Hálatelt lélekkel!

Textus: Lk 5, 4- 8 „Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik, ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig oda mentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram.”

Ünneplő gyülekezet! Kedves keresztény testvéreim!

Ebben az évben is csodálatos látványt nyújt számunkra a természet. Lassan betakarítottuk kertjeinkből a zöldségeket, munkánk és fáradozásunk gyümölcsei mosolyogva néznek vissza ránk. A földművelést, kertészkedést, gazdálkodást szerető ember ebben az évben is megállapíthatja, hogy Isten áldása nem maradt el a munkája után. Hanem bőségesen lett mindabból a terményből, melyet gondoskodással, szeretettel, olya nagy oltalommal vettünk körül.

S most a hálaadás ünnepén körül nézünk. Érezzük a tavaszi szántás, a földről felszálló pára illatát, magunk előtt látjuk a zöldülő vetést, lélekben rügyező gyümölcsfák között járunk. Halljuk a méhek zsongását, ahogyan a májusi délután gyűjtik szakadatlan a virágport, nektárt. Szebbnél- szebb virágok ölelik körül az életünket, s a májusi eső, mint a saját könnycseppjeink mossák meg az arcunkat.

Szinte újjáéled bennünk a természet, s zarándoklataink alkalmával érezzük a fák levelein keresztül hozzánk is megérkező napsugár kényeztető hatását.

Olykor fekete fellegek lepik ez életünk egét, s dörgő hangjukkal megijesztenek, hogy aztán újból kiderüljön az ég, s hirdesse a világmindenség örök ütemét.

Mert e mai alkalommal, az őszi hálaadás ünnepén annyi mindenért kell, hálát adjunk. Elsősorban az életünkért, az egészségünkért, az értelmünkért, a családunkért, gyermekeinkért. Mert nemcsak a láthatók, hanem a legtöbb alkalommal a láthatatlanok is értékessé teszik az életünket. S nekünk azt kell értékelnünk, amink van, azt a keveset, vagy sokat, mellyel megáldott minket az Isten.

Hála van a szívünkben azért a gyermekért, aki ebben az évben született meg, s az édesanyák a keblükre ölelték, s az édesapák mosolya, derűje egy életen keresztül végig kíséri. Hála azért a testvérért, akivel még együtt lehetünk, találkozhatunk, beszélgethetünk, vagy akinek a sírját még gondozni tudjuk. Hála azért a gyermekért, aki iskolába, egyetemre indul, sikeres, fiatal, tele van vágyakkal és álmokkal. Hála azért, aki családot alapít, fészket rak, gyermeket vállal. És hála azért a szülőkért, nagyszülőkért, akik hazavárnak, kaput, ajtót, szívet nyit a gyermek és unoka előtt.

 

Reményik Sándor: Mindennapi kenyér verséből idézek

Amit én álmodom

Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,

Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Lelki kenyér az éhező szíveknek,

Asztaláldás mindenki asztalán.

 

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem cifraság a szűrön,

Nem sujtás a magyarkán,

Nem hívságos ünnepi lobogó,

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem pompázom, de szükséges vagyok.

…………………………….

Az álmom néha kemény, keserű,

Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,

De benne van az újrakezdés magja,

De benne van a harchoz új erő, –

De benne van az élet.

 

A mai alkalomra kiválasztott bibliai gondolat mindannyiunk számára ismerős, azonban őszi hálaadási ünnepünkön új értelmet nyernek ezek a szavak. S ma a következő gondolatokról fogok beszélni: az önfeladásról, a biztatásról, az ellenszegülésről, az áldásról, a megosztásról és végül az alázatról.

I.” Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit” Talán nincs annál rosszabb az ember életében, mint amikor elveszíti a reményt. Kilátástalannak látja és érzi az életét. Azt tapasztalja, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Értéktelennek tartja a saját munkáját. Nem érzi, és nem látja élete hasznát, nem tapasztalja meg az élet csodás áldását. Ma egy olyan változó világban élünk, amikor szinte minden azt hirdeti ellenünk, az ember és Isten ellen, hogy adjuk fel magunkat. Mert nincs értéke a földnek, az állatnak, a háznak, az családnak, s utolsó sorban az emberi életnek. Szándékos leépítése zajlik, egy jól megszervezett terv alapján a közösségeinknek. Azt a látszatot kelti nekünk ez a világ, hogy a hiú ábrándok megvalósíthatóak, hogy rózsaszín az emberi élet. Az elmúlt század közepétől tönkre mentek a falvaink, de most a városok élete is válságossá válik, hiszen a bevándorolt munkaerő, lakosság elveszíti munkahelyét, megélhetését. Így nem lehet gyermeket vállalni, otthont, házat vásárolni, építeni. Innen menni kell, az új megélhetés, a jobb és magasabb életszínvonal elérése felé.

De ez csak a látszat. Mert valahol belül mélyen tudjuk, hogy itt kell élni, itt tudunk megélni. Nekünk magunkat, családjainkat kell vállalnunk. Kultúránkat, vallásunkat, nemzetünket. Ellen kell állnunk, ki kell szabadulnunk az önfeladás béklyóiból, s látnunk, éreznünk kell a megélhetés megannyi lehetőségét. Hogy itthon, boldogan, megelégedetten tudjuk építeni közösségünket és társadalmunkat. Ma a megdolgozatlan földjeink, a tövist és bogáncskórót termő dűlőink, a falvak és városok omladozó házai a reménytelenség, kilátástalanság, értékvesztettség látszatát jelzik.

II. „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Ez a mondat nekem nagy erőt ad. Óriási hit van ebben. Jézus szava Péter és társai reményvesztettségében hangzik el. Menj be a Genezáreti tó mélyére és vesd ki a hálódat fogásra. Mert itt nemcsak egy ember életéről van szó, hanem a tanítványok mögött levő családok és gyermekek életéről is.

Nekünk sosem csak magunkra, hanem a házastársainkra, gyermekinkre is kell gondolnunk. Mit hagyunk hátra nekik. Milyen életstílust mutatunk, és melyek azok az értékek, melyeket látnak tőlünk. A földben, az erdőben, az állatokban, a települések csendjében és nyugalmában óriási erő és érték van. Csak sok esetben ezt még nem látjuk. Nem aknázzuk ki. Nem tudjuk, hogy abból miként kell megélni. Szükségünk van a biztatásra.

Mert a pozitív visszajelzés óriási hatással van az ember életére. Akit gyermekkorában bíztatnak, bátorítanak a tanulásra, és fontosnak tartják a tudást, abból értelmes ember lesz. Intellektuális életet fog élni. Olyan szakmát és hívatást választ, mely a legközelebb áll az ő személyiségéhez. És kinek ne lenne szüksége a biztatásra, bátorításra. Mi nem egy sínylődő, tengődő életre szegődtünk el, hanem egy aktív, munkás, alkotó életet választunk magunknak.

Emlékszem, amikor az 199o- es változások után visszaadták szülőfalumban a földeket, alig volt már eke, talyiga, borona, eszközök mellyel művelhettük volna a földet. S aztán mindenki felszántotta, lekaszálta, a szüleitől, nagyszüleitől örökölt földeket, állatokat vásárolt, istállót javított. A földművelés új reneszánszát élte. Annál finomabb ételt sosem ettem, mint amikor cséplés után az asztag mellett kibontották az asztalterítőre helyezett új kenyeret, szalonnát, zöldségeket.

Előző gyülekezeti helyemen az egyházközségnek volt 5 hektár földje, amit bérbe adtak, aztán elkezdtem azokat megdolgozni. Annyira, hogy a végén, már a gondnokok adtak még egy pár hektár kaszálnivalót, hogy elég legyen télen az állataimnak.

A beteg ember a bíztatással meggyógyul, az haragos ember kibékül, az álom nélküli álmot lát, a csüggedő ember terveket készít.

III. Emberi életünk egyik jellemzője a lemondás. Nem lehet azt úgy teljesíteni. Lemondunk magunkról, épületeinkről, közösségeinkről. Ott már nem lehet semmit sem kezdeni. Pedig a lehetőség mindig ott van. És a csoda mindig ott kezdődik el, amikor erőt veszek magamon. Megpróbálok változtatni a helyzetemen. Tehetséget érzek magamban arra, hogy a környezetemet szebbé tegyem. És mindig lesznek jó emberek, akik mellénk állnak. Akik segíteni fognak. Akik értékes tanácsaikkal, vállaikkal ott lesznek, hogy támogassanak, bátorítsanak.

Nekünk minden lehetőséget meg kell ragadnunk, minden szálat össze kell kötnünk, minden személyt meg kell keresnünk, mindenhova el kell, vigyük az örömhírt, hogy élni, virulni, szeretni akarunk. Mert ennek a közösségnek élete van, mely kitárul, kibontakozik, gyönyörködik Isten csodálatos világában. S nekünk is szavainkkal, a szentírással szántanunk, vetnünk kell, aratnunk, hogy a hálaadás ünnepén érzékeljük azt a vetést, gabonafejeket, melyeket érlelt nekünk az Isten munkán folytán.

IV.” Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik,” Áldás csak ott van, ahol az emberek egyet értenek. Ahol közös a cél és közös az eszme. Csak az elmúlt héten is érezhettük, hogy milyen jó együtt lenni, a homoródkeményfalvi halastónál 55- en, a nagyheti áhítaton itt a templomban, vagy éppen a tegnap a Homoródmente Népviseletben rendezvényen 13- an.

De áldás az a kevés és több megvalósítás, melyeket az elmúlt években itt együtt megéltünk és értékeltünk.

V.” intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig oda mentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek.” Ennek a gondolatnak igazi lényege a megosztás. Ezt igazán az érzi, aki egyedül él és nincs kivel megosztania az életét. Nincs, akivel beszélgessen. Az ember társas lény, szüksége van a családra és közösségre. A hálaadásnak is nagyobb értéke van a közösségben. Nemcsak az én munkám, az én eredményem, hanem a mi életünk értékei érnek be. Mert ilyenkor hazatérnek a családtagjaink, velünk vannak a gyermekeink, itt vannak a házastársaink. S velük osztjuk meg az örömöt, sikert, akár bánatot, szenvedést is. Ezek a halászok és tanítványok osztoztak a sikerben, nem tartották meg maguknak az összes, egész fogást, amivel nem is bírtak volna, hanem megosztották. Nekünk is küldetésünk, hogy életünket meg és szétosszuk.

VI.” Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram.” Ilyenkor úrvacsoravétel előtt jó lélekben letérdelni az úrasztala előtt és elmondani bűnbánó imánkat. Irgalmat és kegyelmet kérni. Alázattal megköszönni az a sok áldást, mely érte az életünket, az egészségben, örömben és sikerben.

Ünneplő gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Az őszi hálaadás ünnepén nyissuk meg szívünket Isten előtt. Engedjük, hogy az ünnep szentsége áthassa az életünk. Lássuk meg a termésben, munkánk eredményében, hívatásunk gyakorlásában az isteni erőt, mely minket mozgatott, megtartott, sikerre juttatott. Legyen csordultig a szívünk hálával, a lelkünk fohásszal, és a hitünk tele reménnyel. Ezért imádkozzunk, most és mindörökké. Ámen.