Erő és erőtlenség

Textus: 2 Kor 12, 8-1o „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben é szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

1991- ben az ENSZ október 1- ét az idősek világnapjává nyilvánította. Tette ezt azért, hogy a figyelmet az idősek életére irányítsa. Mi is minden évben megünnepeljük, köszöntjük azokat, kiknek életünket, megélhetésünket köszönhetjük. Így e mai vasárnapon innen a szószékról is különös tisztelettel és figyelemmel köszöntöm idős és szép korú testvéreimet, akik eljöttek ma ide a templomba, vagy akik bennünket a világhálón követnek. Rendkívüli ráfigyelés kell, hogy legyen azon testvéreinkre, akik különböző betegségekkel küzdenek otthon, vagy éppen a kórházban. Legyen ez a mai nap egy újabb alkalom, amikor megerősödünk abban a tudatban, hogy nekünk jutott az a szerep, és Isten minket bízott meg az ápolásukkal, gondozásukkal.

 

 

Arany János: Visszatekintés

(részlet)

Álmaim is voltak, voltak…

Óh, én ifjú álmaim!

Rég eltűntek, szétfoszoltak,

Mint köd a szél szárnyain.

Az az ábránd – elenyészett;

Az a légvár – füstgomoly;

Az a remény, az az érzet,

Az a világ – nincs sehol! –

 

 

Bizonyára ők is sok alkalommal érzik ezeket a gondolatokat, melyeket a költő Arany János ezekben a szavakban megszólaltatott.

A földön több mint 6oo millió idős ember él, és az ők ellátottsága, gondozása a mindenkori ifjabb nemzedék feladata. De vajon mi megfelelünk- e, eleget tudunk- e tenni a kívánalmaknak? Fel tudjuk- e vállalni úgy a sorsukat, ahogyan egykor ők vállaltak bennünket, csecsemőként, gyermekként? Nálunk, nagyon sok törvény foglalkozik az idősek életével. S bár rengeteg szabály előírja, hogy mihez van joguk és ellátásuk, én úgy érzem, még sok dolog várat magára. Most amikor egy kicsit indulunk az őszben ennek a télnek és látjuk, érezzük a hatalmas áremelkedéseket megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon lesz- e elég jövedelmük, az idős embereknek, ahhoz, hogy rendezni tudják fizetni valójukat? Vagy egyedül, a hidegben, a sötétségben várják, hogy teljenek a napok?

Tudom, hogy mindig is voltak nehézségek. A mainál, voltak sokkal szegényebb évek. De valamikor együtt élt a nagycsalád, s a nemzedékek egymást kiegészítették. Élelem, otthon biztonság, megélhetés biztosítva volt a mindenkori kereső, dolgozó családtagok által. De én ma nem is annyira a fizikai gondokról, egzisztenciális bajokról, az anyagiakról szeretnék beszélni, hanem a belső dolgokról. Természetesen a külső és belső lelki dolgainkat nem lehet egymástól elválasztani. Hiszen kapcsolatban vannak egymással, én mégis megpróbálom azokat a kérdéseket megvilágítani, melyhez nem kell pénz, hanem csak idő egy jó szó, egy nemes cselekedet.

Nagyon sok idős testvérünk egyedül él. A magánytól, elhagyatottságtól vacog és fáj az élete. Ez a mostani világkép elszólítja a fiatalokat országhatárokon túl, hogy jobb megélhetéshez jussanak. De rengeteg olyan dolog van, amit nem tudunk és nem is lehet megvásárolni csak a pénzzel. Mert az idős embernek, már nincs is sok mindenre szüksége. Sokkal inkább a mindennapi szeretetre, odafigyelésre, gondoskodásra. Hallom és olvasom, hogy szebbnél- szebb idősek foglalkoztató központját építik, újítják fel sok- sok településen. De az én kérdésem csak az, hogy vajon meg vannak- e töltve tartalommal. Van- e humán erőforrás melléje rendelve? És hogy vajon az igényszintet lehet- e emelni a közösségeinkben. Mert néha úgy tűnik, már nemcsak a fiatalabb nemzedék, hanem nagyon sokszor idős testvéreink is lemondanak magukról. Pedig szép és csodálatos ez az élet. És mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy elviselhető, elfogadható, élhető, gazdag legyen ez a pár évtized ezen a földön. Én az egyház hívatását ebben látom, és erre kötelezem el magam mindennap. Mosolyt fessek, csaljak embertársaim arcára, szemére. Még ahol hatalmas hullámok verik is fel betegségben, vagy egyéb bajban, még ott is meglássák Isten irgalmát, kegyelmét, és jókedvűen, derűs arccal tudjanak naponta mellettünk élni. Ma ezeknek a fényében szeretném a felolvasott szentírási verseket értelmezni és sajátosan az idősek életére vonatkozóan kibontani.

I.” Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem.” Pál apostol itt saját magáról beszél. A 12- ik fejezet előző verseiben elmondja, hogy miként tapasztalta meg az Urat. És milyen nagyon bizonyosságul szolgált számára, hogy vele van az Isten. Mekkora volt az öröme, mert magán érezte az Isten tekintetét és áldását. Mindene megvolt, amit csak kívánt. Semmiben nem szenvedett szükséget. De aztán Isten megpróbálta. Tövis adatott a testembe, ahogyan ő fogalmaz. És ezt követi ez a mondat, amit az imént elmondtam. Háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem.

Az életben nemcsak napfény, jóság, mosolygás, egészség, siker és szeretet van, hanem ennek az ellentéte is. És amíg jól megy a dolgunk addig biza, megfeledkezünk az Istenről is néha, eltúlozzuk emberi erőnket, minden megvalósításunkat magunknak tulajdonítjuk. Úgy gondoljuk és érezzük, hogy minden csak tőlünk származik, a mi erényünk. Tudásunk és munkánk után járó megélhetésünk. Pedig minden történés Istentől, és az Ő döntéseiből származik. A vallásos ember tudja, hogy egy haja szála sem hull le Isten akarata nélkül. A tövis, amiről Pál apostol beszél, nem kerüli el senki életét sem. A megpróbáltatás, a nehézség, a betegség, nélkülözés emberi életünk velejárója. A kérdés a mi számunkra csak az, hogy mit kezdünk vele. Van- e, lesz- e mellettünk valaki, akivel meg tudjuk osztani. Akinek el tudjuk mondani bánatunkat, betegségünket. Akivel örvendezni tudunk sikereinknek. Ez az új világ, ami kialakulóban van, már nemcsak Isten ellen tör, de az embert is a fókuszba állítja. És bennünket egymástól is eltávolít. Hirdeti az egyén, a személy értékeit, és egyre feszegeti a közösség erejét, szétrombolja kapcsolatainkat, megmérgezi az Istennel és embertársainkkal való viszonyunkat. És a legnagyobb veszélyben éppen a gyermekeink, az idős szüleink, nagyszüleink vannak. Két olyan réteg, akire fokozottan figyelnünk kell, őket gyámolítanunk és rendkívülien szeretnünk. Nem tudjuk őket mindentől megvédeni, a tövis, amiről itt az apostol tanít, csak eltávolítható, gyógyítható, kezelhető. De milyen jó, ha az a tövis nem marad a testben, a lélekben. Nem fertőzi, nem tályogosítja el sem a testet, sem a lelket. És aki igazán kérni tudja Istentől Pál apostol szavaival, annak könyörgését meghallgatja az Úr. Ő maga is, sebét bekötözi, könnyeit letörli. És küldd olyan embereket, kik bizonyságot tesznek az Ő határtalan szeretetéről, mert mi így tudunk Isten munkatársai, és országának letéteményesei lenni.

II.” De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Annyira szép a szentírás, aki hisz benne. Mert ebben a mondatban is, azt érzékelteti az apostol, hogy ő beszél az Istennel. A vallásos ember ma is beszél az Istennel. Azt mondják, hogy az ember nagy dolgokat fedezett fel. Mert a kommunikáció ma már határtalan, gyorsan és könnyen utazunk. És nagy fejlődések árán könnyebb és szabadabb az emberi élet. És ez így mind igaz is. De az ember már évezredekkel ezelőtt beszélt az Istennel, látta az Istent. Hallotta a hangját, választ kapott a kérdéseire. Istent, aki olyan távol van, mégis hozzánk oly közel érkezik, hogy szívünk, lelkünk rezdüléseit meghallgassa. Az imádság, a hit, a bizalom mind erőforrás a vallásos ember számára, mely legyőz minden akadályt és képesé tesz életünk szebbé tételére.

Milyen szép, ha beszélni tudunk a szüleinkkel. Ha bátorítani tudjuk őket, ha meghallgatnak. D még ennél is bensőségesebb, ha Istennel beszélünk, és minden alkalommal megkérdezzük, hogy milyen irányt váltson, merre vegyük életünk útját és ösvényét.

Az isteni kegyelemről és irgalomról keveset beszélünk, és még ennél kevésbé éljük meg. Pedig éppen ez a kegyelem, irgalom teszi értékessé az emberi életünket. Ennek hiányában egymást eltaposnánk, eltipornánk, nem lennénk tekintettel a másikra. Ez késztette a mindenkori embert, hogy foglalkozzon az időse emberek életével, segítse, ha kell, gyámolítsa őket. Olyan sok szép történet van a szentírásban, amikor az ember tanult Isten irgalmából és kegyelméből. József Egyiptomban nem bosszulja meg a testvérein, hogy eladták őt, hanem sír, és örvend, magához viteti az egész családot a szárazság, az éhínség idején. De ilyen szép történet az irgalmas szamaritánus példája, aki az ismeretlen, a bajba jutott személyt karolja fel, átlépve a társadalmi törvényeket és előítéleteket. Ma is szükségünk van erre az irgalomra és kegyelemre, hogy felkaroljuk az időseket, és jó, megfelelő, elfogadható körülményeket teremthessünk az ők számukra.

A mondat utolsó része mintha érthetetlen lenne, Isten ereje az erőtlenség által ér célhoz. A fizikai törvények szerint ez szinte lehetetlen. Itt az apostolt újra próba elé állítja. Éppen Pál apostolnak mondja és tanítja számára az Isten, hogy nem a külsőségekben van az Úr ereje.

Hála legyen, a jó Istennek nagyon sok családban láthatjuk a kötödéseket. Azokat a belső szálakat, melyek erőssé, jól szervezetté teszik a működésüket. Én meg merem kockáztatni, kimondani, hogy még egy szervezetben, a társadalomban sem csak az anyagiakban van az erő. Hanem azokban az értékekben, melyre felépül, magára az emberre, a hitvilágára, tudására, elkötelezettségére. S pontosan ezeket az értékeket seprik le, ürítik, dobják ki a keresztény Európa kultúrájából. És ez azért is veszélyes, mert ahol valami üressé válik, a fizika törvénye szerint megtelik valamivel, a legtöbb esetben szeméttel, amitől már nehéz lesz megválni. És ez történik ma velünk, talán nálunk még lassabban, ebben az annyira hangoztatott szabadságban. Egy konkrét példát is mondok erre, éppen itt Székelyudvarhelyen az egyik iskolában a szülőknek azt sugalmazzák, hogy gyerekeiknek kérvényezzék, hogy ne kelljen, járjanak vallásórára. S a statisztika szerint 3o %- a, a megkérdezett szülőknek asszisztál is ehhez, az Isten és egyház ellenes cselekedetnek. Nem elég a külső veszélyekre összpontosítanunk, a belső okokra is oda kell figyelnünk, ha menteni szeretnénk a még menthetőt közösségünkben.

Én úgy látom és ezt is hirdetem, hogy a mi közösségünk ereje is, elsősorban nem az épületekben, még csak nem is e közösség létszámában, hanem a hitünkben, az összefogásunkban rejlik. Ahogyan mi szeretjük az Istent, idős testvéreinket és felebarátainkat. Ez az erő pedig mindennap késztet jót tenni, szép és nemes életet élni.  

III.” Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem., hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.”

 Dsida Jenő: Add vissza Uram…! versében olyan szépen fogalmazza meg a költő

 

Jóságodban Uram sosem kételkedtem,

minden új útamra Benned bízva léptem.

Büntető kezedet szótalan fogadtam

s ha örömet adtál, érte hálás voltam,

 

Uram én a bűntől messzire futottam,

eddig még, úgy érzem, a Tied maradtam.

De ha bánatot adsz, ne bocsásd el kezem,

magamban az utam folytatni nem merem.

 

A fájdalmat és szenvedést sokáig tartotta az ember Isten büntetésének. Ma már tudjuk, hogy Isten egyetemes törvényeket alkotott. És sem a betegség, sem a halál ki nem kerülhető. De az ember lelki ereje fejleszthető, hogy az akadályokat, és nehézségeket könnyebben tudja kezelni. Erről a Krisztusi erőről beszél itt az apostol, aki még a keresztfán is tudott az ellenségeiért imádkozni. Ez az Istenbe vetett erő tesz képessé, hogy nagyobb méltányossággal, kitartó odafigyeléssel legyünk idős testvéreink irányába.

IV.” Mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.” Pál apostol egy olyan örömről beszél ezt megelőzőleg, ami szinte érthetetlen és felfoghatatlan a mi számunkra. Mert hogyan lehetne örülni az erőtlenségeknek, bántalmazásoknak, nyomorúságoknak, üldöztetéseknek és szorongattatásoknak? Úgy, hogy megértjük a keresztény, vallásos létünk igazi értelmét. Azt a hívatást, melyet végzünk. Mert a keresztény élet Jézus életében és szenvedésében, halálában és feltámadásában lelhető igazán meg.

 

Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyerek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.

Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujában, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.

A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezét éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.

 

Kedves gyülekezet! Kedves idős testvéreim!

Mindannyiotok számára van egy kellemes dal, amit a szülőktől, barátoktól tanultatok. Én ma ennek a dalnak a szépségét, az élet gazdagságát, a család igazi voltát szerettem volna feleleveníteni a szívetekben.

Éljétek, hát újból át a szép és kellemes emlékeket. Azokat a perceket, melyek a legértékesebbek voltak az elmúlt évben, évtizedekben. És tegyetek egy fogadalmat, hogy újból, egy év múlva itt lesztek, eljönnek Istennel találkozni, emlékezni, ünnepelni. Ebben segítsen az Isten! Ámen.