Isten arca

Ap Csel 17, 27-28  „ Hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek is mondták némelyek: bizony az ő nemzetsége vagyunk.”

 

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

 

E mai temetési beszédemnek azt a címet adtam, hogy Isten arca. Mert kerestem azt a képet, amelyet szavaimmal és gondolataimmal meg akarok festeni a ti számotokra e mai nap. És ennél szebbet, mondanivalójában tartalmasabbat nem találtam. A költő, Reményik Sándor

verse jutott eszembe:

 

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Tán lét-előtti létem emlék-képe!

Fölibe ezer réteg tornyosul,

De érzem ezer rétegen alul,

Csak nem tudom, miképp került a mélybe.

 

 

Annyira csodálatosan festi meg a költő az emberi létezés szépségét és örökkévalóságát, hogy magát a termett embert, a Teremtőjéhez hasonlítja. Vagyis az ember magán viseli az isteni arcot, mely mélyen el van temetve benne. És a költő, ezt a létezést, az Úrral való kapcsolatot, a mélységben véli felfedezni. Olyan mélységben, melyet ezer- és ezer réteg takar el a szem elől, de mégis ott van és létezik, mint egy emlék a létezésben, vagy akár a létezés előttről.

Pál apostol meghitten és bensőségesen tanít a görögöknek az Istenről. Az istenkeresés egy olyan mély emberi folyamat, amely elvezet énünk legbensőbb és legmélyebb világához. A görög sztoikusok veszik körül Pál apostolt az aeropáguszon. És amikor az apostol meglátja, hogy a több istent hívő görögök az ismeretlen istennek is egy oltárt állítottak fel, akkor azt mondja. Ő ezt az Istent imádja. És erről az Istenről tanít.

2006- ban lehetőségem volt a családommal meglátogatni Athént Görögországban, és amikor az Aeropáguszon jártunk örömmel, nyugtáztuk, hogy ahonnan Pál apostol ez a híres beszédét az athéniaknak, oda márványból egy pulpitust, egy szószéket állítottak. Hiszen az apostol eme beszéde ösztönözte az athéniakat a keresztény eszme és tanítás elfogadására és terjesztésére.

 

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Néha magamban látom, néha másban.

Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,

Ha rossz órámban eltűnik egészen

Alter-egóm az örök vándorlásban.

 

 

És aztán a költő tovább megy ebben a felfedezésben. Kezdi önmagában látni, néha másban, azt a fényt és világot, melyet Isten teremtett meg az emberben. És ebben az örök kutakodásban, keresésben megtapasztalja az egyedüllét szomorú, keserű ízért. A lecsupaszításnak, a magára hagyottságnak édeskeserű változását.   Amikor távol került az Istentől kifosztottnak és szegénynek tapasztalja az emberi életet. Majd rossz órának nevezi, amikor az énje eltűnik az örökös vándorlásban.

Pál apostol bíztatja és bátorítja az athéniakat, hogy keressék az Istent. Mert az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette meg Isten, és elrendelte idejüket és lakóhelyüket.

A szentírási képek nagyon szépen beszélnek az Istenről és ezzel párhuzamosan mondom ő egy kereső ember volt.

I.Keressétek az Istent! Lelkészségem kezdetétől ismerem  id. Sándor Jánost. A szülőfalujában mindvégig fenntartottak egy kertet, amelyet idejük és tehetségük szerint minden évben megdolgoztak. El kell, mondjam itt e temetésen, hogy olyan volt ez a kert, mint maga a paradicsom. Minden zöldséget megtermeltek. Építettek egy kis faházat ebbe a kertbe. Tavasszal, amikor otthon voltak a szülői házban, vagy éppen e kerti házban szálltak meg. Ilyenkor meglátogatták a rokonokat, kimentek a temetőbe a szülők sírjához és rendbe tették azokat. Ellátogattak Homoródszentpéterre és a Lenke néni ágán levő rokonokkal keresték a kapcsolatot. Én úgy ismertem meg őt, és őket, mint akik mélységesen keresik az Istent. Ez az időszak éppen közvetlenül a nagyobbik lányuk elvesztése után történt. Nem panaszkodtak, nem zúgolódtak, mint ahogy mi emberek tenni szoktuk. Elfogadták Isten akaratát. És végezték tovább azt a munkát, amelyet Ő számukra kijelölt. Emlékszem mekkora gonddal ápolták a növényeket, a kert bejáratánál annyi virágot ültettek, hogy aki rendszeresen otthon lakott az is megirigyelhette volna, azt a bennvalót, ahogyan ők ápolni tudták. Meg vagyok győződve, ugyanilyen szeretettel ápolták a gyerekeket és unokákat, mint ahogy a kertben a növényeket.

II.Érzékeny volt és tapintatos.  Hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem.  Három fontos dolgot említ itt az apostol: a tapintást, a megtalálást és a közelséget. Nekem alkalmam volt látni, ahogyan János bácsi, mint szabó megsimogatja a szövetet. Több alkalommal vittem hozzá öltöny nadrágot, hogy a végét felhajtsa. És ő kezével mindig megfogta a szövetet, megdörzsölte, megtapintotta és aztán nekem mindig elmondta, hogy ez mennyivel másabb, mint annak idején, amellyel ő dolgozott. Szinte látni lehetett rajta, hogy nemcsak szereti, hanem imádja a szakmáját, a hívatását. Mint egy élő személyt, úgy babusgatta a szövetett, szinte beszélt hozzá örömében. És mindig precíz, végtelenül pontos, megbízható munkát végzett. Ma, amikor körülálljátok az ő koporsóját, csak elképzelni tudom, hogy hányszor simogatta meg az arcotokat, hányszor talált rátok az örömben, de még a gyászban is. És ő mennyire közel volt hozzátok, úgy is, mint férj, édesapa, após és nagyapa.

III. Az ő élete tartalmas és mozgással telített volt.  Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Sok emberről látom, hogy élő és eleven kapcsolatot tart fent az Istennel. Ápolja azokat a szálakat, melyek őt a Teremtőjéhez fűzik. De megszámlálhatóak azok az emberek, akik rendszeresen járnak a templomba. Akiknél nem múlik el úgy a vasárnap, hogy ő ne látogatná meg Isten lakóhelyét. Még idekerülésem idején is rendszeres templomlátogató volt a feleségével együtt. Ő nem nagy szavakkal, de csendesen és meghitten imádta az Istent. Számára a vasárnap,  az Úr napja volt. A pihenésnek, a családnak a napja. Ő megtartotta és betartotta a tízparancsolatot. Számára az otthonépítés, nemcsak a külső világban volt fontos, hanem a lélek világában is. Ő ott is otthon készített a maga és szerettei számára. Olyat, ami még két világégés, a lány és a fiúgyermek elvesztése után sem omlott össze. Diákként ezt az Istent fedezte fel önmagában. Látta a háború borzalmát, amikor a holttetemeket nekik kellett összegyűjteni a csata után. De ezt az isteni világban való életet látta meg felesége fiatalságában, a családalapításban, három gyermeke felvállalásában.

Amikor a kor azt kívánta, ő képes volt a frissen felépített házát Homoródjánosfalván lebontani és az építőanyagokat ide hozni Székelyudvarhelyre és a Domb utcában a család számára felépíteni. Mert az Isten keresése az ő számára a családi boldogulást, a gyermekeinek jobb életet építő világot is jelentette.

Előbb, mint szakmunkás, később, mint mester így tudott emberek ezreinek felöltő ruhát készíteni a maga tudásával, szakmai elmélyültségével és hozzáállásával.

A költő így folytatja versét:

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,

A rárakódott világ-szenny alatt.

A rámrakódott világ-szenny alól,

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

 

Gyermek, fiatalként és felnőttként mindig lerázza magáról a rendszer hamuját. Kibányássza magát, és felfedezi önmagában azt az értéket, mely továbbvitelre érdemes. Tapasztalja, ahogyan a világ beszennyezi azt az istenarcot, mely el van rejtve benne. De benne akarat és tehetség, készség van az istenhit megélésére. S rájött arra, hogy még az egykori csillagok is egyszer csak aláhullnak, hamuvá válnak. És maga a jó Isten az, aki mindig tündököl, ragyog a szemekben és az emberi szívekben.

 

 

 

Életrajzi adatok

Sándor János 1927. november 19- én született egy négy gyermekes családban Homoródjánosfalván. Édesanyja: Mezei Júliánna, édesapja: Sándor János. Testvérei: Margit, Balázs és József. A szülők földműveléssel foglalkoztak. Az elemi iskoláit Homoródjánosfalván végzi, majd 13-14 éves korában Kolozsváron tanul szabóságot, inasiskolában végzi a tanulmányait. Édesapjának segít Homoróddarócon az üzletben kiszolgálni a vendégeket. A háború miatt haza került. Nem vitték el katonának, de a holttesteket Kolozsváron velük szedették össze. Homoródjánosfalvára jön haza, ahol elkezd szabóként dolgozni.

1955- ben köt házasságot Székely Lenkével, a szülőfaluban házat építenek a család számára.  Isten három gyermekkel áldja meg a házasságukat: Márta 1958- ban, Lenke 1962- ben és János 1969- ben születik meg. Homoródjánosfalváról ingázik Székelyudvarhelyre a készruha gyárba. Majd később Felsőboldogfalván bérelnek lakást, hogy közelebb legyenek a munkahelyhez. A felesége közben háztartásbeli, a gyerekek nevelésével és gondozásával foglalkozik. Majd a készruha gyárban kezd el ő is dolgozni.

1970- ben lebontják a házat Homoródjánosfalván és gépkocsival behozzák az építőanyagokat Székelyudvarhelyre, és itt a Domb utcában felépítik a házat.

1997- ben elveszíti a nagyobbik lánygyermekét, Mártát.

3 éve, 2016- ban elveszíti a fiát, Jánost, aki még nevelésre szoruló gyerekeket hagy maga után.

Nem volt különösebb betegsége az életben. Azonban két gyermeke halála nagyon megviseli őt és az egész családot.

Több mint 30 évet dolgozott a készruha gyárban. Az elején, mint munkás, később, pedig mint mester. Kedves és jóindulatú ember volt. Türelmes, nyugodt, csendes. 65- ik házassági évüket élték feleségével a Domb utcában.

Rendszeres templomba járó családjával együtt. Nem múlt egyetlen egy vasárnap sem, hogy ő ne lett volna a templomban.

Gyászoló család! Nem marad hátra egyéb, minthogy elengedjétek az ő testét. Adjátok vissza Istennek, ami az övé. És öleljétek át, ami hozzátok tartozik, az ő lelkét, a képeket, eseményeket és élethelyzeteket. Azokat a boldog alkalmakat, melyben öröm volt az együttlét. És gondozzátok, ápoljátok az édesanyát, az anyóst, a nagymamát!

Búcsúztató

 

Fájó szívvel búcsúzunk néhai Sándor Jánostól, aki életének 93- ik, házasságnak 65- ik évében tért örök nyugovóra.

Búcsúzik felesége Lenke, aki ma megköszöni azokat a boldog éveket, melyeket együtt töltöttek a gyermekek várásában, nevelésében, az életbe való elindításban. Két gyermek idő előtt való távozása okozta veszteség érzet megosztásában és feldolgozásában.

 

Babits Mihály: Jónás imája

 

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

Vagy én lettem, mint túláradt patak

Oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

……………………………..

leszálltam a kínoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra

 

 

Búcsúznak néhai Márta lányuk családja, veje László, Lenke és Mitica, menye Judit és családja. Ma megköszönik az apai jóságot, mellyel őket elhalmozta. Gyermekei helyébe, gyermekként fogadta. Értük imádkozott és a mindennapokban dolgozott.

 

 

 

 

Orbán Gabriella: Édesapám emlékére

 

 

Kinek mondod azt, hogy szeretlek,

Ha már ő, kinek mondhatnád, nincs veled?

Ki ölel majd át, mikor bánat ér,

S ki óv attól, mitől a bátor is fél?

…………………………………

 

Könnycsepp fordul szemed sarkán,

S kívánod: Még egyszer ölelhesd át!

De hiába a halk sírás, a kiáltás;

Messze földön vár már rád.

 

 

 

Búcsúznak az unokái: Márta és Hunor, Beáta és Nándor, Emil és Katalin, János és Mátyás.

A látogatás alkalmai ma mind elevenen élnek. Csak a múlt foszló emlékei a szívekben remélnek.

Pilinszky János: Gyász

 

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a partalan szeszély

elámuló szívedre: állsz

tűnődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

 

 

Búcsúznak a dédunokák: Ádám, Ágnes és Eszter.

Búcsúznak néhai elhunyt testvéreinek: Margit, Balázs és József családtagjaik

Búcsúznak feleségének testvérei: Irma és Gyula valamint családjaik. Anyatársa Benedek Mariska, a szomszédok, egykori munkatársak, falus felek.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet. Isten legyen veled! Isten maradjon velünk! Ámen.

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc