Isten tekintete

Textus: Ézsaiás 63, 15- 17 „ Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, és ne féljen téged? Fordulj ismét oda a te szolgáidhoz, a törzsekhez, melyek a te örök tulajdonod!

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Megpróbáltatásaink közepette hajlandóak vagyunk azt hinni, mondani, elhagyott bennünket az Isten. Néha gúzsba kötve, korlátok közé szorítva, nehézségekkel küzdve és alul maradva találjuk magunkat. S nehéz, vagy szinte lehetetlen csak emberi erővel kiszabadulni fogságainkból.

A középiskolás diákoknak erkölcstant is tanítok, s több alkalommal tanultunk, beszélgettünk az eutanáziáról, az öngyilkosságról, a szervátültetésről, szervkereskedelemről, koldulásról, gyógyíthatatlan betegségekről. S minden kérdés megválaszolásánál előjön az egyén, a személy felelősség vállalása, viszonyulása, válasza élete megpróbáltatásaira. Mert szinte nincsen olyan nap, hét, vagy akár év, hogy ne kellene állást foglalni, elköteleződni, vagy éppen a fejünket meghajtani számunkra ismerős, vagy ismeretlen okoktól származó jelenségek előtt.

Az elmúlt héten Bernadettel meglátogattunk egy pár családot, és nagyon jó volt látni, érzékelni, tapasztalni, hogy mekkora értéke van a családi hajlékban elmondott imádságnak. Ilyenkor könnyek szöknek a szemünkbe, felidézzük az együtt töltött alkalmakat, hiányoljuk az elhunyt családtagok életét, és főleg örvendünk a találkozás perceinek, pillanatainak.

Amikor a mai egyházi beszédre készültem elolvastam a bose-i, olaszországi monasztikus közösség szerzetesei által elkészített imafüzetet, melyet ennek az évnek ökumenikus istentiszteleteire alkottak meg. Ugyanis mi a mai vasárnappal megkezdjük itt a belvárosban az együttimádkozás alkalmait és a következő héten minden este a társfelekezetek templomaiban imádjuk a fogadó egyházközség liturgiájával Istenünket. És ennek az évnek az ökumenikus istentiszteletein egy központi gondolat áll, a Hiszed- e ezt? A János evangéliuma 11, 26 verséből származó gondolat annak kapcsán fogalmazódik meg, hogy Jézus feltámasztja Márta és Mária testvérét, Lázárt, aki négy napja a sírban van Betániában. Márta egy kicsit szemrehányóan is mondja Jézusnak, Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Én vagyok a feltámadás és az élet , aki hisz énbennem, ha meghal is, és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal, hiszed- e ezt? Igen. Uram, hiszem, hogy te vagy Krisztus, az Istennek fia, akinek el kell jönnie a világba.

Nagyon sok minden hiányzik az életünkből, ezek lehetnek fizikai külsőségek, lehetnek szellemi és lelki értékek. Minden pótolni lehet, idővel, pénzzel, anyagiakkal, tudással. Ezekre az emberi szükségletekre ráépülnek a különböző iparágak. És jól jövedelmező forrásokat nyitnak meg, melyek kényelmesebbé, szebbé, gazdagabbá teszik az életünket.

De egyre jobban háttérbe szorul a hit, az Istenbe vetett bizalom. Mert szinte mindent meg lehet vásárolni, be lehet szerezni, meg lehet tanulni. A hit azonban egy ajándék Istentől, amit nem szabad elveszíteni, nem szabad olcsón beváltani, akár feladni. Mert mi igazán ebben az életben megmarad, és azt senki el nem veheti tőlünk, az a mi hitünk, gondolkodásunk Istenről, Jézusról, erről a világról. Pilinszky János írja a füveskönyvében:

 

„A világban élő ember

nem láthatja Istent.

Az Istenben élő ember

tisztán látja a világot.”

 

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel versében írja

 

Fehér fényben, fehér ruhában,

Egy férfi jár előttem egyre.

Vezet, vezet, kezem kezében,

Föl a magányos, nagy hegyekre.

Az emberarcok ködbe vesztek,

Ketten vagyunk a hegyeken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

…………………..

Járok magányos hegytetőkön,

A magasságos szirthazában.

S egy férfi jár előttem egyre,

Fehér fényben, fehér ruhában.

Léptünk alatt meleg virágok

Serkednek a vad köveken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

 

Ma a következő gondolatokról fogok beszélni a felolvasott szentírási versek alapján: az Isten iránti vágyról, a kérdőre vonás indulatáról, a bizonyságtételről, az isteni engedékenység számonkéréséről és az Isten szeretetének szükségletéről.

I.” Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból:” Mi emberek nagyon sok dolog után vágyakozunk. Vágyainkat fizikai, vagy szellemi síkon mérjük. Amikor azok teljesülnek, akkor mindig újabbak születnek a szívünkben. Ezeket a vágyakat, kívánságokat ki is fejezzük szeretteink, ismerőseink irányában. S jól esik belőlük többet, kevesebbet valakiért teljesíteni.

De nekünk nemcsak a földre, hanem az égre is irányulnak vágyaink. Ebben a szentírási mondatban éppen ez fogalmazódik meg. Mindkét ige, a tekints le és a nézz le, s az egymás utáni következés azt mutatja, hogy Ézsaiás próféta nyomatékosítani akarja az ember kívánságát Isten irányába. Nézz rám, figyelj, engem mondjuk el többször, szüleinknek, szerelmünknek, gyermekünknek. A próféta nem akárkitől, hanem magától a Teremtőtől várja el, hogy letekintsen, lenézzen. A természethez közel élő ember, a tündöklő eget, vagy éppen a csillagos éjszakát Isten tekintetének tudta be, aki rácsodálkozik a teremtett világra. Egyfajta magasztalását, és ennek fokozását olvassuk ebben a gondolatban, tekints le az égből, majd nézz le szent és dicső hajlékodból. Mert erre a nézésre, Isten látásra van szüksége az embernek, ahogyan ezáltal megszabadítja nehézségéből. Lásd meg az én életemet mondaná a mai ember. Jöjj hozzám közelebb és segíts rajtam. Mert akire Isten letekint, az bekerül figyelme középpontjába, és az ember szeretne ott lenni, Teremtője terveiben, szándékaiban, érezve a figyelést, az aggódást.

II.” Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? Ebben a két kérdésben az ember kérdőre vonja az Istent. Hiányolja azt a korábbi megtapasztalást, mely által Isten szeretetével és hatalmával ringatta őt az élet területén. De vajon az ember kérdőre vonhatja- e az Istent, akkor amikor éppen hitetlenségével, embertelenségével távol került a teremtőjétől? Vádolhatjuk- e az Istent, amikor csak elvárásaink vannak embertől, Istentől? Amikor azt szoktuk meg, és ebben élünk, hogy kapni szeretnénk, de adni nem? Amikor nem vagyunk készek lemondani, áldozatot hozni, türelmet és alázatot gyakorolni? Hol van az Isten szeretete, amikor háború van és ártatlan emberek halnak meg, vagy hol van Isten irgalma, amikor gyermekek éheznek, és nélkülöznek, miközben a világ másik felében dúsgazdagság, fölösleges túlzott fogyasztás, nagymértékű felhasználás folyik.

Hol van a te szereteted, irgalmad tesszük fel a kérdést, amikor betegek, elesettek, bűnben élők vagyunk? És ezekben a kérdésekben, a vád, a zaklatottság, a kiábrándultság fogalmazódik meg. Egyfajta becsmérlése az Istennek, hogy képtelen minket kiszolgálni, nélkülözésünkben a segítségünkre sietni. Hiszen ezek a vádak, mind a mi hitetlenségünket, az indulatunkat és az Istentől távol kerülő életünket jelentik.

III.” Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk.” Mert miközben Istennel és ellene perlekedünk valahol belülről, mélyről elindul a bizonyságtevés. Ez az ember legősibb megnyilvánulása. Hitet tesz a Teremtőről. Uram, te vagy a mi atyánk. Ez a kijelentés világos, egyszerű, és erővel telített. A legnagyobb és legerősebb érzés kifejezése az ember részéről Isten irányába. Az atya fogalma itt a családi hangulatot és érzést hozza közel. Isten a miénk. Mi nem távolodunk el tőle. Róla bizonyságot teszünk. Ő hozzánk tartozik. Mi róla nem mondunk le. Számon tartjuk. Vele beszélünk, kapcsolatot ápolunk. Ez a kijelentés nem az értelem, hanem az érzelem mélysége. Enyém az Isten. Az, aki engem megalkotott. Ő rólam soha nem mond le.

A második gondolat, ami ebben a mondatban benne van, az a megváltás. Mi emberek, csak úgy magunktól képtelenek vagyunk a belső változásra. Nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk a bűneinktől megválni. Szükségünk van valakire, a megváltóra, aki az életünket újból a helyére teszi. A megtisztulás, megváltozás, bűnbánat és bűnbocsánat nélkül nincs, nem lehet emberi élet. Annyi lelki terhet és nehézséget, amennyit ránk rak az élet, és amennyit összegyűjtünk, életünk során nem tudjuk elviselni. Ezért szükségünk van ezeket letenni, tőlük megváltani. Valakinek a segítségét kérni, hogy legyen velünk a változás folyamatában.

Nekünk, keresztény embereknek a megváltás az Istentől származik. Ezt a megváltást pedig imádsággal, az Istennel ápolt kapcsolattal tudjuk elérni. Vannak titkaink, melyeket megosztunk szeretteinkkel, és vannak mély, belső érzéseink, melyeket egyedül csak Istennek nyilvánítunk ki. A kiengesztelődés, a feloldozás pedig hozzásegít életünk jobb, teljesebb megismeréséhez és megvalósításához.

IV.” Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, és ne féljen téged?”

Ezek a mondatok újból Ézsaiás próféta lelki vívódásait tükrözik. Ha az ember már le is tért Isten útjáról, akkor azt a Teremtő miért engedte meg? Tévedéseit nem önmagának tudja be, hanem mentséget keres. Döntéseiért nem akar felelősséget vállalni. Számonkérése gyermeteg. A második kérdés, miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, még jobban fokozza ezt az elégedetlenséget. Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, akik egyéni döntéseikért másokat vádolnak és tesznek felelőssé. Mert a választás, a döntés az ember kezében is van. Sorsunk kovácsa mi is vagyunk, s a lehetőségek függvényében tőlünk is, hogy milyen irányt vesz az életünk. Így hát nem jó, és főleg nem hasznos, ha egyfolytában csak sírunk és jajgatunk. Hanem tennünk kell, végeznünk mindennapi tennivalónkat, úgy, hogy abban meglátszódjon a hitünk, vallásosságunk.

Szabad akaratunk által Isten a kezünkbe adta az életünk, s nekünk tennünk, dolgoznunk kell, hogy az édeni, idillikus állapot ne csak egykor, hanem itt legyen a jelenben, közösségünkben.

V.” Fordulj ismét oda a te szolgáidhoz, a törzsekhez, melyek a te örök tulajdonod!” Határtalan igény van Isten szeretete iránt. Mérhetetlen szükséglet fogalmazódik meg hitben és vallásosságban. És mégis azt mondjuk, kevesen vagyunk a templomban? Nem járunk elegen az Isten hajlékába! Érezzük és tudjuk, hogy Isten tulajdona vagyunk. A tegnapi keresztelői szertartáson beszédem egyik gondolata az volt, hogy az a gyermek, bár Isten a szülőknek adta, mégis Isten tulajdonát képezi, őt külön személyiséggel, egyéniséggel áldotta meg. A szülőknek pedig a legjobb hozzáértésükkel kell, neveljék, hogy valóban Isten gyermeke lehessen.

Az egyház, mint intézmény a közös tulajdonunk, annak erényeivel és hibáival egyetemben. Azok, akik érezzük ennek felelősségét, nemcsak kapni, de adni is akarunk, hitet, bizalmat, időt, anyagiakat. A távolabb állókat pedig be kell vonzanunk, szeretettel, odafigyeléssel, türelemmel közösségi életünkbe, hogy részesei legyenek ennek a közösségi élménynek, sikernek, isteni és emberi világot építő kapcsolatnak.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A bose-i i, Torino megyei, olaszországi monasztikus közösség ebben az évben azzal a céllal készítette elő az ökumenikus imahetet, hogy mi gazdagodjunk, épüljünk Isten csodálatosan szép világában. Ebben a közösségben férfi és nő szerzetesek, római katolikusok és protestánsok együtt élnek. Egyszerű életet élnek, munkával keresik életszükségleteik anyagi fedezetét. Istennek ajánlják imádságukat és munkájukat.

Jöjjetek és induljunk el úgy erre a hétre, hogy lélekben készüljünk és imádkozzunk a keresztény egységért. Keressük azokat a szálakat, kapcsokat, melyek bennünket összekötnek a keresztény értékrendben.

Keressük úgy fel egymás felekezeteinek templomait, mint amelyek az isteni világot hozzánk közel hozzák. És legyen minden elkövetkező este imádság és könyörgés az emberért, a békéért, keresztény hitünkért! Ebben segítsen az Isten! Ámen.