Elhívatottak az oktatásban!
Textus: Péld 6, 2o- 23 „Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagy el anyád tanítását! Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve! Jártodban vezessen, fektedben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat! Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Nagyon sok szó esik mostanában az oktatásról és nevelésről. A pedagógusokat érintő döntések is mélyen felkorbácsolták a társadalmi rétegeket. Vannak, akik elítélően nyilatkoznak a nevelésről, helyzetéről, de a többség állást foglal a tudás fontossága mellett. Szoktuk is mondani, amilyen a ma iskolája, olyan lesz a jövő társadalma. Ezért egyáltalán nem mellékes, hogy miként, hogyan foglalkozunk ezzel a mélyen fajsúlyos kérdéssel, és mekkora támogatásban részesítjük az ezzel foglalkozó szakembereket.
El kell itt is mondanom, hogy a reformáció egyik vívmánya volt az általános oktatás elterjesztése. S igazán a XVI. századtól mondhatjuk el azt, hogy minden gyereknek joga és lehetősége az oktatásban részt venni, a tudást megszerezni. Az protestáns egyházi iskolák voltak azok, ahol az egyszerű szülők gyerekei is tanulhattak, és a reformáció egyik igen nagy eredménye volt társadalmi szinten, hogy a tudás által egy teljesen új társadalmi rendszer szerveződött.
A műveltség, az ismeret szerzése ma sem elhanyagolható, s egyáltalán nem mindegy, hogy életünket miként tervezzük, szervezzük és éljük meg. Én itt egyáltalán nem az oklevelek megszerzésére gondolok, hanem arra a tudásra, ami nem a papír, igazolás halmazokban mérhető, hanem abban, az emberi és isteni bölcsességben, amivel rendelkezünk.
Mert bár rengeteg gép, irányítás, eszközök, veszi körül az életünket és könnyíti meg a feladatainkat, annyira sokrétű tevékenységet, mint az emberi elme, egyszerre semmi nem tud elvégezni. Ezért rendkívülien fontos az a tevékenység, ami a ma iskolájában történik, és nekünk óriási erőfeszítést kell tennünk, hogy ezek az intézmények jól felszereltek, s benne szakmailag, emberileg elkötelezett szakemberek tevékenykedjenek.
Az oktatás a leghatékonyabb eszköz a világ megváltoztatására. Nelson Mandela mondta: „Az oktatás a leghatalmasabb fegyver, amit arra használhatsz, hogy megváltoztasd a világot.”
Ma, amikor az oktatásról beszélnek, többször felmerül a pénz és az anyagiak kérdése. Mennyit ér az oktatás? Tehetjük fel magunknak a kérdést. És Benjamin Franklinnal válaszolhatunk, aki azt mondta: „a tudásra fordított befektetés fizeti a legnagyobb kamatot.” Ezért azt gondolom, minden pedagógus célja az, hogy a neveltben felkeltse a tudásszomjat, a gyerek szenvedélyesen hajszolja a tudást és ne a tudás hajszolja a gyereket. Még a jó tanár sem érhet el minden gyereket, de eléggé optimista kell, legyen ahhoz, hogy minden reggel azzal a szándékkal induljon el, hogy rászánja magát és megpróbálja. Az intelligencia sosem elég az oktatásban, szükséges melléje az emberi tartás is. A gerincesség, mely megadja a tudás szerkezetét. Mert a jó tanár a diákokat megtanítja gondolkodni, és nem arra nevelni, hogy mit gondoljanak. Ma ezeknek fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket kibontani.
Prohászka Ottokár írja a Kő az úton című versében
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
………………………
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
Négy gondolatról fogok mag beszélni a felolvasott szentírási versek alapján és ezek a következők: a parancsról és tanításról, a szívben való hordozásról, a gondolatok irányításáról és a figyelmeztető intésről.
I.” „ Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagy el anyád tanítását!” Ebben a mondatban mély és súlyos szavak hangzanak el. Őrizd, fiam, parancs, ne hagyd el. Ezek egy része az értelemhez szólnak, mások pedig az érzelemre hatnak. Az őrizd meg, a megfogadást jelenti. Az annak való megfelelést. A hozzá való alkalmazkodást. Az abban a tanításban való meghittséget. Az apai parancs nemcsak egy napra, és nem is csak egy hétre, de egy életre szól. Az édesanyai intés pedig gyöngédséget, melegséget, oltalmat, gondoskodást jelent.
Mégis minden korban érzünk egy egyfajta szembefordulást a szülői akarattal. A gyereknek, diáknak, fiatal felnőttnek nehéz elfogadni az apai parancsot, vagy az anyai tanítást. Néha azt hisszük, vagy a mai diákok azt gondolják, többet tudnak, mélyebb az ismeretük a szüleiknél. Pedig az élet bölcsessége sok mindenben megedzi a szülőket. A szülők olyanokat is látnak, amire még nincs figyelme a fiatalságnak. Nem véletlen, hogy a korábbi társadalmakban az időseknek külön tisztelet járt, ők voltak vezető tisztségekben, beérni, megfelelni kellett, ezekbe a csoportokba bejutni.
Ma szinte átbillenni látszik ez az egyensúly, hogy több joguk lesz, mint felelősségük a fiataloknak. Az egyenjogúság elvén állva, olyat minősíthetnek, amiről még nincs meg a kellő ismeretük. Akár még a családban is megtörténik, hogy az unokának, dédunokának több figyelem, odaadás, gondoskodás jut, mint egy nagyszülőnek. Pedig az a társadalom az egészséges, ahol az idősek meg vannak becsülve, éppen azért, mert a jelen társadalmát, adottságait, műveltségi és gazdasági szintjét, ők alapozták meg.
Az ószövetség világa pedig egyenesen elítéli azt, aki a szülőket nem becsüli, tiszteli és szereti.
II. ” Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve! A tudás és ismeret központjának két helyszíne van az ember életében. Az egyik az emberi értelem, a másik az emberi szív. Az emberi szív az érzések középpontja. Aki a tudását a szívében hordozza, az mindig értelmezi és tervezi az életét. Az ilyen gyermek és felnőtt, tudatában van származásának, kötelességének és felelősségének. Nem menekül a nehézségek elől, hanem felvállalja. Az elvilágiasodás, a szekularizáció nemcsak a vallást, vagy az egyházakat érinti, hanem a családokat is. Az egyénieskedés, az egoizmus maga alá gyűri a társas kapcsolatokat. Egy ember, egy szülő nemcsak addig értékes, amíg ép és egészséges, amíg adni tud a gyermekeinek, hanem akkor is, amikor éppen gyöngédséget, oltalmat vár el tőlük. A mindenkori fiatal nemzedék nemcsak kívülről formálja a társadalmat, hanem belülről is alakítja. Nekünk nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is edzenünk kell. A tudás alapú társadalmi nevelés mellé mi oda kell, tegyük a keresztény erkölcsösséget is. Nincs családi jólét istenhit nélkül. Nem lehet összhang a családban ott, ahol nincs meg az Isten imádata. Csak ott nevelkedik fel a gyermek testi és lelki egyensúlyban, ahol a szülők bizonyságot tesznek Isten jelenlétéről. Isten ezeket a gyermeki szíveket mindig alakítja, formálja. A szülő és a gyermek, a nevelő és a nevelt közé olyan kapcsolatot épít ki, ami szétszakíthatatlan.
III.” Jártodban vezessen, fektedben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat!” Vajon a mai szülők mire irányítják gyermekük gondolatait? Mire keltik fel diákjaik érdeklődését a pedagógusok? Természetesen a jó viselkedésre, egy szakma, hívatás elsajátítására. Egy olyan életformát adnak át, amit ők maguk is megélnek. De vajon elegendő- e az a példamutatás, amit a szülők, oktatók ma megtesznek? Tehetnénk- e többet azért, hogy a következő generáció élete zökkenő mentesebb legyen. Látjuk és érezzük a világban eluralkodó káoszt. Elég, ha csak a szomszédságunkban zajló háborúra gondolunk, vagy éppen az Egyesült Államokban levő gyilkosságra. (Charlie James Kirk, amerikai politikai aktivista, akit 2o25. Szeptember 1o- én, meggyilkoltak)
Nem a gyűlölet, s nem a konfliktusok, s nem is feszültségek, hanem a béke és a szeretet viszi előbbre az emberiséget. Ahova emeljük a tekintetünket onnan kapunk hívó szót. Aki vasárnaponként Istenre emeli a tekintetét, az tőle kapja a megnyugvást. Nekünk mindig a szeretetet, a megbékélést, az oltalmat kell hirdetnünk és terjesztenünk. Mi, ez a gyülekezet Istenre irányítjuk figyelmünket. S azért tesszük rendbe és széppé ezt a templomot és ennek környezetét, mert a gondolataink, és érzéseink összhangban akarnak lenni az Istennel. S nemcsak passzívan szemléljük az életet, hanem minden nap teszünk azért, hogy tudásunk, munkánk által az Éden kertje közöttünk legyen. Mi ezért a földi és isteni világért tanulunk, oktatunk, családot és közösséget építünk.
IV.” Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.” A szentírás nagyon sok helyen szembe állítja a világosság a sötétséggel, a tudást a butasággal. És ezek örökös harcban, küzdelemben vannak. Nem valahol távol tőlünk, hanem éppen bennünk általunk.
Nekünk a hitünk és a tudásunk lámpás ebben a földi életben. A lámpás pedig az utat világítja meg. A szülők és a pedagógusok pedig ilyen lámpásvivők, akik ösvényt készítenek, utat építenek a fiatal nemzedéknek. Önmagukból ontják a fényt, sugárzásukkal szétszórják azt a tehetséget és képességet, melyet Istentől kaptak ajándékba.
Gyülekezetünk birtokában vagy egy festmény, amit a tavalyi évben újítottunk fel. A festmény Dávid Ferenc püspökünket ábrázolja a dévai várbörtönben. A rab püspökünk haldoklóként van megjelenítve, s mellette ott van a börtön őre. Egyik kezében a börtöncella kulcsai, a másik kezében egy lámpás.
Mi sokszor saját magunkat is bezárhatjuk a tudatlanság, hitetlenség, gyűlölet börtönébe. De hiszem, hogy Isten a mi kezünkbe is ideadja a tudás és hit lámpását, hogy egyedi, személyes, családi utjainkon bevilágítsa az életünket. S kiutat jelentsen a nehézségekben, megpróbáltatásokban.
Mai beszédemben A félelem legyőzése című történetet osztom meg:
Anna, nem csak rettegett a változástól és az ismeretlentől, hanem ez a félelem fizikai tüneteket is okozott. Szédült, ha új helyre kellett mennie, remegett a keze, ha ismeretlen emberekkel kellett beszélnie, és éjszakánként rémálmok gyötörték, ahol mindig egy sötét, ismeretlen alagútban találta magát, amelynek végét sosem érte el.
Egy nap azonban egy bölcs barátja, egy tapasztalt hegymászó, nem csak tanácsot adott, hanem egy konkrét feladatot is: "Anna, a félelem csak akkor győzhet, ha megengeded neki. A helyetted való félelem nem segít. Mászni fogunk a Kék-hegyre. Nem kell a csúcsra érned, csak egy meghatározott pontig, ahol egy különleges virág terem. Ez lesz a te kihívást jelentő, de biztonságos komfortzónádon kívüli lépésed."
Anna, bár rettegve, mégis elfogadta a feladatot. A hegymászás során nem csak a fizikai kihívásokkal kellett megküzdenie, hanem a belső félelmeivel is. A meredek sziklák, a szeles szakadékok, minden egyes lépés a sötét alagút emlékével párosult. De a barátja ott volt mellette, folyamatosan bátorítva, és megmutatva, hogy hogyan kezelje a félelmeit. Légzéstechnikákat tanított, hogy csillapítsa a pánikrohamait, és segített neki felismerni, hogy a félelem nem mindig valós veszélyt jelez.
A hegymászás során Anna egyre bátrabb lett. A félelem továbbra is jelen volt, de már nem uralkodott rajta. Megtanulta, hogy a félelmet nem kell elnyomni, hanem elfogadni és kezelni. A csúcstalálkozó helyett a meghatározott pontra érve, megtalálta a különleges virágot, ami egy gyönyörű, ritka orchidea volt. Ez a virág lett a szimbóluma annak a győzelemnek, amit a félelme felett aratott.
Anna visszatérve a városba, már nem volt ugyanaz a nő. A hegymászás során szerzett tapasztalatok segítettek neki megbirkózni a mindennapi félelmeivel. Kezdte élvezni az ismeretlent, és rájött, hogy a változások nemcsak lehetőségeket, hanem izgalmat is rejtenek magukban. A félelem legyőzése nem azt jelentette, hogy eltűnt a félelem, hanem azt, hogy Anna megtanulta uralni azt, és nem hagyta, hogy irányítsa az életét. A Kék-hegy virága egy állandó emlékeztető lett számára arról, hogy képes legyőzni a félelmeit, és hogy az élet tele van csodálatos lehetőségekkel, ha merünk kilépni a komfortzónánkból.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Ma én egy ilyen útra hívlak titeket, ahol legyőzhetjük a félelmeinket. Mert életünk hegycsúcsai felé való kapaszkodásban Isten van mellettünk. Ő tanít, nevel, s ha elfáradtunk ölébe emel. Jöjjetek hát, imádsággal, hittel tenniakarással, tegyünk egy lépést, egy mozdulatot a hit és tudás sziklája falán a feljebb jutásban. Jöjjetek és árasszuk magunkból azt a fényt, szeretetet és tudást, melyet Isten belénk helyezett! Ebben segítsen az Isten! Ámen.