Idősek tisztelete

Textus: Zsolt 71, 5- 9 „ Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam. Szám dicséreteddel van tele, dicsőítelek mindennap. Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!

Ünneplő gyülekezet! Kedves keresztény gyülekezet!

A mai ünnepi istentiszteleten mély tisztelettel és különös szeretettel köszöntöm a szép korú, idős testvéreimet. Azokat, akik eljöttek ma ide a templomba, és azokat is, akik követnek, vagy később megnéznek bennünket a világhálón. Mert minden esztendőben van egy nap, amikor gyülekezetünk tagjai különleges figyelmet kapnak közösségünkben. Van egy vasárnap, amikor imádságaink középpontjában a munkától meggörnyedt, a kihívásoktól megráncosodott homlokú, a remegő kezű, őszinte tekintetű családtagjaink állnak. Van egy vasárnap, amikor áhítattal nézünk fel rájuk és mögöttük ott látjuk a gyermekeket, unokákat, szerető családtagokat.

Ma rendkívülien hálásak vagyunk, hogy ezt az ünnepet nekik/ nektek szentelhetjük. Értetek imádkozhatunk, s ez a vasárnap azért lesz emlékezetes, hogy ezekkel a szavakkal, majd az ajándékokkal szebbé tehetjük a szép korúak életét.

Igazából kettős ünnep ez a mai, hiszen az idős testvéreink ünneplése mellett a 13 aradi vértanúra is emlékezünk, akik életüket adták a magyar szabadságért. S a sok névtelen és hősi halált halt huszár és forradalmár mellett, mi a lelkünkben és szívünkben hordozzuk őket. Párhuzamot vélek felfedezni és hasonlóságot látok az aradi vértanúk, és a szép korúak ünneplésében, ugyanis mindenki a saját életét áldozta és adja oda a hazáért, a családért és a nemzetért.

De én itt ma az idősek világára fogok összpontosítani, azokéra, akik a legtöbbször egyedül, talán a társadalomtól, vagy éppen a családtagjaiktól elfeledve, idősen, betegen, sokszor keseregve töltik mindennapjaikat.

A civilizáció, a fejlődés, a jólét elhozta a mi társadalmunk számára is, hogy egy keveset az emberi élet hosszabbodott. Az egészséges táplálkozás, az egészségügyi ellátás, az élet minőségének fejlődése elhozta a mi közösségeink számára is a hosszabb életet. Amivel azonban kevéssé tudunk megbirkózni, akár családként, egyházként, vagy éppen társadalomként, az a velük való foglalkozás kérdése. Tudunk- e ajánlani számukra foglalkozásokat? Át tudjuk- e érezni nehézségeiket? Testi és lelki betegségeiket felismerjük- e, és együtt tudunk- e haladni velük a gyógyulás folyamatában? Van- e jó szavunk, kinyújtott kezünk, ölelő karunk arra, hogy felkaroljuk, átöleljük, sorsukat a szívünkön viseljük.

Természetesen intézmények alakultak, öregotthonok épültek, idősek nappali foglalkoztató központok jöttek létre, de a külsőségek mellett, hiszem, óriási szerepe van a vallásos közösségeknek, és ezen belül nekünk is, hogy az élet szép, áldott és elviselhető legyen.

Eddigi tapasztalataim alapján rájöttem, hogy bármilyen rendszer is működjön a személyes hozzáállást és felelősségvállalást semmi nem tudja helyettesíteni. S az emberi, mint érző lény szinte ösztönösen segíteni akar, a szenvedőhöz odahajolni, a könnyeket letörülni, az arcra mosolyt festeni. Mert az idős embert nemcsak addig kell tisztelni, amíg hasznos, aktív életet él, fenntartja a családját, hanem akkor is, amikor rászorul, segítséget igényel a gyermekeitől, unokáitól.

 

Dsida Jenő: Gyöngék Imája versében írja

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

 

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom,

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

 

Beszédemnek mai alapgondolatát a zsoltárok könyvéből választottam. A 71- ik fejezetnek az öregember könyörgése címet viseli. S miközben készültem erre a beszédre, úgy éreztem nem találhatnék jobb és szebb szentírási gondolatot e mai alkalomra. Mert az imádság a legmeghittebb találkozása az embernek az Istennel. S minden embernek, de különösen a szép korban élőknek mindennap egy ajándék az Isten részéről. Ma a következő gondolatokról fogok beszélni: a reménységről, a támaszról, oltalomról, dicséretről és az Isten közelségéről.

I.” Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta.” Ez a kijelentés egy óriási mély hitet feltételez a zsoltáríró részéről. Három mély gondolat van ebben a mondatban elrejtve, a reménység, a bizalom és az ifjúság. Akkor, amikor megfogyatkozik az egészség, amikor néha haszontalannak érzik maguk az idősek, amikor fáj a test és fáj a lélek, az egyedül lét, a megpróbáltatás, akkor olyan különlegesen jó Istenbe kapaszkodni. A zsoltár írója, nem a külsőségekben látja a mentséget, a gyógyulást, a változást az életében, hanem az Úrban. Az Istenre találás emberi életünk legmegrendítőbb élménye. Az Istennel való találkozás eszünkbe juttatja a születésünket és az elmúlásunkat. Velünk van a küzdelmeinkben, együtt jár velünk a gyötrelemben, életünk zuhanásai közepette bekötözi felhorzsolt sebeinket, bekötözi fájdalmainkat. Mózes, a szabadító, amikor szabadkozik, hogy ő képtelen kivezetni népét a szolgaság házából, Isten azzal, bíztatja, hogy menjen, mert Ő lesz vele a fáraó előtt. Isten csodát tesz népével a vándorlás idején, a kősziklából víz fakad, mannával és fürjjel élelmezi őket. Törvényt ad az ő népének.

 Amikor Illés próféta elmenekül Aháb király és Jézabel haragja elől, azt mondja, elég, oh Uram vedd el az én lelkemet. De a Kerith pataknál Isten táplálja kenyérrel és hússal a hollókkal, tiszta vizet kap a patakban és azt mondja, egyél és igyál, mert hosszú út áll előtted.

Jónás próféta elmenekül Isten megbízatása elől, Tarsis felé indul, majd a cethal Ninive partjainál teszi ki, hogy hirdesse Isten ítéletét, s megértse az Ő üdvözítő kegyelmét.

A remény egy gyógyszer a léleknek. Ezt Isten nem receptre írja, hanem a szívünk és lelkünk falára. Ezzel pedig belekapaszkodunk az Ő csodálatos jóságába. Mert mindenkinek, de az idős embernek különösen szüksége van a reményre, a szép szóra, a megértésre, meghallgatásra.

Bizalom. Ízlelgetem a számban ezt a gondolatot. S mennyire keresett cikk lett a társadalmunkban. Mert mérgezi naponta közöttünk a bizalmat ez a világ. Hiszen bizalmatlanok vagyunk a törvényekkel, a rendszerrel, a biztosítással, adózással. S nagyon sokszor a családtagjainkkal is. Ez a bizalom megrendült még az egyházban is. Évekkel ezelőtt történt, hogy megkérdezték tőlem, jó, ők kifizetik az egyházfenntartást, de ha temetési szertartást kell végezni, akkor lemegyünk akár Nagygalambfalvára is, és ott is virrasztót és temetést tartunk.  Milyen nagy értéke van a nyugodtságnak. Annak a tudatnak, hogy tartozunk valahova. S ha vannak is hibák az ember által létrehozott rendszerekben, ezek ellenére, az ember és Isten kapcsolata erős és a tökéletességre igyekszik.

II.” Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen.” Kire, mire támaszkodik a mai ember? Mi adja meg a biztonságát? Melyik az a szilárd alap, amire építeni lehet? Támasz lehet az ilyen, vagy olyan biztosítás, a jól megérdemelt nyugdíj, az otthon, az előre megtervezett megélhetési források. De a legnagyobb   támasz az életünkben az Isten. Rá mindig számítani lehet. Ő sosem hagy el bennünket. Velünk van örömeink és bánataink közepette. Neki terve és célja van az életünkkel. Számunkra mutatja az utat, melyet követnünk kell. Igaz, ez külön- külön nem írja le számunkra. Ezt az utat könyörgéseinkkel kell megtaláljuk, imádságainkkal kell kikövezzük. Ezen az úton nekünk kell fohászainkkal pallókat és hidakat ácsolnunk. Esedezéseinkkel mi kell, elhárítsuk útjaink során az akadályok kövét.

Jól látjuk, hogy a túlságos földi és anyagi támogatással emberek, családok, de akár közösségek is távol kerülhetnek az Istentől.

Ha egyéni életútjainkra nézünk, akkor láthatjuk, mennyi mindenki részt vett életünk megszervezésében, miként egyengették szeretteink életünk útját, hogyan építették velünk és általunk jövendőnk álmait.

De ezekben a tervezésekben mindig és mindenkor volt a vágyak és álmok mélyén. S ő akkor is ott lesz, amikor keresztjeink tövében könnyek borítják el az arcunkat, amikor fáj az egyedül lét és maga a létezés. Családlátogatásaim során rendszeresen tiszteletemet tettem közösségünk egyik tagjánál. Látása megromlott, mozdulataira, egyensúlyára vigyáznia kellett. A szobában elhelyezkedő tárgyakra és botjára támaszkodott. És mindig várta a jövetelemet, többször számon is kért, hogy hol vagyok már, mert imádkozni szeretett. A külső tárgyak mellett, belső támaszt is keresett. Mert erős és világos volt a belső látása és készült az Istennel való szemtől- szembe való találkozásra.

III.” Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam.” A vallásos ember ismertető jegye az ő hite. S aki Istenben hisz, annak senki nem árthat. Nemrég a diákokkal a Megszállottak című filmet néztük meg, mely Kálvin János és Loyolai Ignác hitvitájáról és a Lausanne, Svájc egyik városának a protestáns, református hitre való téréséről szól Genf után. És valóban csodálatra méltó az a bátorság, megszállottság, ahogyan a reformátor kiáll az elvei mellett és felsorolja az egyház képviselőinek hibáit és tévedéseit.

Hol van a mai ember oltalma? Miben találja meg a nyugalmát? Az otthonában, a jólétében, a családjában a közösségében? Ezekben is, De hiszem elsősorban az Istenben. Az elcsendesülésben, az imádságában, az istentiszteletek óráiban.

Az öregség és a vele együtt járó betegség nem egy állandó állapot, hanem egy folyamatban levő változás. Ahogyan az ember készül, várakozik, éveit és napjait tartalommal tölti meg. Az öregség nem egy passzív életmódot jelent, hanem igenis egy aktív, az élet szépségeit, értékeit kereső elkötelezett emberi sorsot.

IV.” Szám dicséreteddel van tele, dicsőítelek mindennap.” Az elismerés, a dicséret, a bátorítás emberi életünk része. S a szép korúak csoportja az a nemzedék, akiknek ki kell fejezni, és meg kell adni azt a társadalmi elismerést, amely által ők hasznosnak és értékesnek érzik magukat. Hiszek ők építették fel az épületeken, intézményeken, rendszereken túlmenően a családokat, a gyermekek jövőjét. A mai fiatal nemzedék ezt hajlamos nem figyelembe venni, pedig, minden, ami a mi számunkra megadatott, az tulajdonképpen az idős emberek munkája, elhívatottsága által valósult meg.  

V.” Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” Az elhagyatottság, kiábrándultság, egyedüllét nem kerüli el a mi társadalmunkat, közösségünket sem. De meg kell birkóznunk, fel kell nőnünk, rá kell ébrednünk, mennyire fontos a közös létünk. És ezért vannak közösségünkben is az ifjúsági egyleti találkozók, a bibliaórák, a nőszövetségi alkalmak, a gyülekezeti kirándulások, a közös kiszállások, mert szükségünk van egymásra. Igényünk van a közös étkezésekre, éneklésekre, együttlétekre.

Milyen szomorú látni az elhagyott öregeket, a hajléktalanokat, az utcán ténfergő magukra maradt gyermekeket, a sérülteket fel nem vállaló emberi közösségeket. Mert mi, Isten meghosszabbított kezei vagyunk, szavának hangjai és akaratának végrehajtói. S milyen jó tudni, hogy valakihez hozzá tartozunk, aki aggódik, szeret, gyámolít, ha kell, oltalmaz minket.

 

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket verséből idézek

Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat.

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretet.

Szenvedtek Ők már eleget,

A vigasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Jöjjetek, és ma adjunk hálát az idős testvéreinkért! Arra kérem az ittlevő diákokat, konfirmandusokat, hogy látogassák meg a nagyszülőket. Nyissátok be ti mindannyian a szülők, nagyszülők otthonait, öleljétek meg őszinte szívvel. S a mindennapi táplálék mellé tegyétek oda a lelketeket. Ebben segítsen az Isten. Úgy legyen! Ámen.