Isten vonzásában

1 Thessz 2, 11- 13 „ Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit, az apa mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek  Istenhez méltó módon , aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket. Ezért mi is szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor hallgattátok Isten általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.”

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

Az elmúlt napokban háromszor álltam meg temetésen a koporsók mellett, s utána azon gondolkoztam, hogy mi emberek nagyon egyformák vagyunk, és mégis mindegyik élet egy külön világot foglal magában. Számtalanszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mennyire vagyunk urai az életünknek? Miben tudjuk irányítani, megváltoztatni, befolyásolni? És mi az, ahol mi emberek már semmit nem tehetünk. Csak magunkat át kell engednünk, oda kell adnunk, rá kell bíznunk, vagy hagynunk kell, hogy Isten vezessen bennünket.

A XX- ik században, s talán még most is ebben az új évezredben, az ész, az újabb felfedezések, az emberi alkotás vívmányai az emberiség egy részét nem közelebb hozta az Istenhez, hanem eltávolította. Rengeteg dologra van időnk, a munkánkra, a kikapcsolódásra, az otthonunk szépítésére, építésére, és elhanyagoljuk a legjelentősebbet, hogy ráfigyeljünk az életünkre. Nem foglalkozunk a lelkünkkel, s így sokszor lehet találkozni, szomorú, életunt, megfáradt, érzésekben kiégett emberekkel. Én úgy tekintek minden vasárnapra, mint alkalomra és lehetőségre, amikor lemérem, újra át gondolom a héten történteket. Mérleget készítek, mit végeztem el, azzal párhuzamban, amit szerettem volna. S mi az, amiben én magam voltam, vagy éppen a körülmények befolyásoltak engem is. Én magam is feltöltődöm minden vasárnap, az Istennel való találkozásban. Erőt nyerek a következő hétre. Megerősítést kapok éppen a részetekről, hogy érdemes végeznem a munkámat. S amikor ma felnézek és látom a három gyönyörűen felújított ablakot, akkor a szívemben hála van Isten iránt, Önök iránt, a kivitelezővel kapcsolatban, aki nekünk ezt a munkát ilyen gyönyörűen elvégezte. S ahogyan ez a templom kívül és belül lassan megújul, ugyanúgy szeretnénk, ha a szívünk is megújulna. Erős lesz, hiszem a mi hitünk, összetartó a közösségünk, szépek a temetőink, és Isten áldását nap, mint nap magunkon hordozzuk.

Szerencsém van, mert itt vagyok nap-, mint nap e torony mellett, s ez a templom emlékeztet Istenre, felhívja a figyelmemet szüntelenül, arra, hogy az életünk nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is zajlik. Én meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak vasárnap, hanem minden nap, minden egyes percében ebből a hajlékból kiárad a jó Isten szeretete, s bennünket mellette élőket, segít eligazodni, a helyes irányban haladni, az élet útvesztőiben magunkra találni és lelni.

Az elmúlt hetekben megfigyeltem, ahogyan az alpinisták egy kötélen lógva, teljes biztonságban érezve magukat úgy végezték a munkájukat, mint sokunk, kiknek a talaj ott van nap, mint nap a lábunk alatt. Ma hasonlítom a vallásos ember életét az alpinistához, aki biztonságosan megköti a kötelet a torony egy- egy oszlopához, és utána szabadon, bátorsággal, és elszántsággal végzi a tennivalóját. Mi is sokan Istenhez kötjük magunkat, s tudjuk, bármi történhet az életünkkel, mert biztonságban vagyunk, hiszen maga Isten biztosítja az életünket. Jól látjuk, mi történik környezetünkben is, aki ma még fiatal és erős volt, az lehet holnap már gyenge és elesett. Akinek rendezett és külsőre teljesen megfelelőnek tűnik az élete, annak egyik percről a másikra minden összeomlott. Ezért is gondoltam arra, hogy e mai vasárnap, advent előtti vasárnapunkon, az Istennel való kapcsolatunkról fogok beszélni. Ugyanis van egy ünneppel telített félév, ez kezdődik az adventtel és zárul a pünkösdi ünnepkörrel. Utána pedig olyan hónapok következnek, amit mi ünneptelen félévnek szoktunk nevezni. Ennek az ünneptelen félévnek utolsó vasárnapján szeretném ma Pál apostol gondolatait kibontani.

Sík Sándor: Az Isten lánca verssorait találom idevalónak

 

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:

Az Isten lánca vagyok én neked.

 

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,

Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

 

A ködlő múltat, akarom, feledd,

S állj meg hajnalló mélyeid felett.

 

És nézz magadba boldog félelemmel:

Isten szemével és az én szememmel.

 

És tépd el mind a félig-fátylakat.

Akarom: láss és megszeresd magad.

 

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,

Erősségnek és mosolygó vigasznak.

 

Lásd, hogy világol a boldog titok:

A zengő porta, mit Isten nyitott.

 

Akarom: keljen új életre benned

Alvó dala az építő igennek.

 

És mosolyogd rám, édes jó barát,

Az erős Isten élő mosolyát.

 

 

 

I.A szentírás első verssorában Pál apostol egy családi képet fogalmaz meg. Mint gyermekeit, az apa mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, mondja. A keresztény eszme terjedésében óriási fontossága volt a családnak. A család volt és ma is az, ahol a legnagyobb dolgok eldőlnek. És itt egyáltalán nem az anyagiakra, vagy éppen a tudásra gondolok. Hanem a házastársak, gyermekek vagy éppen nagyszülők biztonságos fejlődésére. A család volt az a közösség, ahol mindent meg lehetett beszélni. És megoldást lehetett találni.

Keresztény Testvéreim! Egyáltalán nem csoda, hogy a legnagyobb nyomásnak ma a családok vannak kitéve. Még ez a világjárvány is új kérdések elé állítja a házastársakat. Ezt a bensőségességet, meghittséget, elkötelezettséget akarja felszámolni az új világrend. Így kiszolgáltatottá téve mindenkit, férjet, feleséget, gyermeket, de sokszor még a nagyszülőket. Hányszor megtörtént már, hogy amíg az egyik fél pénzt keresett külföldön, hogy majd itthon boldogabbak legyenek, évek múlva kihűlt a családi tűzhely. Összeomlott a házasság, felbomlott, vagy ma már csak élettársi kapcsolatokban nevelkednek a gyermekek. A vallás a szeretetre, hűségre, összefogásra ösztönöz. Miközben a külső világ lépten, nyomon azt árusítja nekünk, hogy ha ezt, azt, amazt megveszünk, attól rettenetesen boldogok leszünk. S aztán olyanok leszünk, mint a kábítószeresek, újabb és nagyobb adagok kellenek, ahhoz, hogy a szintet tartsuk. S közben rámegy az egészségünk, elhagy a családunk, vagy mi hagyjuk el őket. S csodálkozunk azon, miért van annyi szomorú és bánatos család a környezetünkben. Ez az édesapai intés és figyelmeztetés minden vasárnap elhangzik, de a szentírás minden lapjáról is el lehet olvasni. S milyen jó lenne, hallgatni rá. Mert, aki az édesapjára nem figyel, nem hallgatja meg szavait, az majd gondjában és bajában, könnyekkel teli, kisírt szemmel kell, nem másnak, hanem magának bevallja, hogy mennyit mulasztott.

II.” Kértünk titeket: éljetek Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.” Lelkészi tevékenységemnek egyik szép oldala, élményekben gazdag, a vallásórák tartása, akár az iskolákban, akár a gyülekezetben. A református kollégiumban és a Tompa László iskolában is, egy pár gyerek van osztályonként. S felemelő élmény szentírási történetet tanítani, velük elbeszélgetni. Talán minden alkalommal el kellene, mondjam a szülőknek, édesanyának és édesapának, hogy mennyire ügyes, okos, jól nevelt gyerekeik vannak. És mekkora felelősség, hogy erre az életre felneveljük őket szépen. A legtöbbet az életről az óvodában és iskolában és később a munkahelyünkön tanuljuk meg. Istenhez méltó módon élni azonban nem könnyű. Ez egy kihívás, amire naponta válaszolnunk kell. Még a vallásos törvények is általánosan vannak leírva. De amikor találkozom egy új kérdéssel, annak megválaszolásában én magam vagyok benne. A hitem, tudásom, elkötelezettségem, munkabírásom. Az Istenhez méltó mód pedig azt jelenti, hogy életem minden percében magamon érzem az Isten tekintetét. Tőle kérdem meg, és várom, hallgatom a megoldást.

Jól látjuk és tapasztaljuk, hogy csak az emberi értelem nem elegendő a tartalmas élethez, szükségünk van, az isteni útmutatásra és bölcsességre is.

Mi ezen a földön élünk, de mindig is az ő országába vágyakozunk. Ezért valljuk, hogy a halállal csak a földi életünknek lesz vége. És utána valami sejtelmes következik. Mert Istennel találkozunk. Isten földi dicsőítése az ég magasságába emel és mi is együtt leszünk a mennyben az ő dicsőségében. Ha ennyire szép és csodálatos ez a földi élet, s ennyi örömben, elégtételben, szeretetben lehet részünk. Mi várhat ránk az öröklétben, ahol Isten örökkévaló otthont készített a mi számunkra. Ez az isteni elhívás mindig szól, mindenkinek. Mert elveszett ember nincs Isten számára. Ő olyan, mint egy rádióadó, nekünk kell frekvenciát változtatnunk, hogy rá hangolódjunk, őt hallgassuk és szeressük. Ezeket a jeleket pedig Isten mindig, mindenkinek küldi.

III.” Ezért mi is szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor hallgattátok Isten általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként.”

Pál apostol Isten igéjét hirdeti. Hálás az Istennek, amiért beszédének hatása van a thesszaloniki gyülekezetben. Magán érzi az Úr áldását, amiért kedvesen fogadják őt a gyülekezetben.

 

IV.” aAminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Isten ereje csodálatos és felülmúlhatatlan. Ez az erő, elsősorban nem fizikaiakban, hanem belső értékekben, lelkiekben mutatkozik meg. Mai beszédemet is egy történettel zárom:

Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk?

 

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:

- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:

- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.

- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.

A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:

- Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.

Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.

A tanítványaira nézett, és így folytatta:

- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.

 

Kedves Gyülekezet! Keresztény Testvéreim! Legyen hát együtt a szívünk ma és minden napon az Istennel! Vigyázzunk hát a szívünkre, hogy összhangban legyen az életünkkel. Találjuk meg azokat az utakat, melyek közelebb visznek Istenhez és önmagunkhoz. Készüljünk az adventre abban a tudatban, hogy rajta keresztül, szép és felemelő lesz az ünnepünk. Ámen.