Biztonságos élet
Textus: ApCsel 27, 33- 37 „Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra bíztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Összesen kétszázhetvenhaton voltunk a hajón.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Megdöbbentő hírek adták a tudomásunkra, hogy kiránduló fiatalokra támadt a medve, sőt közülük a 19 éves lányt nemcsak megsebesítette, hanem meg is ölte. Lesújtó és értehetetlen ténnyel szembesülünk, ahogyan az ember már nem tudja megvédeni a saját életét. S olyan törvények vannak érvényben, melyek gátolják, vagy éppen nem biztosítják az emberi élet védelmét. Ezért is arra gondoltam, hogy a mai vasárnap az emberi élet értékéről fogok beszélni. Teszem ezt azért, mert rengeteg dolog van, amire különösen nagy hangsúlyt fordítunk. Ez lehet a karrier, a munkahelyünk, az otthonunk, a környezetünk s minden, ami körül vesz bennünket. De ma én itt arról fogok értekezni, hogy vajon foglalkozunk- e eleget az élettel, azzal a gyönyörű, szép, gazdag, Istentől áldott élettel, amit naponta megélünk. Hol van az én életem középpontja? Mitől vagyok én ember? Miképpen tervezem meg az életem? Hogyan építem fel önmagam és a családom? Ezek mind olyan kérdések, amelyek az életemmel kapcsolatosak.
Amikor én gyerek voltam, nyár végén, ősz kezdetén őrizni kellett a gabonát. Különösen a krumplit, a kukoricát. Egyetlen éjszaka akkora kárt tehettek a vadtehenek, vaddisznók a kukoricában, hogy értelmetlenné vált az egész év munkája, a szántás, vetés, kapálás. És vigyázni kellett arra a kevésre, hiszen tőle függött a család megélhetése, boldogulása.
Szinte minden darab föld mellé kalyiba volt építve az éjszakai hideg, vagy éppen esőzések miatt. El volt készítve egyfajta nyári laknak, s szinte minden gazda, ha örülni akart a termésnek, akkor a mindennapi fáradtságos munka után, vacsora után nem otthon hajtotta álomra a fejét, hanem a házőrző kutyával indult az éjszakába, védeni a termést a vadak ellen. Ez történt tavasszal a vetés után, s ez volt a kukorica esetében a csőzés alkalmával. Gyermekként több alkalommal volt szerencsém egy ilyen kalyiba elől nézni az eget, aludni a természet ölén, hogy aztán kora reggel induljunk hazafelé a reggeli harmatos füvet taposva. Természetesen ez az alvás, és pihenés messze sem olyan volt, mintha otthon a jó paplanos ágyban készültünk volna az új napra. De megvolt a fantáziája, ágyukat készítettek a felnőttek, karbittal nagyokat lőttünk, a szomszédokkal az éjszakában beszélgettünk, tüzet raktunk, álmodoztunk.
Akkor sem értettem, s ma az tán különösen fel sem tudom fogni azt, hogy a vadaknak nagyobb becsülete van, mint az embernek. S főleg azt semmiképp, hogy emberi életek mehetnek rá, a rosszul megalkotott, vagy éppen alkalmazott törvényeknek.
Mennyit ér az emberi élet? Azt a 7o- 8o évet, amit itt a földön élünk. Annyit ér, amit megvalósítunk? Annyit ér, ahogyan alkotásunkkal maradandóvá válunk? Ezért is választottam e mai vasárnapra ezt a történetet, melyet ma itt nektek felolvastam. Ez a néhány mondat Pál apostol Rómába vezető útjáról szól. A zsidók bevádolják őt a tanításáért, s mivel az apostol római állampolgár, ezért felette törvénykezni nem szabad a provinciában. Így Rómába küldik, hogy élete fölött ítéletet alkossanak. Azonban az út veszélyes. A hajó csak a szél segítségével haladt annak idején, s ha nem volt megfelelő az idő, akkor biza eléggé kényelmetlen volt az utazás. Hosszú ideig tarthatott, vagy éppen nem oda érkeztek meg ahova szerettek volna, vagy éppen hajótörést szenvedhettek. Hat gondolat köré fogom csoportosítani a mondanivalómat: a bíztatásról, az evésről, a megmenekülésről, Isten tervéről, a hálaadásról és a bátorságról fogok beszélni.
I.„Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra bíztatta, hogy egyenek.” A hajó, amelyen Pál apostol is utazik 14- ik napja sodródik a tengeren. A vihar hevesen hányta vetette őket. A felesleges dolgoktól mind megszabadultak, a tengerbe dobták, de sajnos így is még veszélyben volt az életük. Kréta szigete mellett volta, a százados, Júliusz, aki felelt a rabok szállításáért, inkább hitt a hajó kormányosának és tulajdonosának, mint az apostol, aki kérte, hogy maradjanak a szárazföldön.
Rettegés és félelem lett úrrá a hajósokon, a katonákon és a rabokon. Hiszen most már nem a hajó épsége, nem is a szállítmány, hanem az életük került veszélybe. A hajósok arra gondoltak, hogy csónakokon elmenekülnek, de ezt a katonák meghiúsították, ugyanis, elvágták a csónakok köteleit és a vízre engedték.
Arra is gondoltak, hogy a rabokat megölik, nehogy a szárazföldet látva elmeneküljenek. Ebben a felfordulásban az apostol bíztatja a hajó utasait. Előzőleg az Isten angyala az apostol elé állt, és bátorította, hogy ne féljen, mert neki a császár elé kell állnia, és vele együtt mindenki meg fog menekülni, csak a hajót fogja a vihar elsüllyeszteni.
Néha a mi életünk hajója is viharba kerülhet. Urrá lehet rajtunk a félelem és rettegés. Rabjai lehetünk ennek a világnak. Azonban mindig tudnunk és éreznünk kell, hogy Isten velünk van a szabadításban. Neki terve van az életünkben. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az életünk mindennél előbbre való. Az életnél, és annak szentségénél semmi sem fontosabb. A megvirradásnak ebben a mondatban, van egy nagyon jelentős értéke. Az új nap, új lehetőséget hoz. Eláll a vihar, töltekezni kell az útra. Fel kell készülni a küldetésre.
Reményik Sándor: Az életfához kötve versében írja a következőket:
Mióta élek, rajtam rabbilincs van.
Az életfához kötött láncos eb:
Én a végtelen, havas pusztaságba
S az örök csillagokba kémlelek.
Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén
Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz…
Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,
A szabadság valahol arra lesz.
Néha álmomban arra loholok
Szimatolva, a szabadság nyomán, –
S megrészegülve égi szeretet,
És égi szépség titkos illatán.
Az életből egy-egy nyom kivezet,
II.” Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek.” Két hét hosszú idő. Ez az idő átminősül. Hosszabb lesz, mint a megszokott. Ezt igazán az tudja, aki várta haza a távolból a szüleit, a gyermekét. Az tapasztalta meg, aki igazi szerelemmel várta élete párját. Az tud különbséget tenni a személyesen átélt idő és csak úgy átlagosan az idő között, aki volt már haldokló ágya mellett és látta az elmúlás nehéz perceit.
Itt a hajón feszülten mindenki a viharra összpontosított. A figyelem a hatalmas hullámokra korlátozódott. A menekülés lehetőségeit latolgatták. De meglankadt bennük az élni vágyás ösztöne. Miközben a külső történésekre fordították minden energiájukat, éppen magukról feledkeztek meg. Elcsigázottak, meglankadtak, fáradtak, kimerültek voltak. Tehetetlennek érezték magukat egy ilyen nagy viharral szemben. Gyengék, erőtlenek, már csak külső szemlélői voltak az életüknek és nem a belső formálója. Ide- oda forgatta a vihar a hajójukat. Már azt sem tudták hol vannak, merre kell haladni. És várták a véget. Feladták a küzdelmet, a rettegés letaglózta.
Ebben az élethelyzetben Pál apostol az erőgyűjtésre bíztat őket. Étlen várakoznak a változásra. De szükséges nekik erősnek maradniuk, hiszen úszva kell kijutniuk Málta szigetére. Ez az étkezés nemcsak a testnek szól, hanem a léleknek is. Az a bizalom fűti őket innen, hogy meg fognak menekülni. Ki fognak kerülni ebből a viharból. S a mindenkori keresztény, vallásos embert szintén ez kell, táplálja, az élő hite, hogy Istennek terve és szándéka van az ő életével. És az mindennél többet ér.
III.” Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja.” A szentírásban nagyon sok szép életesemény van, ahogy a nemzet, vagy akár a személy megmenekül. Ilyen az egyiptomi fogságból való szabadulás, de akár Dávid és Góliát története is erről szól. Sőt maga az Újszövetség is a bűntől való menekülést szorgalmazza. Ami nagyon szembe tűnő ebben a történetben is, az hogy, a megmenekülés, nem csak úgy magától van. Az emberben is része van benne. Vagyis tennie kell azért, hogy a dolgok megváltozzanak. Jelen esetben éppen erősek kell, legyenek. Kell táplálkozzanak, ahhoz, hogy partot érjenek.
Vajon a mi menekülésünket a mában hogyan tudjuk szolgálni? Eléggé világos- e a gondolkodásunk, hogy felmérjük az élet értékét és szentségét? Hiszen tennünk is kell azért, hogy szabadok legyünk. Áldoznunk kell nemcsak ennek a világnak és a kihívásoknak, hanem az Istennek és saját magunknak is. Az ember annyi mindent tesz a legtöbbször az őt körülvevő dolgokért. De vajon teszünk- e eleget magunkért. A jó közérzetért, a megfelelő hangulatért, a bajainkból való kilábalásért.
IV.” Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.” Nagyon sok elméletet feltalált az ember, meghódította a világegyetemet, a tudományok világával mindent megmagyaráz. És mégis néha értelmetlen dolgok történnek körülöttünk, amelyeket mi idézünk elé, vagy éppen a szenvedői vagyunk. Nagyon sok dologgal számolunk az életben, több tényezőt is számításba veszünk, megtervezzük szinte minden napunkat. S aki a legtöbb alkalommal kimarad a számításainkból, az maga életünk Ura, az Isten, aki minket megalkotott. Jézus olyan szépen beszél az Istenről a hegyi beszédben. Öröm érezni azt, hogy a saját magunk gondoskodása mögött ott van felül életünk oltalmazója. Isten vigyázó szeme és tekintete mindig végig kíséri lépteinket. Nála nélkül semmi nem történik. Csak figyelnünk kell, rá, értenünk a szentíráson keresztül az üzenetét, és teljesíteni az elvárásait.
V.” E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett.” Ez a mondat nekünk, keresztényeknek az úrvacsorát juttatja eszünkbe. Ez a fajta hálaadás, kenyértörés és evés több a mindennapi táplálkozásnál. Pál apostol jelt adott a vele együtt fogságban levőknek. Engedte, hogy az isteni erő áthassa az életét. Minden vihar és pánik ellenére, ő a nyugalmat, a csendet és békét választotta. Semmi nem tudta eltántorítani a hálaadástól. Még a balsorsában is kitartott Isten mellett. Mekkora bizalom és hit kell ahhoz, hogy ebben a megpróbáltatott helyzetben, magán érezze Isten tekintetét és sugározza az ő végtelene hitét társai irányába.
VI.” Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek.” Sokszor csak egy szikra kell, egy szemcsillogás, egy baráti kéz, egy ölelés és a dolgok megváltoznak. A bátorság nem vakmerőséget, hanem csak egyenes kiállást jelent. Nem menekülök el a kihívások elől. Szembe nézek az élethelyzetemmel. Azt mondják, hogy mi emberek is magunkból árasztjuk a bátorságot vagy éppen a félénkséget.
A kisgyerek fél a sötétségtől, fél az újtól, az ismeretlentől. Mert ez a neveltetésünk. Így próbálja a környezet felállítani a korlátokat a számunkra. Pedig igencsak barátkoznunk kell mindazzal, ami az élet szerves részét képezi, és ebben benne van az elmúlás ténye is. Igazán csak az tud tartalmasan élni, aki tudja és éli, hogy bármelyik másodpercben megszűnhet az élete. A jó példa ragadós és a bíztatás ránk is elfér. Azért, hogy életünk hajója a révbe érjen, s kiköthessünk életünk egy- egy szigetén.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Az élet már önmagában értékes, akár aktív, alkotó, akár passzív, szemlélődő életmódot folytatunk. Vigyázzunk, hát magunkra! Könyörögjünk a szeretteinkért! Nézzünk szembe a veszélyekkel és tegyünk azért, hogy az emberi életre ártalmas tényezők megszűnjenek. Mérjük fel a lehetőségeinket és tervezzük meg úgy akár közeli, vagy a távolba vezető útjainkat, hogy azok biztonságosak legyenek. Tegyünk eleget keresztény kötelességünknek, hogy együtt legyünk és érezzünk a sírokkal. Segítsük őket a gyászban. És vigyázzunk, hogy a testi és lelki épségünk megmaradjon! Ehhez Istentől kérjük az erőt! Úgy legyen! Ámen.