Csak bátran, az Istennel!

Textus: Mt 19, 16- 17 „ Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: Mester, mit jót tegyek, hogy örök életet nyerjek? Ő pedig ezt felelte neki: Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat!

Kedves konfirmáló ifjak! Tisztelt szülők, nagyszülők! Ünneplő gyülekezet!

Csodálatos alkalom ez a mai istentisztelet, amikor közösségünkben 22 diák tesz hitéről bizonyságot. A lelkünk és a szívünk belső tereit az öröm, és a hála érzése járja át, azért a sok áldásért, amellyel Isten megajándékozta ezeket az ifjakat. Külön megtiszteltetésnek éltük meg lelkészekként is, hogy az elmúlt hónapokban, szeptembertől, most május végéig, intenzíven, alkalomról- alkalomra tudtunk veletek találkozni, tanulni, beszélgetni. S ezek a hónapok gyorsan elrohantak, ma pedig itt álltok a bizonyságtevés órájában, hogy gyülekezetünk és a család, valamint Isten előtt hitet tegyetek vallásotokról.

Meg vagyok győződve, hogy az édesanyák szemében ma örömkönnyek vannak, értetek, az életért, a növekedésért, a szépségért, az élet értelméért. Mert a konfirmáció egy határkő, egy állomás, ahonnan már más lesz az elindulás. Ezután több szabadságot kaptok, lehetőséget döntések meghozatalára, vállalnotok kell a felelősséget azért, amit tesztek. Ezek az édesanyák, akik ma mögöttetek ülnek, nemcsak jelképesen vannak ott, hanem a valóságban is, hiszen ők mindig is értetek rajonganak, aggódnak, bátorítanak, vagy éppen figyelmeztetnek.

De hasonló érzéssel vannak itt az édesapák is. A tegnap is láttam, milyen erő van a családotokban, milyen elkötelezettséggel jöttek el értetek templomot díszíteni, mellettetek állni, ha kell értetek aggódni. Ők azok, az édesapák, akik otthont építenek, családot fenntartanak, jövőt építenek. És sose felejtsétek el, hogy ti hozzájuk szorosan, vérben, génben, szokásban tartoztok.

 

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna szavam versét idézem:

Ha simogatni tudna a szavam,

Mint lágy, becéző szellemkezek:

Szavak virágát hinteném rátok,

Hogy ne szenvedjetek.

 

Ha gyógyítani tudna a szavam,

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Hogy meggyógyuljatok.

 

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,

És elkendőzné a vérző valót;

Hogy ami fáj, az ne fájjon.

 

 

Amikor a tegnap este letisztáztuk, hogy ma ezt a beszédet én fogom mondani, akkor rögtön gondolkozni kezdtem azon, hogy mit hozzak el nektek útravalóul. És úgy döntöttem, a gazdag ifjú példázatának első két versére építem fel mai prédikációmat. Két indoka is van ennek. Az első az, hogy ti egy olyan generációhoz tartoztok, aki mindent megkérdőjelez. Életetek egy olyan szakaszában vagytok, amikor kérdéseket intéztek elsősorban a szülőkhöz, nevelőkhöz, lelkészhez, egyáltalán mindenkihez, akivel találkoztok. Egy forradalmi én lakozik bennetek, akik le akarjátok bontani azokat a korlátokat, határokat, szabályokat, melyeket évezredeken épített fel a keresztény erkölcs. Sokszor láttam, vagy kiolvasni véltem a huncut szemetekből, hogy mit akarnak velünk, tanuljuk meg a kátét, azt minek?  Mi annál többet tudunk. Vagy készüljünk az ünnepségekre, versekkel, énekkel, ósdi az már! Járjunk templomba, unalmas. Hallgassuk végig a végtelennek tűnő prédikációkat, követhetetlen! Figyeljünk valakire, amikor mi már szórakozni szeretnénk! És még sorolhatnám azokat a tényezőket, melyeket, a veletek egykorúak mind- mind átélnek. És természetesen jogotok van ezeket a kérdéseket feltenni, feszegetni, a válaszokat, magatok módján mind erre keresni. Hiszen akkor lesz a lelketekben béke és csend, amikor megvívtátok azokat a belső csatákat, melyek mind a kitörésre, az érvényesülésre, a magatok igazának, a saját világotok megvalósítására megtörténtek.

A második ok, amiért ezt a gondolatot választottam az azért történt, mert ti nyerni akartok ebben az életben. Többnek, jobbnak, bátrabbnak gondoljátok magatokat nálunknál, a szülőknél, s ennél a társadalomnál. Észleljük és látjuk az elvárásokat, a kérdés már csak az, hogy miként éritek el az álmaitok valóra válását. S ezekkel a szentírási versekkel, én ma erre keresem veletek együtt a válaszokat.

Négy gondolatban bontom ki a szentírás ma életünkre csengő üzenetét, és ezek a következők: odament, megkérdezte, társalgás, beszélgetés Jézussal, és a végén majd beszélek a lemondásról.

I.” Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte:” Többen aggódnak a keresztény egyházak jövőjéről. Azt is megállapítják, hogy a templomba járók többsége az idősebb nemzedékből kerül ki. Elrugaszkodott a mai nemzedék az Istentől, mondják.

Én azt tartom, hogy a mai fiatal is a szüleit képezi le. Viselkedésében, beszédében, világnézetében, vallásában azt hozza magával, amit otthon lát és tapasztal. De, amit e gondolatnál hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy gazdag ifjú odament Jézushoz. Ennek az ifjúnak szüksége volt Jézusra. Mindene megvolt, amint olvassuk majd a következő versekben, és mégis hiányzott valaki. Hiányzott az Isten. Az Ő igazsága, világa, az az értékrend, mely szerint a vallásos ember él.

Lehet, hogy nem volt mindig ínyetekre, amikor talán én jobban is számon kértem, hogy hol voltatok vasárnap, tanultatok- e készültetek- e az ünnepre? De igazán azt a tudást, érzést akartam elmélyíteni bennetek, hogy szükségetek van az Istenre. És a vele való élet teljesebbé, tökéletesebbé, sikeresebbé tesz titeket.

Én ma is úgy imádkozom értetek, hogy arra kérem a Teremtőt, hogy vezessen sokszor magához, hívjon titeket, majd úrvacsorát venni. Legyen ő láthatóan, és láthatatlanul mellettetek, ő fogja a kezetek. S adjon nektek belső lelki erőt, hogy amikor a külső fizikai világ kérdéseivel már nem érvényesültök, akkor elegendő bátorsággal közelítsetek feléje, hogy Ő hallgasson és segítsen, útbaigazítson titeket. Mert majd 3o- 4o év távlatából meglátjátok, érteni fogjátok, hogy Istennek terve és szándéka volt veletek.

II.” Mester, mit jót tegyek, hogy örök életet nyerjek?” A gazdag ifjú nyerni akar. És nem is akármit, hanem öröklétet. Kérdése egyenes, világos. Ugyanakkor megbotránkoztató is lehet. Mert nem elégszik meg azzal, ami van, hanem neki az örök élet kell.

Konkrétumot vár. Rövid és eligazító választ. Teljesíteni akarja a feltételt.

Talán soha nem volt ekkora éhség és szomjúság a nyerésre a társadalomban, mint manapság. Már a szülői háztól, óvodán, iskolán, egyetemen, akár munkahelyen keresztül azt halljuk, hogy nyerni, győzni kell.

De, ahol vannak nyertesek, ott vesztesek is akadnak. Ahol van siker és győzelem, ott van sikertelenség és bánat is. Mert nem lehetünk mindenben jók.

Egyben azonban mindig is nyertesek lehetünk, az pedig nem más, mint az Isten felé való közeledésben. Ő mindig velünk lesz. Bennünket külön- külön és a közösségben is vár. Nincs olyan egyetlen kérdés sem, amit ő ne válaszolna meg. Neki a kívánságaitokat mindig fel tudjátok tenni, az elvárásaitokat meg tudjátok fogalmazni. S ha tesztek is érte, az mindig az Ő segítségével meg is fog valósulni.

III.” Ő pedig ezt felelte neki: Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó.” A mai ember, és benne a családok, akár a diák is egyre magányosabb. Igaz, egyre szélesednek a kommunikációs csatornák, és barátaink lehetnek a világhálón, szerte e világon. Mégis, egyre jobban magunkra és magunkban vagyunk. Szétveri, bomlasztja, szegényíti a kapcsolatainkat csak az eszközökkel való kapcsolattartásunk. Tudjátok azt szerettem bennetek, hogy amikor közétek mentem, akkor ti mindig duruzsoltatok, közlékenyek voltatok, láttam és éreztem, szükségetek van a beszédre. Gondolataik, érzéseitek megosztására. Alig lehetett a figyelmeteket a kátéra összpontosítani. S bár ti már digitális bennszülöttek vagytok, mégis hiszem, szükségetek van a társaságra. Ezt adja meg nektek a családon túlmenően, az iskola, ez a közösség.

Ne feledjétek Jézussal is lehet beszélgetni, éppen a szentírás olvasásával, mert benne Ő köszön vissza a tanításokban.

Istennel is lehet üzeneteket cserélni, életeseményeinket neki is fel tudjuk tenni, s rá kedveléseket, vagy éppen megrovásokat kaphatunk. S ehhez nem is kell menő telefon, világháló, baráti kör, sem messenger, sem insta, semmi egyéb, csak őszinte és nyitott szív.

Azt kell meglássátok, hogy a jóság és szépség, nemcsak fizikaiakban létezik, de a lélek, a szív belső világában is. S ez a belső szépség ad tartást az embernek, alapot a jövendőnek.

IV.” Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat!” E gondolat kapcsán a lemondásról fogok beszélni. Tudjuk a példázatból, hogy a gazdag ifjú bár minden törvényt betartott, mégis a vagyonáról nem tudott lemondani és így nem mehetett be az örökéletbe. Nektek, akinek van testvére, tudjátok, hogy nehéz osztozni a játékon, ajándékon, szobán, egyáltalán mindenen, ami titeket körülvesz. Pedig az lesz igazán erős, aki nem mást, hanem önmagát győzi le, és képes osztozni a testvérével, szüleivel, barátaival, társaival.

Ez a világ arra tanít, hogy mind több és több legyen a birtokunkban. Isten és a vallás pedig arra hív, hogy teljes és kerek egész akkor lehet az életed, ha képes vagy a lemondásra, önmagad, önzőséged feladására, közömbösséged, fásultságod megváltoztatására. Erre a teljességre, a tökéletesség keresésére és megtalálására hív majd a mindenkori megterített úrasztala is. Mert, akinek Istene van, annak semmi sem hiányzik.

Tudom sok mindenről lemondtatok, amikor beiratkoztatok a konfirmálók csoportjába, amikor péntekenként találkoztunk, amikor vasárnap a templomban voltatok, vagy akár amikor a világhálón követtetek. S meg vagyok győződve Isten fog titeket kárpótolni szeretetével, szentlelkének erejével, az üdvösség hívó szavával.

Kedves konfirmálók! Tisztelt szülők! Ünneplő gyülekezet!

Egy fiatalember hosszú ideje kereste az Istent. Sokat imádkozott, böjtölt, és szigorú szabályok szerint élt, de a lelkében mégis úgy érezte, mérföldekre van a Teremtőtől. Egy napon elment egy híres remetéhez, és így panaszolta el:– Évek óta próbálok közelebb kerülni Istenhez, de még mindig ugyanolyan távol érzem magam tőle, mint az első napon. Mi a teendőm? A remete rámosolygott, majd így válaszolt:– Fiam, képzelj el egy csónakot a tó közepén, és képzeld el a partot. Amikor evezel, úgy érzed, a part távolodik tőled, vagy te közeledsz a parthoz?– Nyilván én közeledek a parthoz – felelte a fiatalember.– Nos – mondta a remete –, Isten olyan, mint a szilárd part. Ő sosem mozdul el, és nem távolodik tőled. Amikor teszel egy lépést, vagy evezel egyet az imádság és a jóság vizén, valójában nem Ő jön közelebb hozzád, hanem te kerülsz közelebb ahhoz a békéhez, ami már eleve ott vár rád.

Ma én azt kívánom, hogy a szabadság és az élet taván életetek csónakját irányítsátok Isten felé. Lelkészekként mi kezetekbe adtuk az evezőlapátot, a kormányrudat, s mostantól tőletek is függ, hogy távolabb, vagy éppen közelebb kerültök az Istenhez.

Én és mi, ma azért imádkozunk, hogy a cél számotokra világos legyen, a tó és víz felszíne, az élet csendes, a család és barátok hangja éles, hogy bíztassanak, bátorítsanak ebben a haladásban. Ebben segítsen titeket az Isten! Ámen.