Isten ma is szól hozzánk

Textus: Jer 1, 4- 8 „ Így szólt hozzám az Úr igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már megismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok! Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!- így szólt az Úr.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Emberi életünk egyik önkifejező formája a beszéd. Az a hang, mondat, gondolat, ami megfogalmazódik bennünk és a külvilág tudomására hozzuk. Mi emberek azzal is többek vagyunk ebben a teremtett világban minden más élőlénynél, hogy tudunk egymással kommunikálni. El tudjuk mondani örömünket, fájdalmunkat, sikerünket, értetlenségünket. S nincsen olyan személy ezen a földkerekségen, aki ne tudná valamilyen nyelven, formában önmagát kifejezni. Ez a közlési mód, megnyilvánulás beszél rólunk, sok mindent elárul arról, ahogyan mi gondolkozunk, érzünk, felfogjuk ezt a világot.

Az emberiség fejlődésének különböző állomásain, léteztek a felkiáltások, a különböző hangok, majd később érthető és értelmezhető szavak, mígnem a nyelvek kialakultak, és ezek fejlődtek tökéletesedtek. Mi is arra készültünk fel az iskolában, egyetemeken, hogy az elnyert tudásunkat ki tudjuk fejezni, szóban, írásban. S milyen felemelő érzést jelent, amikor meg tudjuk értetni magunkat a mellettünk élőkkel, ki tudjuk fejezni érzelmeinket, el tudjuk mondani tapasztalatainkat.

Ma már több könyvtárnyi ismeret áll a rendelkezésünkre, arról, hogy mennyire fontos a párbeszéd, milyen szükséges személyek, közösségek, államok között a jó és helyes kommunikáció. És azt is látjuk, hogy ahol ez megromlik, ott felborul a rend, odalesz a béke, s az összhangot felváltja a háború, a békétlenség, az ellenségeskedés.

Számomra egy örök kérdés minden alkalommal, amikor egy- egy egyházi beszédre készülők, hogy ki tudom-e fejezni, el tudom- e mondani úgy az Istenről és az Ő szentségéről való beszédet, hogy az megragadja a híveket, átsugározzon a szavakon az az isteni szó, mely szól évezredeken keresztül nekünk, értünk, a mi üdvösségünkért? Mert önmagunkat, talán még érvényesíteni tudjuk, de vajon mi van egy olyan létezővel, akinek mi a követei vagyunk. Aki a szánkba adja a szavakat, a szívükbe írja az érzéseket.

Nagyon sok szép és tartalmas beszélgetést lehet hallani, olvasni, akár előadásokon részt venni. És ezek sok bölcsességet is tartalmaznak, melyeket alkalmazhatunk szülőként, gyermekként, házastársként, testvérként. Ezek a beszédek mindig felkészítenek bennünket, valami olyanra, amire vágyunk, s mely kihívást jelent nekünk teljesíteni a mindennapokban.

Az iskolában, irodában, az élet számos területén szoktam kezdeményezni beszélgetéseket, vagy éppen orvoslást keresni a kérésekre, és mindig elégtétellel tölt el, ha a közöttünk levő párbeszéd, óhaj megértésre talál, eredmény születik.

Az emberi beszélgetéseken túlmenően azonban, a mindenkori embernek van egy kapcsolata az Istennel. És én e mai beszédemben éppen erről az Istennel folytatott beszédről szeretnék prédikálni. Hiszen nagyböjt van, alig két hét és itt van húsvét ünnepe. És ilyenkor a legmélyebb emberi kérdéseink jönnek szembe velünk. Élet, szenvedés, megpróbáltatás, árulás, megtagadás, töviskorona, kereszthalál. S ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban a sok miért. Miért engeded Uram, hogy velem ez megtörténjen? Hogyan lehet mindez az én családomban? Mit tudnék én hozzátenni a változáshoz?

 

Sík Sándor: Isten érkezése

S egyszer, mint a tiszta hold a vízen,

Mélyeimnek mormoló vizéből

Fölmerült az Élő Isten arca.

 

Hírnököt nem járatott előre,

Fullajtár sem harsonázta jöttét:

Nem mehettem hódolón elébe.

 

Még csak nem is kopogott az ajtón,

Meg sem rezzent léptein a padló,

Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.

 

Halkan, halkan, mint beteg fiúnak

Ágya mellé simul édesanyja,

Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt.

 

 

 De hadd bontsam ki ezeket a gondolatokat a felolvasott szentírási versek alapján. S ma a következő gondolatokról fogok beszélni: a megszólításról, az ismeretről, a visszautasításról, a bíztatásról, a félelemről és a megmentésről. 6 olyan dologról, ami nagyböjti időszakunkban jelen van és próbára teszi emberi énünket.

I.” „ Így szólt hozzám az Úr igéje.” A szentírásban azok a legszebb történetek, ahol az Isten megszólítja az embert. Jeremiás próféta Jézus előtt 65o- ben született. Prófétai hívatását Józsiás király uralkodásának 13- ik esztendejében, 627- ben nyerte el. Több mint 4o éven keresztül hirdette Isten ítéletét. Egy válságos korban élt, amikor Izrael elveszti önállóságát. Először az asszír, majd a babiloni birodalom hódítja meg és mivel az adót befizetni megtagadják, ezért lerohanják az országot és fogságba viszik a népet.

Ebben a történelmi helyzetben lép fel Jeremiás próféta és hirdeti Isten ítéletét, illetve feddi a vezetők erkölcstelenségét.

Ebben a mondatban két lényeges gondolat van, a szólt, és az Úr igéje. A szentírásban az isteni szónak teremtő ereje van. Isten teremtő szavára jött létre ez a világ. Isten szavának mélysége van, belőle egy új világ indul el. A megszólítás Jeremiás életében sorsdöntő volt, ugyanis mint papi gyermek élhette volna a családjának kijáró tiszteletben társadalmi életét. Őt azonban megérintette Isten szava. Vállalta a meghurcolást, megvetését, börtönbe zárást, mert Isten szavát mindennél többre tartotta. Isten igéje lelkének egy táplálék volt, melytől sose el nem távolodott. Magán érezte Isten tekintetét, s tudta, hogy neki Isten különleges hívatást készített elő. S vállalta azt a keresztet, amit Isten a vállára helyezett.

A jó Isten minket is ma és minden alkalommal megszólít. Megbíz szent ügyének védelmében. Elvárja, hogy elfogadjuk utasítását. S mi sokan elmenekülünk, elzárkózunk, kizárjuk életünkből az Ő szentségét.

II.” Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már megismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek” Milyen szép ez a kép, ahogyan tudomására hozza Jeremiásnak, hogy mindent tud róla. Isten ismer minket. Vezet bennünket az önismeret útján. Tudatosítja bennünk, hogy mekkora erő és lehetőség van az életünkben. Ki akar mozdítani a sajátosan kényelmes, és sokszor a változásra képtelen élethelyzetünkből. Hiszen a böjt maga is az önismeretet segíti elő. Kész vagyok- e áldozatot hozni? Meg tudom- e magamtól vonni, akár a táplálékot, akár egyéb élvezeti szereket? Ellen tudok- e állni a csábításnak. Ez az ismeret arra is felkészít, hogy tisztában legyek önmagammal. Hogyan is állnak erőtartalékaim? Képes vagyok- e lemondani arról, ami amúgy nagyon is természetes a mindennapi táplálkozásban, vagy éppen öltözetben? Adok- e magamnak elegendő időt, lehetőséget arra, hogy befelé forduljak? Kész vagyok- e életemben változásokat eszközölni?

Ezek mind olyan kérdések, amelyek az ismerettel kapcsolatosak. Ha gyenge vagyok, erősítenem kell magam. Ha tájékozatlan, akkor ismereteket kell gyűjtenem. Ha magamra maradtam, barátokat kell keresnem. Ha összevesztem, ki kell békülnöm.

Az Úr azt mondja Ézsaiásnak, hogy prófétává tette. Mert az ismeretből következik a többre való megbízás. Aki tisztában van önmagával, az tudja, hogy az élet annál több mint amit csak látunk és érzékelünk. Van egy olyan világ, ahova Isten vár bennünket és ez nem már mind az öröklét állapota. Ide pedig nem fogunk bemenni, csak akkor, ha teljesítjük, vállaljuk Isten elhívását.

III.” De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Bizonyára sokuknak ismerős az érzés, amikor visszautasítanak. Amikor kérésünkre nemleges a válasz. Amikor azt érezzük, nem ezt érdemeltük. Jeremiás próféta itt a fiatalságával magyarázza, hogy ő még képtelen elvégezni, teljesíteni az isteni megbízást. De igazán még nem érti a kiválasztottságát. Nem tudja felfogni, azt, hogy Isten különleges hívatásra teremtette meg. Inkább szabadkozik, mentegetőzik, keresi a szavakat, melyekkel visszautasítja az Istent.

Ugye, mi is ebben a képben magunkra ismerünk, amikor gyermekként szüleinknek, házastársként a másik félnek, vagy éppen szülőként a gyermeknek nem akartuk, nem tudtuk teljesíteni az elvárást.

Ebből a gondolatból is az csendül ki, hogy az ember ennél többre teremtetett. Sokkal több erő, tehetség, hívatás, elköteleződés van bennünk, mint amiről mi tudnánk. Sokszor még az erőnk felett álló utat is be tudjuk járni, mert valami belső erő, hit, bizalom, Isten segít minket. Ha tehetjük, mi sokszor elmenekülünk a gondjaink, de saját magunk elől is. Pedig a keresztjeinket, kihívásainkat mindenüvé magunkkal visszük.

IV.” Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit parancsolok!” Milyen felemelő ez a bíztatás. Benne van az a tudat, hogy Isten megbízik Jeremiásban. Tudja, ismeri a képességét. Nem vár el többet, csak annyit, mint amennyire ő is képes. Ezért óriási fontosságú az életünkben a bíztatás és bátorítás. Mert a szavainkkal le is tudjuk egymást húzni, le is tudjuk egymást beszélni. El tudjuk a céltól egymást tántorítani. De ha van, aki mellettünk legyen, szorítson nekünk. Ha van mellettünk szülő, aki hisz bennünk, társ, aki támogat minket, gyermek, aki a nehézségben kitart, akkor más lelkülettel vágunk neki az életnek. S a pozitív életszemléletnek óriási fontossága van. Nekünk sokszor a sorsunkat Isten tenyerébe kell helyeznünk. Át kell adnunk magunkat Isten világának és azok értékeinek, és utána mindjárt megváltoznak e földi világról alkotott gondolataink.

Ma nagyon sok ügynök hirdeti az emberi érvényesülés lehetőségét. Szinte mindenki az emberi vágyra építi sikerét, hogy legyen eszközünk, biztosításunk, otthonunk, megélhetésünk. S sokan élünk is a lehetőséggel, mert a termékekben látjuk az élet könnyebbségét, jóságát. De vajon hányan, elegen hallgatunk- e Isten szavára, aki ma is prófétán, a szentírás hirdetőin keresztül hozzánk küldi el a megváltás üzeneteit.

V.” Ne félj tőlük, mert én veled leszek.” Nincs olyan ember, aki nem félne valamitől, valakitől. A félelem egy alapvető emberi tulajdonság. De a félelem lehet egy ösztönző erő is. Erőt is adhat. Felkészíthet a kihívások vállalására. A félelem nemcsak gúzsba köthet, de szárnyakat is adhat ahhoz, hogy felemelkedjünk, és belelássunk egy olyan világba is, amit csak szívünkkel és lelkünkkel foghatunk fel.

Az emberi szó is bátorságot adhat, biztonságot szolgáltat. De mennyivel nagyobb ereje van az isteni szónak, amikor bennünk megszületik és visszhangzik az ő szava: Ne fél! Ne félj, mert én veled leszek! Kell- e ennél nagyobb bátorítás? Adhat- e valaki ennél nagyobb bíztatást ebben a világban, mint az Isten, aki mellettünk van, és cseng bennünk a szava, hogy ne félj.

Ez a szó csengett Jeremiás prófétában, de minden apostolban, és magában Jézusban is, ne félj még a keresztfától sem, mert én veled leszek.

A megfélemlítés nemcsak az elmúlt rendszer módszere volt, de jelen van a mában is. Mi lesz ha, teszem fel én is sokszor magamnak a kérdést? S Isten válasza mindig megérkezik, a csendben, békében, a közösség erejében, összefogásában.

VI. „megmentelek!- így szólt az Úr.” Több alkalommal hallom az irodában dolgozva a mentők szirénáját. És mindig mentenek egy személyt, családot, közösséget. Mentik az emberi életet. De ezek a belső szirénák hozzánk is szólnak, lelkészekhez, hívekhez, családokhoz, hogy mentsünk meg minél több személyt a lélek gyötrelmeiből az Istennek. Ez a munkánk csendes, talán sokszor láthatatlan. De hiszem, hogy minden elmondott ima, beszéd, közösségi cselekedet hozzájárul, ahhoz, hogy egy személy megtérjen, figyelmét Istenre irányítsa, lépéseit Teremtője felé igazítsa.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Húsvét felé közeledve Isten bennünket is szólít a megpróbáltatásra, a test és a lélek böjtjére. Fedezzük fel magunkban és környezetünkben azokat a lehetőségeket, ahol Őt tudjuk szolgálni. Legyünk Jézussal a Jeruzsálem felé vezető úton, ahol szolgálni tudjuk a szabadságot, megtisztítva testünk és lelkünk templomát! S adjunk helyet, súlyt az isteni hangnak lelkünkben. Ebben segítsen az Isten! Ámen.