján kívánok itt nektek szólni, mellyel vigasztalni akarlak, hitünket megerősíteni. És én ezekben a versekben találtam meg, mert az a néhány mondat, amit a pestszentlőrinczi gyülekezet lelkészétől kaptam meggyőzőtt engem abban az elhatározásban, hogy érdemes és szükséges erről beszélnem. A fentiek fényében szeretném a szentírási verseket kibontani, és erre a temetésre alkalmazni.

I.„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van. ” Az emberi élet a legnagyobb kincs. Egy olyan dárgakő, melyet csiszol maga a környezet, melyben élünk. Kincs volt Albert a szüleinek, amikor megszületett első fiúgyermekként. Kincs volt a testvéreinek, Leventének és Jánosnak, mint, aki őket tudta irányítani, igazgatni, tanulmányaik, életük során rájuk felvigyázni. És aztán kincs volt a feleségének, aki élete hiányzó részét benne fedezte fel, ő benne talála meg. S mint egy ékkövet a házasság szépségébe és tartalmába emelte. De ilyen kincsként adta Isten ebbe a házasságba fiúgyermeküket: Zsoltot is, aki szemük fénye volt, s akiért, annyi mindent megtettek, taníttatták, nevelték, érte rengeteg áldozatot hoztak. Reményik Sándor: Szerenád oda túlra versével momdom                            

 

Ezen az első őszi reggelen

Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.

 

Most lehetnék hozzád figyelmesebb:

Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.

 

Beteg lelkemen most pattan a zár,

Pattintgatja a búcsúzó sugár.

 

Most nyílnak bennem fátyolos egek,

Most félve, én is föltekinthetek.

 

Az élet azonban nagyon is törékeny. Olyan mint egy cserépkorsó. Szinte észre sem vesszük, s odalesz belőle az életet jelentő folyadék. Pál apostol idejében ezek a cserépedények nagyon hasznos eszközök voltak. Ha megrepedt, ha eltörött többé már nem lehetett használni, s a benne levő víz elszivárgott, amely adott esetben az életet jelentette. Így szivárgott, szinte észre sem vette, nem volt felfogható, hogy minden nap az életet jelentő műtéte után lassan elillant  az életét és egészségét jelentő erő.

II. „Ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:” Számomra fontos volt megtudni, hogy sok időt töltött el Lőrincen, a közösségben. Kivette a részét az önkéntes munkából. Igényelte a közösségi alkalmakat, erőt merített a találkozásokból. És ő nem akárhová, hanem az egyházközséghez, magához Istenhez vonzódott. Az emberek többsége magának tulajdonítja az erőt, a tudást, a vagyont, a képzettséget. Az apostol pedig arra int ebben a versben, hogy minden Istené, csak nekünk adja Isten a lehetőséget, hogy sáfárkodjunk. Mint a talentumok példázatában megbíz, hogy szolgáljunk a javaival. Éppen az a bizonyítéka, hogy Albert megértette és gyakorolta az apostol intését e tanításban, hogy ő képes volt személyesen is tenni azért a gyülekezetért, mert érezte ezáltal Istent és közösségét szolgálja. S egy világvárosban ez már rendkívüli, hogy nem veszett el, nem szívodott fel, hanem rátalált és éltette az unitárius gyülekezetét. Mert az ember erőtlensége Isten hatalma által változik meg, erősődik az imádságban.

III.” : Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;” Először ő majd utána a családja azzal a céllal ment el az anyaországba, hogy megalapozza a családi létet, hogy taníttathassa gyermekét. Majd , hogy nyugdíjas korára tisztességes megélhetést szerezzen. Hiszen már fiatalon tapasztalta a diktaturában a szorongatást. Szabadságra vágyott. Talán kétségeskedett is, de Isten erőt adott , hogy legyőzze ezirányú félelmeit. És ott meg is találta azt az elmódot, melyről álmodott, amelyért küzdőtt. Ezzel bontotta le a határokat, és oldotta fel a félelmeit.

IV.” Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk;” A székely ember leleményességvel, ügyességével és munkabírásával vívta ki munkatársai, felettesei elismerését. Az új közösség, más törvényei között kellett önmagát, majd később az ő családját is érvényesítse, úgy hogy mindig önmaga maradjon, a sajátosan erdélyi értékeivel. Isten gondviselését mindig magán érezte, s az elveszettség érzésén sikerült mindig felül kerekednie.

V.” Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.”  A halál és az elmúlás mindig jelen van. Talán az aorta műtéte is egy jel volt, az elmúlás közeledtére. S a kisebb- nagyobb vizsgálatai is mind az ő élete vége közeledtéről tanúskodtak. Ezekben a fájdalmakban benne volt Jézus szenvedése, a test és a lélek megpróbáltatása. Ezt azonban mindenki személyesen viseli el, ki többet, ki kevesebbet beszél róla. De ha figyelünk a lélek rezdűléseire, akkor szinte minden hangban, szóban, az arc és a szem tükrében ott van a fény lobogása, vagy éppen elhalványulása. Így válik Jézus élete láthatóvá a mi testünkben.

VI.” Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.”  Mindig egy kicsit meghalunk, a gyermekségből a fiatalságba, a fiatalságból a felnőttségbe, és a felnőttségből az elmúlásba. Szüntelen változásban vagyunk. S a halál is, egy kapu az örökéletre, az üdvösség világába, melybe most már örökre ő átment. Bár kimondhatalanul fáj a búcsúzás, át kell adnunk Istennek, ami mindig is az övé volt, és magatokhoz kell ölelnetek azt a lelket, amely örökre a tiétek marad. A férj emléke, jósága, megértése, az édesapa áldozata ész szeretete, a testvér- testvért váró, vendégséget felkínáló végtelen öröme és kitárulkozása.

 

Életrajzi adatok

Deák Albert 1958. március 26- án született Abásfalván egy háromgyermekes családban. Szülei: János és Ilona, mindketten Abásfalviak. Az édesapja dolgozott Szentegyházán, majd Tölgyesen, ahol a család is együtt volt vele 6 éven keresztül. Időkozben testvérek születnek Levente 1962- ben, és János 1967- ben. 1970- ben visszaköltöznek Abásfalvára, a szülők innen ingáznak Székelyudvarhelyre. Albert Abásfalván kezdte az iskolát, majd Tölgyesen is járt iskolába, de a VIII- ik osztályt Székelyudvarhelyen fejezi be. A Bányai János szaklíceumban végzett a fémforgácsoló szakon, ebben az időszakban bentlakásban lakott. A katonaság befejezése után a Matricához került, ahol fémforgácsolóként dolgozott. Székelyudvarhelyen ismerkedett meg feleségével, Kiss Magdával, akivel 1981. augusztus 8- án házasságot kötöttek. Isten egy fiúgyemekkel áldotta meg a házasságukat, Zsolttal, 1983- ban.

1995- ben veszíti el az édesapját, majd 2013- ban az édesanyját.

A Matricában dolgozott egészen 2000- ig. Ekkor Budapestre megy, ahol a vendéglátóiparban dolgozott raktárosként 2012- ig.

Zsolt fia 2002- ben az egyetemre kerül, s így a felesége Magda is utánamegy, kiköltözik Budapestre a férjéhez.

2012- től a Magyar Postán dolgozott, mint pénzforgalmi számadási ellenőr. Eleinte albérletben laktak, majd lakást vásároltak. Sosem betegeskedett, nem mondta hogy fájna neki valahol. 3 éve volt egy aorta műtéte, azóta járt felülvizsgálatokra. Szeptember végén került a kórházba.

Itthon Székelyudvarhelyen a 2- es számú gyülekezetnek, majd a Pestszentlőrinci egyházközségnek volt a tagja, ahol több alkalommal végzett közmunkát. Aktívan bekapcsolódott a gyülekezeti életbe. Nagyon sok önkéntes munkát végzett: templom takarítás, kert gondozás, terep rendezés, összejövetelek lebonyolítása. Október 25- én akarták presbiternek választani. Gondoskodó testvér volt, ragaszkodó házastárs, a világon a legjobb az ő felesége számára.

Búcsúztató

 

Így búcsúzunk néhai Deák Alberttől, aki 62 évesen visszatért az ő Teremtőjéhez.

Búcsúzik az ő felesége: Magda aki vele együtt élt 39 évet. S ma megköszöni mindazt a jóságot és áldást, melyet életében árasztott.

 

 

Tóth Árpád: Lélektől lélekig versével mondom

 

 

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

 

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

 

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

 

 

Búcsúzik fia Zsolt és párja Anna,  aki ma megköszöni a boldog gyermekkort. Az iskoláztatás lehetőségét. Az áldozathozatal megannyi formáját. Az édesapai szív és élet érte való dobbanását.

Ady Endre: A Sion hegy alatt

……………………………………

 

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjúság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

 

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

……………………………………..

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

 

 

Búcsúznak testvérei: Levente és felesége Réka, János és felesége Ildikó valamint családtagjaik.

 

Juhász Gyula – Consolatio    

 

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

 

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

 

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

 

 

Búcsúzik nagynénje: Bencze Júliánna és családja, az édesapai és az édesanyai ágon levő rokonok. Keresztlánya: Annamária, sógora: Bán Lajos és családtagjai

Búcsúznak a  felesége utáni rokonok Agyagfalváról. Búcsúznak a szomszédok, barátok, egykori munkatársak, a pestszentlőrinci egyházközség tagjai.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet. Isten legyen veled! Isten maradjon velünk. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc