Isten tulajdonaként élni!
Textus: 2 Móz 34, 5-6; 8-9 „ Ekkor leszállt felhőben az Úr, Mózes pedig odaállt mellé, és segítségül hívta az Úr nevét. Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!
Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és ezt mondta: Ó, Uram, ha elnyertem a jóindulatodat, járj közöttünk, Uram! Mert bár keménynyakú nép ez, bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket, és tégy tulajdonoddá bennünket!
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Ma beszédem alapgondolatát egy olyan szentírási részből választottam, amely a Sínai hegyi történet második részét képezi. Ugyanis az első alkalommal, Mózes megkapja a 1o parancsolatot két kőtáblára felírva, de amikor a tábornál lent a hegy aljában meglátja az aranyborjút, valamint az idegen Isten imádatát haragjában összetöri. Ez a kép, ami a felolvasott versekben újból körülírja Mózes és az Isten találkozását nagyon szépen érzékelteti Isten irgalmát, valamint a népéért való kiállását.
Azért is hoztam el ezt a témát e mai vasárnapra, mert valahol mélyen él bennünk egy bűntudat Isten irányában. Amikor tévedünk, vagy éppen képtelennek érezzük magunkat a dolgainkkal való szembe nézésére, lehetőleg menekülünk, önmagunk, problémáink, nehézségeink elől. Nagyon sok szép szentírási történet is erről szól, hogy az ember el akarja tussolni, el akar menekülni éppen önmaga, vagy a kihívások elől. De hát természetesen ezt csak időlegesen lehet megtenni, mert a gond csak úgy magától nem fog megoldódni, szükség van a mi hozza állásunkra, a kitartásunkra és elkötelezettségünkre. Ilyen szentírási képek a bibliából, amikor Ádám és Éva elvonul az Éden kertjében és elbújik Isten elől, vagy éppen Káin a testvérgyilkosság után menekül Isten és gyilkos tette elől. Mózes a pusztába megy az egyiptomi katona megölése után, Illyés próféta a Kérit patakjához megy, mert túlságosan nehéznek tartja a küldetést.
Ezeknek a történeteknek óriási mondanivalója van a mai ember számára, éspedig az, hogy a szégyennel nem lehet, az ember nem tud együtt élni. Azzal kezdeni kell valamit. A bűnt és gonoszságot le kell győzni. Nincs megváltozás, vagy éppen megtérés anélkül, hogy ne rendeznénk az életünket.
Október nekünk több szempontból is értékes, elsősorban október 6- a egyfajta gyászünnep, amikor kivégzik az aradi 13 vértanút. S bár győzelem nélkül, verességgel végződik a mi számunkra az 1848- 1849- es forradalom, mégis az 1867- es kiegyezés óriási fejlődést indít el Magyarországon. Történelmi városaink központjai ezután nyerik el a ma is látható formájukat, a szellemi és lelki megújulás külső vonatkozásban is jellegzetes változásokat hoz. Október 23- a, az 1956- os forradalom is óriási jelentőségű, mert bár letörték és a túlerővel szemben nem lehetett megdönteni a rendszert, volt eredménye, mert világossá vált, hogy a mindenkori embernek igénye és vágya van a szabadságra. S ezért, ha kell az életét is odaadja. De október 31- e is nekünk, protestánsoknak azt jelenti, hogy a mindenkori hatalom legyen az világi vagy éppen egyházi próbál beőrölni, azonban a léleknek igénye van a tiszta és világos, egészséges istenhitre, és a Teremtővel való mély kapcsolatra. Az embert pedig nem a bűntudatban kell tartani, hanem segíteni, a gondból, bajból való felemelkedésben.
Ma ezt az újrakezdési lehetőséget, az Istennel alkotott kapcsolat újjáépítését és a benne való megerősödést szeretném beszédemben újból kiemelni és benne alkalmazni.
Az Úr megjelenéséről, Mózes imádságáról, alázatos vallomásáról, igényéről és kéréséről fogok beszélni.
I.” Ekkor leszállt felhőben az Úr, Mózes pedig odaállt mellé” Két fontos dolog történik ebben a mondatban. Isten leszáll felhőben a Sínai hegyre és Mózes odaáll melléje. Szinte magunk előtt látjuk a hegyet és halljuk belőle az isteni üzenetet. Mi valamiért úgy képzeljük el, hogy Isten valahol távol van tőlünk. Főleg, amikor gondjaink vannak, akkor azt tapasztaljuk, hogy nem is foglalkozik velünk. Magunkra hagyott. Elveszettek vagyunk. Kilátástalan az életünk. Nem találunk utakat, módokat, lehetőségeket életünk feltételeinek a biztosításához. S talán nagyon sok minden arra is késztet bennünket, hogy bizonytalanságban éljünk. A körülöttünk levő világ mind azt sulykolja belénk, hogy rengeteg az értékvesztettség, nagy a kilátástalanság, nem kell számolgatni, nem szabad tervezni, mert aztán valami mindig áthúzza az elvárásainkat. Csak menni kell az árral, haladni, vagy éppen elmélyülni a bűn fertőjében. Bábunak lenni, s engedni, hogy csak úgy rángassanak minket, mint egy bábszínházban, mert nem lehetünk saját, vagy éppen közösségi életünk urai.
Minden arra halad, és ezért gyorsítja fel az életünket, hogy ne legyen időnk az Istenre, önmagunkra, mindig az idő fogságában éljünk. Állandóan az legyen az érzésünk, hogy lemaradunk valamiről, hogy még többet birtokolni kellene. Ilyen volt a helyzet az izraeliták táborában is, káosz volt, nem tudták merre haladjanak, ki az Istenük, hogyan kell, neki áldozzanak, melyek az isteni törvények! És Isten leszállt a Sínai hegyen. Nem hagyta magára Mózest ebben a gyötrelmes élethelyzetben. Újból törvényt adott. És a mondat második fele szintén sokatmondó. Mózes odaállt az Úr mellé.
Olvasom a híreket az orosz és az amerikai elnök találkozásáról Magyarországon. És sokan azt hangsúlyozzák, hogy ha csak uniós légtérbe kerül, az orosz elnök el kell fogni, le kell tartoztatni. Micsoda jó szándék a békére. S milyen megállapodás az, amikor elveszítem az önrendelkezésemet. Ha ezt a család szintjén alkalmazom, akkor megmondják, mit főzzek a vendégeimnek, vagy akár ne fogadjam a házastársam családtagjait.
Milyen messzire kerül az ember Istentől, s nemhogy saját magát idegeníti el a Teremtőtől, hanem még másokat is eltántorít a vallásos hit megélésétől. Vajon a mai ember Isten mellé áll, mint egykor Mózes tette? És érezzük- e az Isten melletti élet szentségét, a ránk háruló hívatás, küldetés teljesítését? Mert valahányszor mellette állunk, Isten a szívünk kőtábláira ma is felírja üzeneteit. Tanít és nevel minket. Elringat és bebalzsamozza a sebeinket. Nekünk pedig rendíthetetlenül feléje kell haladnunk, érte kell életünk Sínai hegyeire felérnünk.
II.” és segítségül hívta az Úr nevét. Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Mózes az imádságában három dolgot fogalmaz meg. Isten kegyelmes, a türelme hosszú és a szeretete nagy. Mi keveset foglalkozunk az isteni irgalommal. Valahogy úgy képzeljük el, hogy mi mindent megtehetünk. Hogy bántásainknak nincsenek következményei! De semmi nem múlik el nyomtalanul. Nincs olyan emberi- isteni kapcsolat, ahol ne lennének hullámvölgyek. Hiszen sokszor gondolatainkkal, érzéseinkkel, vagy éppen tetteinkkel távolodunk el az Istentől. Az isteni lélek, ami lelkiismeretként bennünk működik azonban sosem hagy nyugton. Mindig igazít, visszavezet, ösztönöz az Istennel való kapcsolatunk alakítására. Jézusnak nagyon szép példázatai, a tékozló fiú példázata éppen erről az irgalomról, megbocsátásról tanít. Isten nem enged el véglegesen. Csak teret ad nekünk, szabadságot, hogy válasszunk, akár el is tékozoljuk az életünket, de mindig van lehetőség a hozzá való visszatérésre. Számára nincs bukott ember. Mindig van egy eszköz, egy pont ahonnan vissza lehet térni.
Ugye mennyire türelmetlenek tudunk mi lenni, akárcsak ha várni kell valakire, valamire? Kijövünk a sodrunkból, ha más véleményt fogalmaznak meg, mint amit el tudunk képzelni. Nem tudjuk elfogadni, hogy másképpen is lehet élni, dolgozni, akár imádkozni. Kapcsolataink minősége is sokat függ a mi türelmünktől. Isten azonban hosszútűrő szerető Atya. Nekünk időt és lehetőséget biztosít a megtérésre és a megbocsátásra.
Az iskolában az egyik előkészítő osztályban tapasztalom, hogy mennyire türelmetlen ma a kisdiák. Óriási kihívás őket lefoglalni. Egyre több dolog érdekli egyszerre, és nehéz lekötni a figyelmét, vagy ugyanarra a dologra összpontosítani több percen keresztül.
Szeretet és hűség, ízlelgetem a számban ezeket a szavakat. Mert, akit szeretek mellette mindvégig kitartok. Nem engedem el. Tudom, hogy szeretetem által megváltozik az élete. Isten is így szerette az Ő népét. S bármi történt is, mellettük mindig kitartott. Ma is így van velünk az Isten. Szeret és hűséges hozzánk, hogy itt nekünk életteret biztosítson, munkát adjon és belőle megélhetést.
III.” Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és ezt mondta: Ó, Uram, ha elnyertem a jóindulatodat, járj közöttünk, Uram!” Mózes könyörög a népéért. Tudja, hogy az aranyborjúval bűnt követtek el. Kiengesztelni akarja az Istent. Igényli a jelenlétét. Isten nélkül nincs élet. A héberek kijöttek Egyiptomból, de nem találják hazájukat, mert a rabszolgaságban elveszítették a hitüket. Isten azonban csodát tett értünk. Az elmúlt rendszer, s most ez a nagy szabadság nekünk is próbára teszi a hitünket. Isten válasszuk- e vagy ezt a világot, a maga kényelmével, fényűzésével. De Isten nélkül nincs üdvösség. És semmi, senki nem tudja lelki szükségleteinket pótolni. Azt nem lehet megvásárolni, nincs az üzletek polcain. Csak a templom csendje, az imádság mélysége vezethet a vele való járásra. S aki maga mellett érzi élete vándorlásai között Isten jelenlétét, annak semmi sem hiányzik. Ő mindennél és mindenkinél többet jelent.
IV.” Mert bár keménynyakú nép ez, bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket” Ez a mondat egy vallomás. Itt a keménynyakú nép a konokságot jelképezi. A megrögzött Isten tagadást, az állandó hitetlenséget, a panaszt, a zsörtölődést, amivel tele volt a héberek szíve és lelke a vándorlásban.
Ma is annyi pesszimista megnyilvánulás van a környezetünkben. Nem lehet megélni, nincs munkahely, el kell menni külföldre, mennyire rosszak a vezetőink. Pedig a példabeszédek könyvének az írója jegyzi le, a 16, 24- ben: Lépes méz a gyönyörűséges beszédek, édesek a léleknek és meggyógyítói a tetemeknek.”
A miközben a panasz áradata uralkodik el, azonközben, egyre nagyobbak a házaink, magasabb életszínvonalon és többet élünk. S milyen jó lenne, megelégedetten, örömmel nyugtázni minden hét után, bocsásd meg Uram a vétkeinket, s fogadalmat tenni a vele való járásra.
V.” tégy tulajdonoddá bennünket.” Milyen jó érzés tudni, hogy valakihez tartozunk. Milyen jó megtapasztalni a hozzánk való tartozást. Családtagokat, barátokat, munkatársakat, akikre mindig számítani lehet. De ezek a kapcsolatok végesek. Elmúlnak, vagy akár csak erre a földi életre korlátozódnak. Isten tulajdona lenni azt jelenti, hogy még mielőtt megszületnék, már Istené vagyok, s amikor meghalok, akkor is Istené leszek a mennyben.
Beszédem végén egy történetet osztok meg, melynek címe: Ha tudtam volna ...
Az angol királynő gyakran ellátogatott a Bob Morrow kastélyhoz. Egy alkalommal, amikor egyedül sétált ott, elkezdett esni az eső. A legközelebbi parasztháznál keresett menedéket. A hölgy, aki ajtót nyitott, nagyon dühös volt amiatt, hogy valaki ebben a kora reggeli órában háborgatni merészeli. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kimordult: - Mit akar?
A királynő nem mutatkozott be, csak egyszerűen megkérdezte: - Kölcsönkaphatnék egy esernyőt? - Egy pillanat! - mormogta az asszony. Bevágta az ajtót, egy pillanatra eltűnt, majd kihozta a legócskább ernyőt, amit csak talált - olyat, aminek néhány merevítő bordája törött volt, és vásznát apró lyukak tarkították. Kidugta az ajtón, és azt mondta: - Itt van.
A következő reggel a királyné teljes kísérete odavonult díszegyenruhában a parasztház elé. A kíséret egyik tagja bekopogott, és a következő szavak kíséretében adta vissza az ernyőt az asszonynak: Asszonyom, Anglia királynője köszöni Önnek. Elmenőben még hallotta, hogy az asszony azt motyogja: - Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki.
Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!
Istennek teremtményei vagyunk, családtagjaink, szeretteink, ismerőseink és barátaink mellettünk járnak- élnek. És a segítségükre lehetünk, apró, finom sokszor jelentéktelennek tűnő cselekedetekkel. Mert ilyenkor belőlünk is az isteni szentlélek ereje árad. Abban, ahogyan megmutatkozunk, ahogyan hallgatunk, cselekszünk. Jöjjetek, ma azért imádkozzunk, hogy Isten közénk is alászálljon, minket bíztasson, bátorítson, új életre serkentsen. Ebben a munkában segítsen az Isten! Ámen.