Győzzük le félelmeinket!

Textus: Ap Csel 4, 15- 2o  „ Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és így tanakodtak egymás között. Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert, hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakója, és nem is tagadhatjuk. De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se. Miután tehát behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban így válaszolt nekik: Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog- e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre. Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, ami láttunk és hallottunk.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!               

Egy félelemmel telített világban élünk. Az egyedüli hír, ami naponta eljut, hozzánk arról szól, hogy rettegnünk kell. A hírközlések is szinte mindig arról tudósítanak bennünket, hányan betegednek meg, sokan lelik e világjárványban halálukat, hogy nincs elegendő, vagy megfelelő eszköz a betegek ellátására, riogatnak a migránsokkal, hány baleset történt. Előre vetítik a világválság következményeit. És szinte minden percünk azzal telik el, hogy újabb és újabb eseményekkel zaklatnak, melyekkel felkorbácsolják érzésvilágunkat. És ez a félelem már- már a betegség határát súrolja. Természetesen, mint mindig a félelemkeltésnek, meg van a maga célja és szándéka. És hiányzik az öröm, mennyi magyar család és ember megelégedetten él itt a Kárpát medencében, de szerte e világon.

E mai vasárnapon azért is akartam az emberi félelemről és rettegésről beszélni, mert mi magyarok az 1956- os forradalom 65- ik évfordulóját ünnepeljük. Azt az eseményt, amikor a forradalmárok megelégelték a kommunizmus visszaéléseit, és követelték a szabadságot. Elítélték a megfélemlítést.

 „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

Albert Camus (1957)

Évekkel ezelőtt egy konferencia alkalmával társaimmal meglátogattuk a Terror házát. És én, aki gyermekként láttam a szülőfalumban az elmúlt rendszer visszaéléseit, lehetőségem nyílt megtekinteni, szemügyre venni az anyaországi börtöncellák nyomorúságait, hallani a megkínzottak hangját, észlelni már csak a rideg épület pincéjében, hogy milyen nyomásnak voltak kitéve a megkínzottak. A Terror háza, csak érzékeltetni kívánta, hogy milyen szörnyű vallatásoknak, kínzásoknak, meghurcoltatásnak voltak kitéve azok, akik a rendszerrel szembeszegültek.

„A magyar felkelés letöréséhez több mint 200 ezer szovjet katonára volt szükség, de a magyar nemzet szellemét és reményét nem lehetett legyőzni.”

Barack Obama (2008)

Nemrég a kezembe kerültek családi papírok, melyből értesültem, hogy anyai nagyapámék miként fizetik ki a testvéreknek a házat, melyben laktak. Az állami állást miként váltották fel a földdel, s Segesvárról, hogyan költöznek haza szülőfalumba. Majd hogyan vásárolják meg a földeket, hogy rá egy néhány évre kollektivizálják. Személyes emlékem van gyermekkoromból, hogy egy alkalommal miként kellett lerakjuk a szekér fát, csapot, amit az erdőről hoztunk, bár volt rá bárcánk, a falu központjában, mert a rendfenntartónak úgy volt a kedve rá. Vagy az egyik osztálytársamnak agyonütötték az édesapját egy bonyolult ügyben, és semmi nem tudódott ki belőle, csak annyi, hogy egy fiatal édesapa elveszítette az életét értelmetlenül.

A félelem és a rettegés megannyi példáját főleg az idősebb generáció tagjai közül szinte mindenki átélte. Előző szolgálati helyemen többször hallottam történetet arról, hogy miként szervezték meg a társast és a kollektívet, s amikor nem ment szép szóval, akkor hogyan bíztatták éjszakákon át a rendőrőrsön.

Lelkészi értekezleten történt, hogy Sándor Balázs, gyülekezetünk tagja és Kelemen Csongor voltak az előadók és az 1956- os események erdélyi történéseiről beszéltek, valamint a börtönben töltött idejükről.

A vallomások nagyon személyesek és meghatóak voltak.

 

Márai Sándor:

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE versében írja

 

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

……………………….., majd így folytatja

 

 Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

 

Ma azt mondjuk, legalábbis úgy tartjuk egy szabad világban élünk. De ebben a világban, mintha több lenne a szabadosság, és egyre nagyobb a létbizonytalanság. Mintha egyesek azon dolgoznának, hogy az ember ne találja meg azt a biztos pontot, magát az Istent, aki az életének a stabilitását jelenti nekünk itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen. Ma ezeknek a gondolatoknak a fényében szeretném a szentírási gondolatokat értelmezni és sajátos élethelyzetünkre alkalmazni.

I.” 2o „Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és így tanakodtak egymás között. Mit tegyünk ezekkel az emberekkel?”  Péter és János délután három óra tájban a jeruzsálemi templomba igyekeznek Istenhez imádkozni, neki hálát adni a szentlélek ajándékaiért. Az Ékes kapu felől érkeznek a templomba, ahol egy sánta ember koldul. Tőlük is alamizsnát kér. Erre a kérésre mondja Péter: ezüstöm és aranyam nincs, de ami van, azt neked adom, a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj! És a születésétől fogva sánta ember el kezdett örömében ugrándozni. Ezért a gyógyításért Pétert és Jánost a zsidó főpapok a nagytanács, szanhedrin elé hívatják, ahol megfeddik és megfélemlítik a tettükért. Ebben a beszédemben nem célom magával a gyógyítással foglalkozni, hanem az utána következő eseményekkel, a jó dolgot cselekvő tanítványok számonkérésével.

Bizonyára mindenkinek vannak emlékei, amikor kihallgatták, meghallgatták. Akár már az iskolában, később a munkahelyen. És ez egy szorongó érzést kelt bennünk. Összeszorul ilyenkor a torkunk, kiszárad a szánk, egyből idegesek leszünk. Mert félünk a történésektől. Rettegünk a hogyan továbbtól. És azok, akik számon kérnek, ismerik ezt az érzést, ezt nem eloszlatni akarják, hanem inkább még fokozni. Mert ez által a kérdés még mélyebb lesz, a gond még súlyosabb és a megoldási lehetőség egyre nehézkesebb. Péter és János apostolt is ilyen helyzetbe hozták a főpapok, a nagytanács. El akarják számoltatni a tettükkel. Ezért megfélemlítik. Nem lehet, nem szabad egyszerű írástudatlan embereknek a sánta emberen segíteni. Mert így elvész az ő hatalmuk, megdől az intézményrendszerük. Mert a mélységben önzőség, egyéni és szűkebb közösségi érvényesülés nyilvánul meg. Nem elég, hogy megfeszítették Jézust, elnémították az ő cselekedeteit, s íme, itt vannak, most már a tanítványok is, akik tanítanak és gyógyítanak.

Nem tudom szokták- e követni a társadalmi, akár egyházi változásokat. És látják-, e amint bizonyos embereket csak úgy egyszerre felemelnek, mert bizonyos célokat vélnek végrehajtatni velük, s ha nem adja be a derekát, vagy éppen van saját véleménye, netán kiállása és mélységes igazságérzete, akkor, ha ez nem tetszik, csak úgy az élet süllyesztőjében eltemetik, hogy senki se beszéljen róla. Ez a téma nem új keletű. Ez történt a reformáció korában is, maga éppen az egyház gyakorolta az elhallgattatást, akár az üldözést. A polgári társadalom azonban áhította a szentírás ismeretét, Isten igaz imádatát. S ennek semmiben nem lehetett akadálya.

II. Nyilvánvaló, hogy csoda történt, ezt már Jeruzsálem minden lakója tudja, de fenyegessük meg, hogy nem szóljanak az ő nevében. Három lényeges elem van ebben a gondolatban, az első a megtörtént esemény, a második a fenyegetés, és a harmadik gátolása a további terjesztésnek. Napjainkban is történnek dolgok, ami már nem lehet eltitkolni. Mindenki számára ismert. Bár igyekeznek mindent megtenni a hatalmasságok, hogy ne tudódjon, mégis az isteni igazságot egyszerűen képtelenek elkendőzni. Nem tudnak határt szabni. Nem tudják megállítani. Ezt intézményekben szokták belső titokként is kezelni. Ez nem az egész világ dolga. Akár igyekeznek eltusolni, vagy éppen megmásítani dolgokat. A rossz dolgokat kiszínezni, az igazságot elferdíteni, lehetőleg mellé beszélni. Meg vagyok győződve, hogy találkoztunk már pár ilyen dologgal az életünkben. Aztán következik a megfélemlítés. Ha ezt fogod tenni, akkor én majd megmutatom neked. Nagyon sokszor még a családban is alkalmazva van, akár a szülők gyermekek irányába, vagy éppen a házastársak gyakorolják egymással szemben. Én magam is tapasztaltam meg lelkészként is a nyomásgyakorlást, a cinikus megjegyzéseket, a mellébeszélés megannyi fortélyait. A harmadik eleme ennek a gondolatnak az igazság továbbterjesztése. Talán ma úgy gondolhatnánk, hogy nagy sok információ birtokában vagyunk és elég sok hír eljut hozzánk. A kérdés már csak, hogy miként jut el. Mert ma is szűrők vannak, s csak azt olvashatjuk, hallgathatjuk, akár nézhetjük, amit megengednek. A keresztény ember kötelessége, hogy nyitott szemmel és füllel járjon ebben a világban, és beszéljen, megélje, teljesítse Istentől kapott küldetését.

III.” Miután tehát behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében.” Nemrég azt olvastam valahol, egy dühös ember beírásában, hogy az egyház szolgákat nevel. Az egyház egyik igen nagy küldetése, hogy Isten és ember szolgálatára neveljen bennünket. Így nem a szolgaságra tanít, hanem a szolgálatra és e kettő között óriási a különbség. Ma is vannak törvények és parancsok, melyek a javunkat szolgálják. De miként a gyermek, csak akkor tanul, ha felismeri a tudás fontosságát és hasznosságát, úgy mi is meg kell, értsük a parancsokban és törvényekben mindazt, ami az épségünket, az életünket szolgálják. Ellenkező esetben, akárcsak a forradalom esetében is történt, mi ellenszegülünk ezeknek a törvényeknek. Istenről, Jézusról beszélni alig lehetett az elmúlt rendszerben. Mert ez együtt járhatott a munkahely elvesztésével, akár a megfigyeléssel.

IV. Péter és János válasza arról szól, hogy ők nem tehetik meg, hogy ne beszéljenek, amit láttak és hallottak. Ez pedig a szilárd és kemény bizonyságtevés. És nemcsak a lelkésznek, hanem a hívő vallásos embernek is kell beszélni Istenről, s embertársaival bizonyságot kell, tegyen az ő hitéről. Istennek kell- e inkább tetszeni, vagy az embernek? Tehetjük fel a kérdést ma is. Félelmeinket és rettegéseinket Isten úgy eloszlatja, mint a felkelő nap fénye a reggeli ködöt. S az aranyló nap sugaraiban látjuk meg ilyenkor Isten dicsőségét és szeretetét. Egy tanmesével zárom a beszédem:

Élt egyszer egy király, akinek a földjén háború dúlt. A királytól rettegtek az ellenségei, mivel nem ölte meg a hadifoglyokat, hanem egy terembe vitette őket, ahol az egyik oldalon íjjal felszerelt katonák álltak, a másik oldalon pedig egy hatalmas, csontvázakkal teleaggatott, véres vasajtó.

A teremben a király sorba állította a foglyokat és azt mondta: – Választhattok, hogy meghaltok az íjászok nyilai által vagy áthaladtok azon az ajtón. Az ajtó mögött én várlak titeket.

Mindannyian az íjászokat választották. Amikor vége lett a háborúnak, az egyik íjász az uralkodóhoz fordult és ezt kérdezte:

– Uram, feltehetek egy kérdést?

– Mondd, katona.

– Uram, mi van az ajtó mögött?   A király így válaszolt:

–  Gyere és nézd meg a saját szemeddel.

A katona félve nyitotta ki az ajtót. Napsugarak törtek be a terembe és a fény minden sarkot meghódított. A katona megdöbbenve fedezte fel, hogy az ajtó mögötti kis ösvény egyenesen a szabadságba vezet! Ekkor megszólalt a király:

– Adtam nekik lehetőséget a választásra, de félelemből inkább a halált választották, mintsem a kockázatos ajtónyitást.

Hány ajtót hagysz zárva a kockázattól való félelem miatt?

Hányszor veszíted el a szabadságodat és halsz meg legbelül, csupán azért, mert félsz kinyitni álmaid kapuját? A jó Isten segítsen félelmeink legyőzésében, és álmaink megtalálásában. Ámen.