Temetési beszéd, Gál ( szül. Imre ) Erzsébet, élt 76 évet

 

Textus: Jn 8, 12 „Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. ”

 

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

 

Mindig fájdalmas a temetés, de ilyenkor az ünnep hangulatában még több szenvedéssel van telítve. Megrettent bennünket a halál ténye minden alkalommal, de ma, amikor Jézus születését ünnepeljük többszörösen elrettent az elmúlás valósága. Amikor családtagjaink a környezetünkből eltávoznak, nekünk nagyon hiányoznak, és ilyenkor karácsonykor a meghitt együttlétek alkalmával ez a szükséglet még jobban hatványozódik. Hiszen az elmúlást nem lehet megváltoztatni, a tényt nem lehet meg nem történtté tenni. S hiába jön majd el a következő karácsony, mert maradandóan mindig hiányozni fog a feleség, az édesanya és a testvér.

A halál egy olyan kegyetlen és visszafordíthatatlan elváltozás, ami Isten törvényszerűségéből következik, s mindenki, aki megszületett át fog menni ezen a változáson.

Mesék, legendák világa kíséri végig az emberi elmúlást. Az emberi tudomány minden tehetségét latba vetette, hogy ezt az elmúlást megszűntesse. Hosszabbítani ugyan tudta az életet, de annak végét megakadályozni véglegesen még sohasem érte el. Az emberi élet minőségét emelte, a betegségeket gyógyította, az életéveket szaporította, de csak a tudomány nem is tudja megmagyarázni, vagy éppen elfogadtatni az emberi élet végességét. Ezért fordulunk mindig hitünk által a szentíráshoz, mert benne keressük kérdéseinkre a válaszokat, s meg akarjuk ismerni azt a világot, amely bennünket láthatatlanul is körülvesz.

Amikor a férje Gál József elmesélte felesége életét, utána azon gondolkoztam, mi legyen mai beszédemnek a fő témája. Az a gerinc és mondanivaló, melyre fel tudom építeni beszédem tartalmát. S mellyel elfogadtatni tudom az ő halálát, megvigasztalni a gyászoló lelkeket. Ezért is választottam János evangéliumából a felolvasott szentírási verset, ahol Jézus önmagát világosságnak nevezi. Vagyis egy olyan fényforrás, mely ontja magából a világosságot. Hiszen valóban Jézus születésében, mindig a fény, a világosság és a szeretet ünnepe költözik be a szívünkbe.

A fényben az elektromágneses sugárzást érzékeljük az emberi szemmel. De nemcsak a fényt érzékeljük, hanem a hőérzetünk is megváltozik a fény hatására. A fényhullám és részecske tulajdonságokkal is jellemezhető. Az emberi szem csak egy bizonyos részét fogja fel a fénynek, s éppen azokat, amelyeket a föld légköre is átenged. A fény létrejöttéhez energiára van szükség, hiszen az atomok mozgásai, mind- mind erőt nyelnek el önmagukban.

Én ma egy ilyen fényhez, világossághoz hasonlítom a feleséget, a ti édesanyátokat. Teszem ezt azért, mert az a néhány mondat a férje részéről meggyőzött arról, hogy ő valóban világosság, melegséget ontó forrás volt a ti számotokra.

Nem kell, s talán nem is lehetne külön választani az ő családi életét a munkásságtól. Én meg vagyok győződve arról, hogy Isten olyan mély erőt és tulajdonságokat rejtett el szíve és lelke mélyére, amely késztette és lehetővé tette a fény árasztására.

Mert az, aki tanul, éppen az emberi elméjét használja. Azt az értelmet, amit Isten a gondolkodás világosságaként sajátosan és személyesen neki ajándékozott. Aki a szellem kincseit hozza a külvilágra, tudása által hozzá járul, hogy a jézusi világosság terjedjen ezen a földön. A fentiek fényében szeretném a szentírási verseket megvilágítani és az ő életére, most már a halálára is alkalmazni.

I.” „ Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága:” Az életét három szakaszra, részre osztom. A felkészülés, a töltekezés idejére. A szakmai kibontakozás lehetőségére. És a családért való, önmaga feláldozásán keresztül való fény és világosság sugárzására.

Istentől nyert ihletet még gyermek és ifjúkorában, hogy tanítói- nevelői feladatra készülhessen. A Teremtő csepegette beléje azt a vágyat, hogy ő másokat tanítson munkával, életpéldával követendő eszménnyé válhasson. Talán nem sértek meg senkit azzal, ha azt mondom, hogy az elmúlt század közepén, vagy éppen az 1960- 1980- as években egészen más volt nevelőnek lenni. Ő éppen azokban az években hallotta meg a hívó hangot, amikor Isten létét megkérdőjelezték, a népet megfélemlítették. Bizonyára sokszor mélyült el Isten titokzatos világában és kereste a miérteket a kérdéseire, melyekkel fiatal éveiben találkozott. Az emberi léleknek nagyon érzékenynek kell lennie ahhoz, hogy felfogja a jézusi szót. Meghallja a kijelentést. Hiszen a karácsonyi történettel élve, egy egész város nem volt nyitott, nem volt alkalmas a fény, az isteni üzenet befogadására Betlehemben. Ő kiválasztott volt Isten szemében, és a Teremtő, gyúrta, alakította, formálta, hogy emberi értelme által, olyan szakmabelivé váljon, aki nemzedékek szívébe lopja be, nemcsak az írás, számolás, rajzolás művészetét, hanem a népdal, és a néptánc felejthetetlen kincseit is.

Ő már korán megérezte, hogy Isten őt egy különleges munkára hívta el, a nevelés szent művészetére, hogy hasznára legyen az ő közösségnek. A jézusi kijelentés, nem a múltról szól, még csak nem is a feltételezésről, hanem a jelen életről. Ő maga a világosság. És Gál Erzsébet korán felismerte az emberi tudásnak, mint fénynek személyre, családra és közösségre kifejtett hatását. A felkészülés, a töltekezés számára azt jelentette, hogy minél több információt magba szívjon az emberi, gyermeki lélekről, hogy tanítványait tudását és életét majd lángra tudja lobbantani.

II. „ Aki engem követ, nem jár sötétségben.”  Mi emberek hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani. Szakmánkban, hívatásunkban igyekszünk úgy járni- kelni, hogy lehetőleg ne húzzuk a rövidebbet. Ő nemcsak, hogy pedagógusi pályára lépett, és együtt élt azzal a közösséggel, kiknek gyermekeit nevelte. És nemcsak a férjével családjával együtt volt maga, mint népnevelő. Hanem élete legnagyobb részében olyan gyerekekkel foglalkozott, két évet leszámítva itt a Tompa László iskolában és az oklándi általános iskolában, akik gondokkal, problémákkal küzdő, sokszor megoldhatatlan kérdésekkel foglalkoztak. Ő nem elmenekült ezektől a gyermekektől, családoktól. Hanem éppen még nagyobb tenni akarással, erővel és elkötelezettséggel végezte feladatát, hogy őket is megtanítsa írni, olvasni, vagy éppen viselkedni.

Testvéreim! Büszke lehet a pedagógus, amikor a diákja díjakat szereznek az iskolának, és öregbítik az iskola hírnevét. De mekkora elégedettséget jelenthet az a tény, amikor az elhelyező központból, a családjaiktól távol élő gyermekekből elő lehet hozni abból az isteni fényből, mely bennünk is el van rejtve, csak éppen azt meg kell találni.

A sötétséget eloszlatni, a világosságot serkenteni, és arra nyitottá tenni az emberi- gyermeki szíveket, ez volt élete legnagyobb hívatása és megvalósítása.

Testvéreim! Még ma is lehet hallani, hogy a problémák megoldásaira milyen sokan jönnek ötletekkel, s meg is adják a változás kulcsát nagyon egyszerűen. Rossz ez a világ, sorolják ezért, meg ezért. S így- meg így kellene tenni. De ő, mint igazi pedagógus tudta és tapasztalta, nem a világot kell először megváltoztatni, hanem magát a gyermeket, az embert, s akkor magától változik meg a világ, mert igényesebb lesz, nagyobb tudással, mélyebb önismerettel és sokkal több szeretettel.

Az oklándi évek, majd azok az idők, amikor innen Székelyudvarhelyről is visszajárt csak, hogy taníthassa ezeket a gyerekeket, mind- mind arról beszélnek, hogy benne kifogyhatatlan forrás volt, amiből táplálta, éltette ezeknek a gyermekeknek a tudását, a felemelését. Mert az ő számára ezek a gyermekek nem voltak elhagyottak, nem voltak szutykosak, nem voltak esendők, csak hajlamosak a jóra, szerethetőek és nevelhetőek.

III. „Övé lesz az élet világossága. ” Azt tanítja a fizika, hogy a fényforrás 400- 700 nanométer között fényhullámokat vagyunk képesek érzékelni a szemünkkel. Nektek az ő családjának is megadta a lehetőséget, hogy ne csak a szemetekkel, hanem a szívetekkel és lelketekkel is lássátok az ő életét, mint egy fényforrást. Mert ő ezzel a fénnyel volt jelen gyermekként testvére körében. Ez a fény veszített erejéből kislánya elvesztésekor, de ezek a fények erősödtek, amikor fia és lánya, ti megszületettetek.

S talán ez a fény halványodott el, amikor ez a súlyos kór egészségét kikezdte. Élete fénye most zuhan alá, mint a csillag sugara, de bennetek megmarad az ő fénye, lángolása, szeretete és hűsége. Ezért arra kérlek, engedjétek el őt, mint, aki elégette magában ebben a fényözönben, s legyetek továbbra egymás számára az a fény mely köré jó összegyűlni, ilyenkor karácsonykor énekelni. Vigasztaljátok egymást azzal a reménységgel, hogy az ő fénye és élete csak fizikai szemmel lesz ezután láthatatlan, de érzésetekben mindig veletek lesz, amíg Isten életet ad nektek ezen a földön.

 

 

 

Életrajzi adatai

1945. december 2- án született Homoródszentpálon egy kétgyermekes családban. Szülei: Imre Dénes és Imre Mária, az édesapja gépész, az édesanyja háztartásbeli. Testvére: Imre Dénes. 1957- ben a szülők beköltöznek Székelyudvarhelyre. Az édesapa a Gábor Áronban kapott munkahelyet, mint karbantartó és szerelő.

Imre Erzsébet már itt végezte el a VIII- ik osztályt. A gimnáziumban tanult tovább, majd tanítóképző főiskolát végzett. A gimnáziumi évek alatt ismerkedik meg férjével, Gál Józseffel 1961- ben. A főiskola elvégzése után már tanított 1966- ban,  Varságon  Nagykúton, miközben a férje Sólyomkőn tanított, mint nevelő. 1966. augusztus 20- án házasodtak össze. A jó Isten ezt a házasságot három gyermekkel áldotta meg. Otília 1971- ben, József 1973- ban és Erzsébet 1974- ben. Első lánygyermekük 1 éves korában hirtelenül meghalt, ami megviselte az édesanya és édesapa életét. 1966 és 1989 között Oklándon laktak és dolgoztak. Egy évet dolgozott a Tompa László általános iskolában Székelyudvarhelyen, és egy évet Oklándon az általános iskolában. A többi éveket az oklándi kisegítő iskolában töltötte, ahol a többé – kevésbé sérült gyerekeket tanította meg írni, olvasni és számolni.

1989- ben bekerülnek Székelyudvarhelyre, de még utána is 2004- ig visszajárt tanítani Oklándra.

Gyerekeik Oklándon tanulnak, majd Székelyudvarhelyen a gimnáziumban és az Eötvös József középiskolában.

A népdal, a néptánc közel volt az ő szívéhez. Valódi néptanító volt.

1986- ban veszti el az édesanyját, majd 1997- ben az édesapját.

Életében jó egészségnek örvendett. Felelős munkabírással végezte nevelői tevékenységét. Alzheimer kórban szenvedett. 2012- től az állapota évről- évre súlyosbodott. Két- három éve már teljes felügyeletet igényelt, amit a férje igyekezett is az ő számára megadni.

Másfél éve a lókodi öregotthon lakója lesz. Az utolsó napokban már nem evett, nem ivott, szervezete nem igényelte a fizikai táplálékot. Jó feleség és áldott édesanya volt, aki a gyermekiért kész volt akár önmagáról is lemondani. Önfeláldozó édesanya volt, ki mindkét gyermekét taníttatta.

Megbékült szívvel, csendesen tért meg Teremtőjéhez.

 

Búcsúztató

Búcsúzik az ő férje Gál József, aki 55 évnyi házasság után most magára marad. S megköszöni mindazt a jóságot, mely az ő hűsége és szeretete által az Isten áldásaként rá is kiáradt. A több mint félévszázadnyi idő lehetőséget nyújtott egymás megismerésére, elfogadására és a segítségnyújtás örömére.

 

Babits Mihály: Jónás imája verséből idézek

 

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem, mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

 

 

Búcsúznak gyermekei: József és felesége Andrea, lánya: Erzsébet. Ma az emlékekkel maradnak. A fiatal édesanya arcával, hangjával, a folytonos hazavárásokkal és elindításokkal. Az utóbbi időben elmondott imádságokkal, mely őérte hangzottak el jóságos Atyánk felé.

Reményik Sándor: Kimondhatatlan versével mondom:

 

…………………………………….

E hangulattal mit is akarok?

Alig melegít és alig ragyog.

 

Talán csak járnék künn az avaron,

A régi gesztenyéket akarom.

 

Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,

S lássam, a hullámokon hogy kering.

 

Lássam, hogy viszi a víz lefelé,

A Tisza felé, a tenger felé.

 

Talán nem is akarok semmi mást

Csak egy múltból jövő simogatást.

 

Csak kapcsolódni holt Anyám kezével

És játszani a fényes gesztenyékkel.

 

 

Búcsúznak az unokák: Júlia és Lídia.

Búcsúzik testvére: Imre Dénes és gyermekei: Júlia és Zoltán.

Búcsúznak anya és apatársa, a homoródszentpáli Imre, Béla és Dimény rokonok.

Búcsúznak az oklándi általános és kisegítő iskola tantestülete.

Búcsúznak a férje utáni vargyasi rokonok.

Búcsúznak a szomszédok, barátok, komák, komaasszonyok, a lókodi öregotthon lakói ápolói és annak vezetősége.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet. Isten legyen veled! Isten maradjon velünk. Ámen.