Ellenálva a bálványoknak, Istent imádva!

Textus: 3 Móz 26, 1- 2 „ Ne csináljatok magatoknak bálványokat! Se faragott bálványszobrot, se szent oszlopot ne állítsatok magatoknak, kőszobrokat se helyezzetek el országotokban, hogy imádjátok azokat. Mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Szombatjaimat tartsátok meg, és szentélyemet tiszteljétek! Én vagyok az Úr.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Minden kornak megvan a maga kihívása. Vannak ma is bálványok melyeknek hódol a mai ember. Ilyenek lehetnek mindazok a dolgok, melyek elvonják a figyelmünket az Istenről. S minél nagyobb a rohanás, ahogyan egyre pergősebb az élet félő, hogy világlátásunkat mindig csak a ma, a tegnap gondja, a holnap kérdésének megoldása foglalja le.

Valahogy úgy van beállítva ez a világ, s úgy készülnek el azok a dolgok, melyekkel kapcsolatba kerülünk, hogy valamiképpen többet áldozzunk a kelleténél, több időt, anyagiakat, mint amennyit igazán érnek. Látom, hogy tele vannak a piacok, zsúfolásig vannak az áruházak, egyre modernebb eszközök kellenek a kommunikációra, jobb autót igénylünk a kirándulásra, egyre távolabbi földrészeket szeretnénk megismerni, vagy éppen modernebb lakásokban élni. És nincs is addig baj, amíg nem leszünk rabjai ezeknek az eszközöknek, élményszerzéseinknek, szenvedélyeinknek.

A tegnap szülőfalumban falutalálkozó volt, és örömet jelentett azokkal találkozni, akikkel talán több tíz éve nem találkoztunk. Azonosak a gyökereink, hasonló az életsorsunk. Szinte ugyanazokról a helyekről indultunk el, és mégis mennyi különös életsors, sajátos életvitel, öröm és bánat, siker és kudarc jellemez bennünket.

Amikor a tegnap hazaérkeztem és készültem a mai beszédre, arra gondoltam olvasva a szentírást, hogy e mai alkalommal a bálványokról fogok beszélni. Az ószövetség világában a bálványok az idegen isteneket jelentették. Azokat a tárgyakat, melyeket kézzel készítettek, a házban őriztek, hozzájuk imádkoztak, s tőlük várták, hogy életük új fordulatot vegyen. Ezek a szentírási történetek már nagyon korán megjelennek, hiszen Jákob apósa Lábán is őriz ilyet a házában, amikor a 2o évi szolgálat után, melyből 14 évet a feleségekért, és hat évet a jószágért dolgozott, Ráhel elhozta Lábán bálványát. A bírák, majd később a próféták mind az idegen bálványok imádatát ellenzik. Amíg Mózes fent van a Sínai hegyen a testvére, addig testvére Áron, az ékszerekből aranyborjút készít, melyet ünnepelnek és imádnak. Ezért lesz dühös Mózes és töri össze a két kőtáblát az első alkalommal.

De ilyen bálvány az újszövetség világában a zsidótörvények csontossága, merevsége, ahol nem az ember és az Isten van a középpontban, hanem maga a szabály. S a legtöbb alkalommal csak eltántorítja a hívő embert az egyháztól.

Hadd mondjak egy néhány bálványt, mely ma is megzavarja a mai ember gondolkodását és elferdíti világlátását. A pénzt maga Jézus is Mammonnak nevezi, vagyis bálványként értelmezi. A pénznek magának nem volt mindig ilyen fontossága. Hiszen valamikor csere árukereskedelem volt. Mindenki a saját maga által termelt terméket cserélte fel olyanra, amire neki és a családjának szüksége volt. A pénz ma is egy váltóeszköz, a munkás idejét, tudását, elkötelezettségét, sikerét, termelését beváltja a munkaadó pénzre, amit mi aztán lassan hasznosítunk, élelemre, otthonra, élményekre. És addig nincs is baj, amíg a pénz nem foglalja el az Isten helyét az életemben. Ameddig nem az anyagiakat dicsőítem, s teszem előbbre a barátságnál, családnál, életmódnál. A bálvány egyik tulajdonsága, hogy uralkodni akar az életemen. Már nem az Isten, és nem én vagyok életem irányítója, hanem az anyagiak. Óriási felelőssége van a mai embernek, szülőnek és ennek a keresztény társadalomnak, hogy olyan személyeket neveljen a gyermekekből, akik eszközt látnak, és nem célt az anyagiakban.

Nemrég a lakodalmakról beszéltem egy ismerőssel, s úgy egy kicsit mellbe vágott az a gondolat, hogy azért szervezik, mert a fiatal párnak milyen jól jön a sok ajándék. Nem az anyagiak a legnagyobb ajándék a fiatal pár számára, hanem az a násznépe, rokonok, akik akár több száza ünnepelnek velük, és imáikkal, jókívánságaikkal mellettük vannak. Az ajándék már csak velejárója ennek az együttlétnek, de nem a célja, s még csak nem is a jó házasságok mozgató rugója. 

Otthon halottam többször, hogy régebb háztartási cikkeket, például fazekat is vittek az ifjú párnak, s mindent, amire szükségük lehet az elindulásnál.

E gondolatok mentén akarom kibontani a ma felolvasott szentírási verseket és azokat sajátosan a mi életünkre alkalmazni. A következő dolgokról fogok ma itt beszélni: Isten beszéde és intése az emberhez, a bálványok tilalma, Isten nem az emberi kéz által készített szobrokban lakik, Isten népévé válni, az ünnepnap megtartása és a szentély tisztelete és végül pedig az isteni kinyilatkoztatásról.  Swalm Rózsa:

 

Nézz, vissza versében írja

Nézz vissza és láss, látó szemmel,

mennyi bajból mentett Istened.

Lásd, munkálkodik életedben,

megsegít, hordoz és felemel.

 

Kezében van az ember sorsa,

benne rejlik, létbiztonsága.

Tőle függ jövőjének útja,

híveit nem hagyja magára.

 

Nélküle zsákutcába vezet,

az életút, s reménytelen,

ha magára marad az ember,

ha az Úr kezét nem fogja meg.

 

Mit épít önmagában bízva,

percek alatt, összeomolhat,

De azok, kik az Úrban bíznak,

erejükben megújulnak.

 

Ő a Mindenség kormányzója

Őrá bízzad, életutadat.

a legkisebbre is van gondja,

bölcsen irányítja, sorsodat.

 

 

I.” „ Ne csináljatok magatoknak bálványokat!” A szentírásban a legszebb történetek az istenélmények. Ezekben a találkozásokban Isten beszél a prófétához, megbízza, felkészíti a nehéz útra, gondjaiban megsegíti. Ez a világ is Isten szavára jött létre. Vagyis parancsolt az élettelen anyagnak és élővé változott, s az óta otthonává lett az emberiségnek. Isten beszédének ma sincsen vége. Intése a szívünkig hatol. Már csak a kérdés, hogy a mai ember hallja- e az Isten szavát. Odafordítja- e a fejét Isten felé, és engedelmeskedik az Ő akaratának. Mert látjuk és tapasztaljuk, hogy nem. Vannak, akik a fegyverekben, a jó felszerelt bombázókban látják a megoldást, ha csak a hozzánk közel álló orosz és ukrán háborúra gondolok. Bálványként tisztelik azokat, akik nem a békén, hanem több tízezer személy megsemmisítésén segítkeznek. S ha nem is közvetlenül, de közvetve hozzájárulnak, ahhoz, hogy egyre több szörnyűség történjen.

Van, aki csak úgy él, el van, nem gondolkozik, mástól várja élete sorsának az alakulását. Úgyis az történik, amit akarnak. Vagyis meggyengült a személyiségében, s talán ki sem alakult sosem, egy jól kiforrott, önbizalommal rendelkező egyén a gondolkodása.

Ma egyre többet halljuk, hogy ingatag a nyugdíjrendszer, s a mai fiatal nem is gondolja át, hogy mi lesz harminc, negyven év múlva. Pedig az idősekről való gondoskodás keresztény elvárás és kötelesség.

Lassan egyre erősödik a szelektív hallásunk, nyitottak és fogékonyak vagyunk a láthatókra, és egyre jobban elnyomjuk magunkat, a láthatatlanok létjogosultságát. A világ rendszerének olyan huzatában vagyunk, hogy már csak kevés kell és nálunk is egyre nagyobb teret kapnak az ateisták, az erkölcstelenek, az istentelenek.

II.” Se faragott bálványszobrot, se szent oszlopot ne állítsatok magatoknak.” A mózesi tízparancsolat második tiltása a bálványokat említi. És a reformáció idején ezen komoly teológiai viták voltak. Kellenek- e szobrok a templomokban? Helyes- e az Isten kiábrázolni? Őseink a templomokat teljesen megtisztították a szobroktól. S azóta is csak a fehér falak,  vagy az azóta felfedezett falfestmények jellemzik az templomainkat. Mi Istent annyira szentnek és emberi kézzel körülhatárolhatatlannak tartjuk, hogy nem tudjuk elképzelni, bármilyen művész is legyen valaki, azt meg tudja alkotni. A képzelő tehetségünk mindent felülmúl. S ugyanaz a szó, szinte mindenkinek mást jelent. Olyan szépen mondja a Teremtések könyve, hogy a világ teremtése hajnalán, az Isten lelke lebegett a vizek felett. Mi ma is hisszük, hogy az isteni lélek itt van, jelen van. S nekünk kell engednünk, azt hogy áthassa, alakítsa, formálja az életünk.

III.” kőszobrokat se helyezzetek el országotokban, hogy imádjátok azokat.” E gondolat mentén arra a kérdésre keresem ma veletek együtt a választ, hogy hol lakik a jó Isten? Milyennek képzeljük el, alakítjuk ki az Isten helyét? Egyáltalán hol van a helye az Istennek az életünkben? Igazán minden vasárnap a beszédeimmel és egy kicsit fészket akarok rakni, otthont akarok készíteni az emberi lelkekben. Közel akarom hozni szavaimmal, meg és átélhetővé tenni az Ő szentséges jelenlétét. Úgy akarunk találkozni az Istennel ezekben a pillanatokban, hogy aztán egy héten, vagy éppen egy életen keresztül ő mindig mellettünk legyen. A vallás az értelem és az érzelem találkozása. Egyensúly kell, legyen e kettő között azért, hogy Istent érthessem. Tudjam az Ő célját az életemmel. Tanulnom kell azért, hogy megismerése által még jobban elkötelezzem magamat mellette. De ugyanakkor éreznem kell, hogy engem kiválasztott. Velem terve van, szándéka engem jobbá tenni, céljai között szerepel, hogy az egyetemessel való foglalkozásban, az én életem is előtérbe kerül.

IV.” Mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” A kiválasztottság egy különleges emberi érzés. Így választunk barátot, házaspárt. S az elköteleződésben benne van a mi különleges ragaszkodásunk a másikhoz. Isten is kiválaszt bennünket valamire. Meghív az ő országába. Ez kezdődik a kereszteléssel és folyamatosan híz arra a szolgálatra, küldetésre, mellyel isteni célját valóra váltja. Ez a tudat az embernek biztonságot ad. Tudjuk, hogy életünk felett egy természetfeletti erő működik. Mi nem vagyunk magunkra hagyatva. Nemcsak magunkra és a barátainkra számíthatunk. Hanem az Istenre, aki az egész életünket megtervezte és útjainkat kijelölte. Mi nem csak céltalanul, s nem is csak a földi örömökért, hanem az égi küldetésünkért is élünk. Így értelmet nyer akár még a földi nyomorúságunk is. Amikor a templomba jövünk, akkor mindig ezt ismerjük el. Isten a mi Urunk, életünk irányítója. Az ő kezébe tesszük le az életünk. Tőle várjuk a megváltást, neki számolunk be a tévedésekről, örömökről, sikerekről. S Isten ilyenkor nem valahol távol van tőlünk, hanem hozzánk a legközelebb, éppen benne a szívünkben és a lelkünkben.

V.” Szombatjaimat tartsátok meg, és szentélyemet tiszteljétek!” A mózesi könyv írója az ünnepnap megtartására és a szentély tiszteletére bíztat. Nekünk vasárnap az Úr napja. Azáltal emelkedik ki a hét napjai közül, ha ünnepelünk. Lelkünknek annyira szüksége van az ünnepre, mint a testünknek az élelemre. Az ünnep nemcsak díszbe öltözteti a testünket, hanem valami különleges hangulatot áraszt. Szülőfalumban láttam gyermek és ifjúkoromban, hogy egész héten a mezőgazdasági munkában kifáradtak az emberek. Hétköznapi ruhát hordtunk. Nem volt ilyen gazdag a választék sem, mint ma a ruházatban. A munka hevében beszennyeződött a ruha, elfáradt a test, kimerült a lélek is. De amikor eljött a vasárnap, előkerültek a fiók aljából a tiszta fehér ingek, fekete szoknyák és nadrágok, a tisztálkodás is hosszabb ideig tartott, s kellő illedelmességgel, tiszta ruhával, alázattal járultunk Isten elé az ő házába. Hálát adtunk, mint ahogyan ma is a munkáért, az egészségért, az időjárásért, az eredményért, a betevő falatért. Volt egy rész az életünkben, amit szentnek tartottunk. Volt egy belső tisztaszoba, a vasárnapi különleges ebéd, a rokonok, barátok találkozása, az élmények megosztása. Az ünnepnapnak ma is ez a szerepe, a találkozás, a feltöltődés, az élményszerzés.

VI.” Én vagyok az Úr.” A szolgaságban felnövő héberek élete félelemmel volt eltelve. Tisztelték és félték a rabszolgahajcsárt, a munkafelügyelőt. Még csak felnézni sem volt szabad az urakra. És ezt a félelmet magukkal viszik a 4o éves vándorlásban is. Ezt a rettegést kell sorra lebontani a szívükben és sorra megtölteni Isten iránti alázattal és szeretettel.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Itt és most Isten szólít meg. Hív, küld vár az Ő országa szolgálatára. Sokféleképpen lehet válaszolni erre a belső csendes szóra. El is lehet hallgattatni. Örökre el lehet némítani. A világ zajában észre sem lehet ezt venni. Lehet futkosni a világ dolgai felé és áldozni egyre többet a bálványoknak. Akár lehet imádni is ezeket, a szépséget, gazdagságot, a fizikai értékeket. De majd eljön az idő, amikor a csend, a béke, az őszinte szó, a segítőkészség mindennél többet jelent. Jöjjetek, hát legyen ez a mai nap, az Istenhez való fordulás alkalma! Figyeljünk a belső hangra! Értsük meg Isten szavát! És válaszoljunk tettekben, cselekedetben az élet kihívásaira, összhangban Istennel, önmagunkkal és ezzel a világgal! Ámen.