Isten szeretete

Textus: Róma 8, 28- 3o Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy Fia képmásai legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

 

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

 

Szomorú és rettenetesen fájdalmas ez az óra, amikor ma itt búcsúzunk. Mert könnyes szemmel és fájó lélekkel kérdezzük meg Istentől, miért? Miért nem maradhatott közöttünk? Miért kellett ennek történnie? Ha olyan nagy az emberi tudomány, hogyan lehet elfogadni a halált? Mért nem lehetett meggyógyítani? Férjének, gyermekeinek, családjának őt akár még betegen is visszaadni? Ezek oly mély és titokzatos kérdések, melyekre csak az értelem segítségével nem is lehet igazán választ adni. Csak annyit mondhatunk, hogy a születésben benne van a halál, az elmúlás is. Akinek Isten egykor életet adott, attól számon is kéri azt az eltávozás órájában.

Ahogyan ősszel megsárgulnak a falevelek és lehullnak, a vándormadarak elrepülnek, az évszakok változnak, s minden forrásvíz a végtelen tenger és óceán felé igyekszik, úgy a mi emberi életünk is Isten felé halad. Elvegyül, feloldódik, eggyé válik az ő Teremtőjével.

De mégis mindegyik emberi életnek megvan a maga egyedisége, személyessége. Az a sajátossága, amelyet ti ismeretetek meg a legjobban a nevetésében, a szavaiban, ölelésében, értetek való aggódásában. Tudom és érzem, nehéz ma csak szavakkal titeket vigasztalni. Isten tervét és akaratát a szentírás szavaival úgy elmondani, hogy az érthető, elfogadható legyen a számotokra. Mert ezek a szavak, gondolatok őt sosem fogják helyettesíteni, csak a fájdalmatokban a szenvedést enyhíteni.

Ezzel a tudattal kerestem a szentírásban azt a részt, tanítást, mely a legjobban ráillik, rácseng immár a néhai elhunyt életére. És én ezt az isteni kijelentést a Római levél felolvasott verssoraiban találtam meg. Pál apostol ezt a levelet tanítói jelleggel írta a gyülekezetnek. És olyan mélyen szántó gondolatok fogalmazódtak meg benne, amelyek a ma emberének az életét is széppé és áldottá teszik. Így én ma ezzel a szentírási résszel akarom Isten világát a ti számotokra megvilágítani, és az üdvösség világát szívünkhöz, lelkünkhöz közel hozni.

 

E szentírási rész tanításait én a következőkben vélem felfedezni:

I. Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak.

 Pál apostol a tudásról, az ismeretről beszél. Ennek központja az emberi elme. Ide raktározódnak el azok az információk, melyek szűkebb, vagy tágabb környezetünk részéről bennünket érnek. Ezt a belső lelki fényt kapja meg Istentől, amikor megszületik egy négy gyermekes családban. S mint a legnagyobb gyermek ezzel az ismerettel segít szüleinek, testvéreinek egy egész életen keresztül. Ezt az emberi tudást az apostol átviszi arra az ismeretre, amely nemcsak ebben a világban való eligazodást jelenti, hanem az isteni világ iránti nyitottságot is. Azt a tudásszomjat, mely elsősorban nem a betűk és számok világára kíváncsi, hanem az élet mély és örök értelmére. Ki vagyok én? Miért élek én? Mit akar Isten az én életemmel? Hogyan tudom őt a legjobban szolgálni? Mert, aki felteszi ezeket a kérdéseket önmagának és családjának az szereti Istent. Meg akarja tanulni Istentől, a küldetés mikéntjét! Tudatosul benne, hogy ez a földi világ csak egy része az életünknek. De ennél többre hívott el bennünket a jó Isten. És el kell, mondjam ezen a temetésen, hogy ma egy olyan személyt kísérünk utolsó útjára, aki rendszeres látogatója volt az istentiszteleteknek. Emlékszem még esperesi tevékenységem kezdetétől érdeklődő volt Isten ügyei iránt. Imádságai és fohászai által tanulni akart az Istenről. Ez a mély, belső szomjúság sarkallta minden alkalommal, az Istennel való találkozásra. Minél szélesebben és színesebben látni és élvezni Isten csodálatos világát. És ebben a családban nem múlt el úgy a vasárnap, hogy ő és férje ne jött volna el a templomba. Ő Istent nemcsak akkor szerette, amikor jóságot, örömöt adott neki, hanem akkor is, amikor megpróbálta. El kell, mondjam itt e temetésen is, hogy kislányunk sérültsége kapcsán már nagyon rég megismertem az ő menyét Melindát. És azokban az években, amikor több ilyen családról volt ismeretem, szinte mindenben látszott, hogy milyen a családi háttér. És mennyire fogadják el a nehézséget, van- ezzel az, akivel megosztani a terheket. Legyen az házastárs, szülő, családtag és rokon. Ő feltétel nélkül szerette az Istent. És meg vagyok győződve, hogy minden a javára szolgált. Amikor egy néhány napja meglátogattam őt a családi otthonában, bár nagy beteg volt már, de egy jajszó, zokszó, semmi panasz nem hagyta el az ajakát. És számomra öröm volt látni, hogy rendezett, szép és áldott családi otthonban töltötte el az életét. Ezt még csak tetézte, az a tény, amikor lánya Csilla megérkezett, és nyugodtan, kimérten végezte a már jól begyakorolt cselekedetet. Aki az Istent tudja szeretni, az családtagjaiban is azokat a személyeket látja meg, akiket a jó Isten melléje rendelt, akiket a gondviselő az ő gondjaira is bízott. 

Mindegyik hívatás szép. De aki gyerekekkel foglalkozik, mint ahogyan ő is tette. És egész életében finomabbnál, finomabb ételeket készített az ők számukra, hiszem a legszebb. Látni, tapasztalni, ahogyan felnőnek, elindulnak, akár később családot alapítanak.

Mindegyik édesanyának csodálatos gyerekeket ad az Isten. De amikor az óvodában körül állták őt a csöppségek, várván a tízóraikat, ebédet vagy éppen az uzsonnát, úgy gondolom annál szebb családja senkinek nem lehetett, mint azok a gyerekek. Mert ebben a szakácsnői szerepben benne volt az ő hívatása. Az a tudása és elkötelezettsége, melyet érzett és gyakorolt hosszú évtizedeken keresztül.

II. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy Fia képmásai legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok testvér között.

Mi unitáriusok visszakozunk az elrendeléstől. Még az Istennel kapcsolatban is hisszük, hogy Isten szabadságot ad nekünk hívatásunk, munkánk megválasztásában. De mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Isten jobban ismer bennünket, mint mi saját magunkat. Hogy az intuíciónk, a sejtéseink, a belső erőforrásaink alapján úgy kerülünk közelebb éppen saját magunkhoz, ha lehetőségünk van önmagunk felfedezésére. És ebben a folyamatban időt, alkalmat adunk magunknak arra, hogy Jézus tanírásainak gyakorlatba ültetői legyünk. Hiszen tőlünk-keresztényektől Isten éppen azt várja el, amit Pál apostol itt abban fogalmaz meg, hogy fia képmásai legyünk. Ő azonban nemcsak képmása volt Jézusnak, hanem ennek a világnézetnek a hasonmása, a gyakorlója. Ő nemcsak beszélt Jézusról, imádkozott Istenhez, hanem meg is valósította azt, miről csak gondolata volt, hogy Istennek tetsző az ő cselekedete. Minden elsőszülött gyermeknek több munka és nagyobb felelősség jut osztályrészül a családban. Így neki is példát kellett mutatnia a testvéreinek, mindabból, amit a szülők elvártak tőle.

III. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

Három fontos fogalmat szeretnék kiemelni ebből a versből: az elhívást, a megigazítást és a dicsőítést.

Nem véletlenül születünk meg erre a földre. Isten már fogantatásunk alkalmával ismer bennünket. A látható, fizikai élet az a korlát, amelyet Isten mint egy gerincet megad nekünk. De ránk bízza, hogy mivel öltöztetjük fel. Miként és hogyan szervezzük meg mindennapjainkat. Tófalvi Kálmánnét, szül. Simó Rozáliát azért hívta el, hogy jó testvére legyen az ő testvéreinek. Hűséges társa és álmokból-vágyakból építkező felesége az ő férjének, övéit szerető, nevelő és gondoskodó édesanyja a gyermekeinek. Erre a feladatra hívta el őt az Isten, melyet ő be is töltött.

A hívő, vallásos ember mindig Istenre figyel. Tudja, minden mulandó ezen a világban, egyedül Isten a változatlan és végtelen. Ő, aki rendszeresen részesült a sákramentumokban, az úrvacsorai jegyekben, mindig megigazulást nyert a csendben, az imádságban. Ezáltal közelebb került Isten megváltásához.

Földi élete is számtalan dicsőséget rejtett magában. Amikor öröm, megelégedés és boldogság volt a családjában. Látta gyermekeit felnőni. Családot alapítani. Unokákat vállalni. De a legnagyobb dicsőség az üdvösség világába bejutni. Olyan kincseket gyűjteni itt a földön, melyek a lélek megelégedettségét és tisztaságát jelentik. Olyan dicsőségre szert tenni, amely nem az emberi szótól és cselekedettől származik, hanem Isten döntésétől, az örökélet világának a birtoklásától.

Életrajzi adatok

Tófalvi Kálmánné, Simó Rózália 1946 július 3- án született Fenyőkúton. Szülei: András és Anna fölműveléssel foglalkoztak. 4- en voltak testvérek, 1 fiú és 3 lány. 1964. május 24- én köt házasságot a férjével, Kálmánnal. Isten 4 gyermekkel áldja meg a házasságukat: Rózália, 1965- ben, Kálmán 1966- ban, aki kéthónapos korában meghal, majd Kálmán 1967- ben és Csilla Sára 1971- ben születik meg. A gyerekek Fenyőkúton születnek meg és nevelkednek. 1979- ben kerülnek ide Székelyudvarhelyre. Szakácsnő volt az óvodákban. 1998- ik dolgozik, akkor jön el nyugdíjba. Megelégedett, boldog házasságban élnek. Segítenek a gyerekeknek, az unokáknak. Különösebben nem betegeskedett. Az utolsó év azonban a kivizsgálásokról, a kórházról, a betegségről szólt. Gondja volt a szívvel, a vérnyomással, a pajzsmiriggyel. De betegsége idején is türelmes volt. Csendesen viselte fájdalmát.  56 évet élt férjével együtt a családtagok örömére. Jó feleség és édesanya volt. Öröm volt vele együtt élni. Gondoskodó, szerető édesanyaként viselt gondot az ő családjára. Tímea unokájára különösen nagy figyelmet fordított.

Gyászoló férj és gyermekek!

Engedjétek el az ő testét, adjátok vissza Istennek, ami az övé. De öleljétek fel az ő lelkét és imádkozzatok annak üdvösségéért! És vigyázzatok az édesapára, egymásra, hogy a gyász szomorú napjaiban, Istenben és egymásban nyerjetek vigasztalást.

Isten fogadja őt az üdvözültek világába!