Értéket keresni és megtartani!
Textus: 1 Sámuel 16, 6- 7; 12- 13 „Amikor megérkeztek, és meglátta Elíábot, ezt gondolta: Biztosan ez lesz a felkent, aki most itt áll az Úr előtt. De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van…
Érte küldött tehát, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt. Akkor ezt mondta az Úr: Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az! Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt. Akkor az Úr lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt. Sámuel pedig elindult, és elment Rámába.”
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Rengeteg kihívás van az életünkben és nekünk döntenünk, választanunk kell. Szinte minden nap kisebb- nagyobb határozatok- ítéletek születnek, melyek befolyásolják, meghatározzák emberi életünket. Nagyon sok pesszimizmus, borúlátó ember azt tartja, az emberi élet meg van határozva, és a mi csak a sorsunkat kell, kövessük. Ezzel szemben mi unitáriusok valljuk és hirdetjük, hogy Isten nekünk is szerepet adott, küldetést hivatásunk gyakorlásában. És tőlünk is függ, tehetségünktől, hozzáállásunktól, milyen lesz a holnapunk és a jövendőnk.
Követem a város fejlődését, és mindig kíváncsian hallgatom a megnyilvánulásokat akár a tervezésekkel, akár a kivitelezésekkel kapcsolatosan. És többször azt állapítom meg, hogy folyton vannak, akik panaszkodnak, kiknek semmi nem jó, másképp kellene, szebben, jobban, igazabban. Aztán mikor melléje kellene tenni a csontos is, akkor már elvárásként fogalmazódik meg, hogy azt valaki más, de nem én kell, kellene, megtegyem.
Rengetegszer halljuk, egy értékvesztett világban élünk, ahol feje tetejére állt a világrend. Nincs törvény, kevés a számonkérés, a kultúrák keveredése folyton ellentétet vált ki. Az erőszak, a konfliktus, a tettlegesség, a fizikai bántalmazás érinti a közösségeinket is. Nyugat- Európában már napi szinten megjelenik a migránsok által okozott erőszak, vagy akár itt nálunk is felüti a fejét a kisebb vagy nagyobb bűnözés különböző fajtája.
Éppen ezért arra gondoltam, hogy a mai vasárnapon az értékről és az értékvesztettségről fogok beszélni. Ugyanis komoly iparágak épülnek fel a reklámok által arra az igényre, hogy kielégítsék az emberek szükségleteit. S talán még annál többet, hiszen újabb- és újabb kihívások, kísértések vannak az ember számára, hogy próbára tegye az egyéniségünket, emberségünket.
Az első igazán újkori filozófus René Descartes, aki 1596- 165o között élt, írja, a világban két szubsztancia van, test és lélek, a test a kiterjedt szubsztancia, a lélek pedig a gondolkodó szubsztancia. Ezért, mint Descartes írja, „elég a lehető leghelyesebben gondolkodni, hogy a lehető leghelyesebben cselekedjünk”. Ez a dualista gondolkodásmód talán abban téved, hogy a test és a lélek egymással kölcsönhatásban vannak, és milyen nagy erőt, kitartást igényel, hogy legalább egyensúlyban maradjanak az életünkben.
Látjuk és tapasztaljuk, hogy ami régen érték volt, vagy legalábbis többet nyomott a latban, erősebb hatása volt a társadalomban, az mára mintha felhígult volna. Ez lehet a földhöz, az erdőhöz, a megélhetéshez való viszonyunk. De változásban van, a család, gyermekvállalás, szülőkről való gondoskodás, vagy éppen a házastársak mellett való kitartás kérdése is.
A felolvasott szentírási versek alapján a következő gondolatokról fogok beszélni: az isteni küldetésről, Isten kijelentéséről, a látásról, a megjelenésről, a fölkenésről és az Úr lelkének kiáradásáról. József Attila: Uram című versében írja
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
……………………………
Dús életemnek ifjú vára omlott
mohos magánnyá szépült és ma benne
csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Uram, ki küldtél büszke vár urának,
engedd, már lelkem riadót ne fújjon,
szelíd remeteként az öregek
szűk szíve odvas odújába bújjon.
Ebbe a mindenkori küldetésbe remeg a szívünk bele, hogy aztán megtalálja azt az értéket, melyért élni és halni érdemes.
I.” „Amikor megérkeztek, és meglátta Elíábot, ezt gondolta: Biztosan ez lesz a felkent, aki most itt áll az Úr előtt.” Ezt a szentírási verset megelőzően arról értesülünk, hogy Isten megbízza, Sámuel prófétát kenje fel az új királyt. A próféta fél Saul király haragjától. Veszélyben érzi az életét. Azonban az isteni értékeket szem előtt tartja. Elindul Betlehembe, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak. A város vénei megkérdezik tőle, békés szándékkal érkezett- e? Menjetek, szenteljétek meg magatokat és jöjjetek el velem az áldozati lakomára. Isai és fiai szintén hivatalosak az áldozati lakomára. Sámuel mikor meglátja Elíábot, akkor azt gondolja, biztos ez lesz a felkent, akit Isten kiválasztott. De amint később kiderül Isten nem őt választotta ki Izrael királyává. Ugye mennyire megtévesztő az emberi ítéletünk? Milyen könnyen eldöntjük, elhatározzuk, akár végbe is visszük az akaratunkat. Csak azért mert felszínesen látjuk és érzékeljük ezt a világot. Azt gondolom, hogy aki eljön a vasárnapi istentiszteletre, az hasonló utat jár be minden alkalommal, mint Sámuel próféta. Hiszen Isten minket is megbíz valamivel, személyesen és közösségileg. S itt ebben a templomi csendben, alkalmunk van arra gondolni, róla elmélkedni, hogy vajon az életemnek ez a része, az elmúlt napok, vagy az elkövetkezők értékesek-e? Szolgálják- e az Istent? Erősítik- e bennem a vallásos és nemzeti öntudatot. Megállnak- e magukban is mindenféle magyarázat, vagy emberi beavatkozás nélkül. Hiszen valljuk be, hoztunk és hozunk téves döntéseket. Elhamarkodottan ítélünk, cselekszünk, döntünk, végrehajtunk. Sámuel ki kell, válassza Isai fiai közül Izrael királyát, és ő mindjárt a legnagyobbal kezdi. De Isten döntése nem egyezik, Sámuel próféta akaratával. Voltál- e már úgy, hogy benned is megszólalt Isten lelke? Helyreigazított. Változást hozott az életedbe. Visszavezetett a helyes útra.
II.” De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt.” Annyira szép az Ószövetségben, hogy Isten személyesen beszél az emberrel. Isten kijelenti magát ebben a mondatban. Az Úr közlése személyes, világos és egyenes. Ő nem magyarázkodik, nem is mondja el különösebben, miért döntött így. Csak azt közli, hogy megveti Élíábot. Nem tartja megfelelőnek, hogy az ország, Izrael királya legyen. Bizonyára meg van rá az oka. Mást akar.
Ezek az isteni közlések azonban nem záródnak le. Ma is Isten hozzánk szól, minket utasít. És azok, akik e vasárnapi istentiszteletet választjuk, hiszem, várjuk is ezt a belső hangot. Én pedig mindig izgulok, elfoglalt vagyok abban, hogy ezt az isteni hangot a legerőteljesebben és valósághűen fel tudjam hangosítani, személyessé tudjam tenni mindannyiunk életében. Ugyanis ez a mindenkori prédikáció lényege, hogy megszólítson, buzdítson, bátorítson. Késztessen bennünket a keresztény elvek és értékek választására. Tudom, hogy nehéz dönteni, s talán még megpróbálobb azt cselekedni. De, akik felvesszük a keresztséget, tanúbizonyságot teszünk, azok nem lehetünk csak langyos keresztények. Akik, amúgy megvannak. Még imádkoznak is, hisznek is az Istenben, csak éppen nem látszik az életükből, cselekedetükből ez a mély hitbeli elkötelezettség.
III.” Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van…” Milyen csodálatosan felépített gondolat. Különbségtétel az emberi és az isteni látás között. De mi, akik bírjuk a szentlélek ajándékát, azok tudjuk, hogy ez a belső látás erősíthető. Ezt a látást akarjuk megszerezni. Ezért a szívbeli látásért imádkozunk és dolgozunk. Most arra kérlek, csukjátok be a szemeteket, és gondoljatok arra, akit a legjobban szerettek. Legyen az élő, vagy éppen elhunyt. Lássátok meg az arcát, halljátok meg a hangját. Érezzétek meg, hogy mi a szívünkkel is látunk. Menjetek el lélekben abba az otthonba, ahonnan származtok, ahol eltöltitek a mindennapokat, és ugye mindent láttok, a házat, a konyhát, a szobát, egyszóval mindent, mert az elme rögzíti a legalapvetőbb információkat az életünkben. A szem csak egy érzékszervünk. Nekünk nagyon fontos a látásunk, talán e nélkül nem is tudnánk boldogulni. De az életünk, az értékeink még ennél is többek.
Most pedig nyissátok meg a szemeiteket, s lássátok meg itt azokat, akik testvéreink a hitben. Fedezzük fel egymásban azt a segítő társat, akivel egy értékrendben haladunk az élet ösvényein. El kell, mondjam itt a szószékről is, hogy a héten behívtam a gyülekezet gondnokait és elmondtam nekik, hogy bár nincs éppen mindenre fedezet, de talán jó lenne, ha nemcsak a parókia udvarát kockaköveznénk le, hanem nekifognánk a szeretetotthon bejáratának is. S ebben a munkában a gondnokokon kívül a vállalkozó is bátorított. Papbácsi, ha szükséges várunk mi a pénzzel. Mert lehet bátorítani, vagy kétségeket ébreszteni, segíteni vagy éppen visszahúzni valakit.
IV.” Érte küldött tehát, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt.” Ezek az ószövetségi történetek sok mindenben hasonlítanak magyar népmeséinkhez. Dávidnak, a legkisebb fiúnak nem volt helye az áldozati lakomán, a nyáj mellett kellett maradnia. És mégis Sámuel próféta őt kell, felkenje királynak. A próféta által szavakban megalkotott kép, egy erős, tettre kész fiatalemberről számol be. Szinte magunk előtt látjuk Dávidot. Dávid személye neves személyeket is megihletett, úgy, mint Michelangelót, aki szobrot készített és Caravaggiot, aki festményt készített róla.
V.” Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az! Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt.” A fölkenésnek óriási fontossága van ebben a történetben. Ezáltal veszi át Izrael királyságát Dávid. Saul elveszítette a jó Isten támogatását, Isten lemondott róla, hiszen számtalanszor hűtlennek bizonyult. Dávid pedig az elhívatás jelét kapta meg ez által. Ezek a beiktatási ceremóniák ma is jelen vannak az életünkben. S ez által bizonyossá válik a tisztség átvétele, s az azzal járó felelősség vállalása.
VI.” Akkor az Úr lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” A kiválasztottság külső jele a fölkenés, s ennek belső megnyilvánulása az Úr lelkének kiáradása. Vagyis magán viselte Isten lelkét és tekintetét. Ez a lélek irányította és így lett Izrael legnagyobb királya, hiszen mindent Dávid király házához vezetődik vissza aztán a történelemben.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Nagyon sok érték van az életünkben. Legyenek ezek külső, fizikai és belső lelki értékek. Ezeket fel kell ismernünk, értük áldozatot kell hoznunk. Ne feledjük, az idő rohan! Csak most tudjuk nevelni gyermekeinket, védenünk unokáinkat, boldoggá tenni házastársainkat. Védeni földjeinket, erdeinket, fontossá tenni barátságainkat. Hallgassunk hát a szívünkre! Figyeljük, mit üzen lelkiismeretünkön keresztül az Isten! Legyünk életünk prófétái, akik nem elégszünk meg azzal, hogy csak vagyunk, létezünk, hanem teszünk is a fejlődésért, a közösségért! Mindig van, amit meg lehet javítani, kerül, amit meg lehet védeni, van egy álom, amit valóra lehet váltani. Tegyük hát ezt, amíg van erőnk, tehetségünk! Töltekezzünk imádságból, együttlétből, Isten szentségéből. Ebben segítsen az Isten! Ámen.