Bátran a viharban!

Textus: Mk 4, 39- 41 „ Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Fergeteges szél, tajtékzó hullámok, vihar korbácsolja életünk hajóját. Beláthatatlan a túlsó part, ködös eső, szűklátókörűség és önzőség zavarja a látásunkat. Sokszor érezzük, hogy örvénybe került életünk hajója, s valami szédíthetetlen erő a mélységbe húz. Csak összevisszaság, kapkodás, zűrzavar, hitetlenség, irányvesztettség vesz ködül minket. Elindulunk, de nem érkezünk meg. Felkelünk, de nem látjuk a nap kihívásait. Panaszkodunk, de nincsen vége a sopánkodásnak. Szomorúak vagyunk, és nem látjuk meg a csodálatosan felkelő nap fényét. Uralkodni akarunk, miközben a magunk hatalma véges. Szavakban és megmondásokban erősek vagyunk, de tettekben már gyengék. Áltatjuk magunkat a mindent is megoldó képességgel, s közben már az első megmérettetésen elbukunk.

Ilyen és hasonló a mai ember. Külsőleg erős, szép, edzett, magabiztos, de belül magára maradt, félénk, bátortalan, többször hitetlen.

Amikor a mai beszédre készültem arra gondoltam, hogy a szentírásból a mai alkalomra egy olyan képet hozok el, ami jelképezi a mai ember lelkiállapotát. S tekintettel, hogy az istentisztelet után közgyűlés lesz és megválasztjuk a gyülekezet tisztségviselőit, gondoltam egy kis ízelítőt nyújtok, hogy miben és hogyan kell helyt állnia egy közösséget formáló és alakító gyülekezeti vezetőnek. Ezért is éreztem magamban azt, hogy a tanítványok egyik utazási élményét veszem mai beszédemben górcső alá, helyezem a mai beszédem középpontjába.

Talán sokszor fel sem fogjuk, nem látjuk, vagy érezzük, hogy mekkora ereje van a víznek. Nemrég a vasárnapi iskolásokkal  és a vakációs bibliahetet előkészítő pedagógusokkal részt vettem a refi ebédlőjében tartott bemutatón. Bár nem maradhattam végig ott, csak az első három nap bemutatóját láttam, de az első három nap foglalkozásában a víz erejéről és szerepéről volt szó. A víz, a Nílus vize, ami hordozta Mózes gyékénykosarát, a víz, ami keserű volt, de Isten segítségével édessé válik, a víz, amely kettéválik a Vörös tengernél és átengedi a menekülő népet Egyiptom fáraójának üldözése elől.

Kedden hajnalban Marosvásárhelyre mentem az óriási esőzések közepette. A Kalondán, majd Korond és Sófalva között több helyen óriási átfolyások voltak az úttesten. Olyan volt, mintha az ember nem műúton, hanem a tengerben közlekedne. Majd értesülve a parajdi sóbánya körül kialakult tragédiáról, valamint a Háromszéken lévő árvízről, az ember döbbenten jön rá arra, hogy egy szempillantás el tudjuk veszíteni mindazt, amit egy életen át összegyűjtöttünk.

Anélkül, hogy elbátortalanítanám a közösségi munkára vállalkozókat, a gyülekezet különböző tisztségeire jelölt személyeket, én úgy érzékelem, hogy a következő 3, de talán 6- 7 év erről a viharban való evezésről, haladásról fog szólni. És ma ezt a szentírási részt ennek fényében szeretném kibontani és sajátosan a mi gyülekezeti életünkre alkalmazni.

Előzőleg Márk evangélista azt mondja el, hogy Jézus a tanítványaival át akar menni a túlsó partra. Jézus a tanítványaival Kapernaumban tartózkodott. Nagy sokaság vette körül és hallgatták tanításait. Át akart menni a túlsó partra. Beesteledett, s más hajók is követték őket. Hirtelen nagy vihar támadt. Ez gyakran megtörtént a Galileai tengeren.  A szél felkorbácsolta a vizet. A nagy hullámok becsaptak a hajóba, úgy hogy az megtelt vízzel. A kis hajók veszélybe kerültek. Jézus fáradtságában a hajó hátsó részében egy vánkoson aludt. A tanítványok felébresztették és ezt kérdezték tőle: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Erre a kérdésre történik meg a Jézusi csoda, mely által a szél eláll, a vihar mérséklődik, és a hajók megmenekülnek. Egy ismeretlen szerző versét találom idevalónak, a Tenger lecsendesítése címmel:

 

Vihar tombol, zúg a szél,

A hajósnép, jaj, de fél!

Rettegnek a haláltól,

Költik Jézust álmából.

 

– Ébredj, Mester, elveszünk!

Így törődsz Te mivelünk?

Látod, nagy bajban vagyunk,

Süllyed már a csónakunk!

 

– Ne féljetek, itt vagyok,

veszni senkit nem hagyok.

Szavamra a szél megáll,

Csendesül a tengerár.

 

– Ugyan, ki ez, hogy így szól,

Szélnek, víznek parancsol?

– Nem tesz ilyet senki más,

Ő az Úr, a Messiás!

 

A következőkben egy néhány dolgot fogok felsorolni, ami akadályként vagy éppen kihívásként ott lesz az életünkben. Ez lehet a közömbösség, az individualizmus, a magányosság, az élvezetek hajszolása, a keresztény értékek megtagadása, Isten, Jézus, a szeretet törvényének semmibe vétele. De hadd mondjam el ezt a szentírás gondolataival.

I.” Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg!” Ennek a mondatnak három fontos mozzanata van, Jézus felkelt, parancsolt, beszélt a tengerhez, hallgass el, némulj meg, mondta.

Egy közösség élete is mindig az egyik partról a másik partra való átjutást jelenti. Fejlődni, építkezni, gyógyulni, erősödni, vallásosságunkban elmélyülni akarunk. Az első és a legfontosabb a tervezés. Kijelöljük, megfontoljuk, beazonosítjuk a helyzetünket és meghatározzuk, az irányt mely felé el akarunk mozdulni. A külső és belső építkezések szakszerűen, tervszerűen történnek. És ebben óriási felelőssége és munkája van a presbitériumnak. Ha most a hajóhoz hasonlítom a gyülekezet életét. Akkor szükség van olyanokra, akik elsősorban bírják a tengeri utazást. Egyensúlyban tudnak maradni minden körülmény közepette. Felismerik készségeiket, tudnak vitorlát vonni, a szél kedvező erejét kihasználni, ismerik a cél, tudnak tájékozódni, erősen fogják a kormánykereket. Megtapasztalják az együvé tartozás lelkiségét, és egymást bátorítva szembeszállnak még a viharral és hullámokkal is.

Jézus nemcsak a hajón aludt el, hanem sokszor még a mi életünkben is szunnyad, mert nem érvényesülnek azok az eszmék és tanítások, melyekért az életét áldozta. Kialszik az istenhit, amikor erőnket, szeretetünket, jóságunkat nem tudjuk vallásunk védelmébe és közösségünk fejlesztésébe állítani. Annyira lesz élő az istenhit, amennyire mi az 5 alkalmazott és a vezetők, de minden egyes tagja ennek a közösségnek szükségét érzi ezen a lelki tavon egyik partról átjutni a másik partra. És ezen a hajón vannak, gyerekek, ifjak, erős, edzett férfiak és asszonyok, idősek, betegek, nélkülözők. És mindenkinek helye van ezen a hajón. Mi mindenkit hívunk, szeretettel várunk erre a hajóra, hogy ez az utazás egy lelki élmény legyen. Nekünk a kötelességünk ezt az istenhitet ébren tartani, a vihart felismerni, a túlsó partra biztonságosan átjutni. Ebben a munkában csak beosztottak vagyunk. Jézus parancsol nekünk a tanításaival. És Isten kéri számon a mi tetteinket. Mi pedig felelősséggel tartozunk neki. A számonkérést nem odázhatjuk el, nem hunyászkodhatunk meg, nem mondhatjuk azt, ami parajdi sóbányánál tesznek az illetékesek, vagy éppen a gimi bentlakásánál az érintettek, hogy nem tehetünk róla. Nekünk szembe kell néznünk Istennel és a képességeinkért hálát adni, az eredményeinkért köszönetet mondani, a fejlesztésekért pedig könyörögni. Sőt még Jézus szavait is kell alkalmaznunk, hogy hallgass el, némulj el, ha éppen az őseink sírját háborgatják a temetőkben.

Magyarok és székelyek vagyunk, erősek és szilárdak, s ebből az érzésből támaszt kell biztosítanunk azoknak, akik szórványban, hittestvéreinkként élnek Erdély más településein.

II.” És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” Látnunk és tapasztalnunk kell, hogy ott ahol Jézus megjelenik, ott elül a vihar, csend lesz. Ahhoz, hogy külsőleg, vagy éppen belsőleg építkezni tudjunk, szükségünk van az önbizalomra. Ki kell törülnünk a szótárunkból, a nem lehet- et. Lehet, csak kell, akarjuk is. Készek kell lennünk az örök változásra. Többen lehetünk vallásos alkalmakon a templomban, a közmunkákon, az építkezésekben. Több adományt tehetünk, mert Isten nekünk sok ajándékot adott. A bőkezű adakozót pedig szereti az Isten. Nekünk nem a sorvadásra, a siránkozásra, panaszkodásra kell összpontosítanunk, hanem a fejlődésre, és készen kell, álljunk a kihívásokra. Csakhogy egy példát mondjak, a templomot, szeretetotthont, vendégházat, imatermet, kántori lakot meg kell töltenünk még jobban élettel. Helyet kell adnunk a felé forduló igényeknek. Sosincs stagnálás, vagy fejlődés, vagy visszaesés van. S nekünk felfelé kell haladnunk, még akkor is, ha mások irigykedve néznek.

III.” Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?” Ebben a közösségi munkában, építkezésben nem vagyunk magunkra maradva. Igaz, vannak, akik gátolni szeretnének, megmondani felnőtt embereknek, hogy mit gondoljunk, mit tegyünk, hogyan érezzünk. A rendszerek változnak, az emberi habitus azonban marad. Vannak, akik nem a közösségért élnek, hanem a közösségből. Vannak, akik nem a közösséghez tartoznak, hanem a közösséget szeretnék magukhoz tartozóvá tenni. A keresztény ember azonban olyan, mint a vízcsepp feloldódik a tengerben, hogy aztán megváltoztassa, a viharból békét, a szélből csendet, a kételyből istenhitet varázsoljon.

Kérdezhetik most tőlem, tőlünk, hogy nem félünk- e a kihívásoktól? Nem lenne- e jobb visszakapcsolni? Csak úgy eléldegélni. Felvenni a fizetést, hamiskásan mosolyogni, jópofáskodni, adni a szépet, kiaknázni az adott helyzetet és nem gondolni a jövőre. Bizonyára vannak ilyenek is.

Azonban a jézusi életmód nem erről szól. Hanem Istenről, az Ő szent ügyéről, akár a szenvedésről, áldozathozatalról, s ha kell éppen a keresztre feszítés vállalásáról.

De, akinek a hajójában ott van Jézus, bár a vihar széttépi a vitorlákat, talán léket is kaphat, betörhet a bordázat, hánykolódhat is a víz színén az élete, az tudja, hogy egyszer kisüt a nap, eláll a vihar, megérkezik a túlsó partra. Ez a másik part, akár lehet a menny világa is, s a tenger pedig maga az élet. S kinek az életében ne lett volna vihar? De ami a legfontosabb, hogy nem hagyjuk el a helyünket. Akinek kell, annak ott kell lennie az árbockosárban, hogy kémlelje a partot, másoknak az új vitorlák kifeszítésénél, ismét másoknak a kormánykeréknél, s talán a többségnek a hajó tatjában, imádkozva, hogy Isten megőrizze a viharban ezt a hajót.

IV. „Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” A tanítványok ajkáról örök kérdések fogalmazódnak meg. S ma is ugyanezt tesszük fel magunknak, csak más formában. Ki az Isten, aki minket megalkotott? Hol van? Miképpen létezik? Milyen a viszonyom vele? Élhetek- e nélküle?

És Jézus minket arra tanít, hogy együtt legyünk. Közösen vállaljuk életsorsunkat. Vállaljuk vágyainkat. Valóra váltsuk álmainkat.

Mi is a megválasztandó gyülekezeti tisztségviselőkkel erre az utazásra hívunk. Nem mondjuk, mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Csak reménykedhetünk, hogy nem lesz vihar. Azt ígérhetjük, amit Isten nekünk sugall, és Jézust segít a tanításaival, hogy biztonságosan átjutunk a túlsó partra. Hogy senki sem fog elveszni. Mert nem temeti a víz maga alá a mi hajónkat. Élni akarunk és élni is fogunk, örömben, sikerben, könnyben, bánatban, boldogságban. Mert a hajó kormánya, a szél és a vihar nem nekünk fog engedelmeskedni, hanem az Istennek. S mi tudni fogjuk, hogy merre csavarjuk azt a kormánykereket, amit a kezünkbe helyezett az Isten. Az Éden kertje, az Ígéret földje, az örömteli percek pedig nem valahol távol, hanem a szívünkben, életünkben és ingatlanjainkban lesznek.

Beszédem végén egy történetet osztok meg: Volt egyszer egy különleges kis falu. Itt élt Aliz néni, a bölcs asszony, aki minden háborgó lelket képes volt megnyugtatni. Tisztelték, becsülték őt hetedhét határon is túl, mert gyógyításai híre messzire eljutott. Aliz néni ősz haja jelezte az idő múlását, de szemei pajkosan, fiatalosan ragyogtak, és ott csillogott bennük az élet bölcsessége.

Larát, a fiatal leányt is fűtötte a kíváncsiság, mert hozzá is eljutott Aliz néni híre. Szerette volna megismerni a bölcs asszony történeteit, meséit az élet értelméről és szépségeiről. A fiatal lány nagyon vágyott a boldogságra, ezért lelkesen készült a látogatásra. Aliz néni egy meleg teával fogadta, majd a kertbe vezette, ahol gyönyörű, virágok pompáztak. És mesélni kezdett:

– Az élet, kis Larám, olyan, mint ez a virágos kert. Kezdetben minden szép és üde, de ahogy az idő múlik, néhány virág elhervad, és a helyükre újabbak nőnek.

Mutatott a lánynak egy homokórát, melyben a homokszemek lefelé pörögtek.

– Gyermekem, az életünk is ehhez az órához hasonló. Az idő telik, és az életünk hamar elszalad. Ezért nagyon fontos, hogy élvezzük a pillanatok varázsát. Örüljünk a kis dolgoknak, mindenben vegyük észre a jót és a szépet! Szeressünk és legyünk hálásak az életünkért!

Lara kedves mosollyal hallgatta a bölcs asszony tanácsait, és attól a pillanattól kezdve, más szemmel nézett az életére. Évek múlva is emlékezett ezekre a bölcs tanácsokra. Ha szomorú volt, gondolatban visszatért Aliz néni csodálatos kertjébe, és hagyta, hogy szívét átjárja az a jó érzés és tapasztalat, melyet a bölcs néni tanácsai nyújtottak számára. Megtanulta, hogy az élet egy csodálatos utazás, melyben minden egyes pillanat értékes ajándék. És bár az idő, pörgeti a homokszemeket, Lara szívét megtölti a hála, melyet az életéért érez.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Egy James Holmes- i gondolattal zárom beszédem. A kapcsolataink minősége egyenes arányban van azzal, hogy milyen viszonyban vagyunk magunkkal. Jöjjetek és a mai belső utazás által is fejlődjünk, erősödjünk, készüljünk az előttünk álló döntésekre. Legyen ez az élet egy csodálatos kert, ahol szívünket, lelkünket átjárja az istenhit, a hűség és ragaszkodás. Ebben segítsen az Isten! Ámen.