Jelre várni!

 

Textus: Ézsaiás 7, 1o- 15 “ Ezután így szólt az Úr Áházhoz: Kérj egy jelet Istenedtől , az Úrtól akár lentről a mélyből, akár fentről a magasból! De Áház így válaszolt: nem kérek, nem kísértem az Urat! Akkor ezt mondta Ézsaiás: Halljátok meg Dávid háza! Nem elég, hogy embereket fárasztotok, még Istenemet is fárasztjátok?  Ezért maga az Úr fog jelet adni nektek: Íme, egy fiatal nő, aki most várandós, fiút fog szülni, és Immanuelnek nevezik majd el. Tejszínt és mézet fog enni, amíg meg tudja vetni a rosszat, és a jót tudja választani.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Egy szenzációhajhász társadalomban élünk, amikor mindig újabb dolgok váltják egymást. Mindig valami új kell, friss, érintetlen, ami felfokozza a kedélyünket, lenyűgözi az érdeklődésünket, teret ad az emberi kíváncsiságunknak. Egy más állapotba, a kíváncsiság, a fokozott ingerek, a megváltozott élettér és mozgalmas hétköznapok, ünnepnapok világába emel bennünket ez az igény. Szinte szétfeszít, belső feszültség robban szét bennünk, áhítozunk és vágyakozunk mindig valami újra, szépre, jóra. Olyan elképzelhetetlen világra, ami csak úgy magától jön, értünk és nekünk van, mások készítik elő, nekünk semmit sem kell tennünk. Csak ott kell lennünk, élveznünk, átélnünk ezeket a megrendítő élményeket. Ma már nem egy hosszantartó szeretetteljes életre vágyik az ember, hanem az itt és most élményére. S talán nem is gondolkozunk azon, hogy hosszú távon milyen hatása, végeredménye lesz egy- egy ilyen letaglózó eseménynek.

Villámcsődület, flashmob alakulhat ki akár közvetlen környezetünkben is, hogy aztán később minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Mikulás estéjén figyeltem meg, hogy mennyire lebénult a városi forgalom. Mindenki részese szeretett volna lenni a csodának, ahogyan a Mikulás leereszkedik a templom oldalán. Szülői kötelességnek tartották sokan, hogy gyerekeiket ebben az élményben részesítsék, és ez jól is van így, mert minden szülő boldognak akarja látni a gyermekét. A későn érkezők azonban már helyet sem kaptak sehol a parkolásra. Minden talpalatnyi teret kihasználtak, hogy közelebb kerüljenek az akció helyszínéhez. A feszültség azonban egyre nőtt, egyesekben, mert közelebb akartak kerülni a központhoz, mások mert, ki akartak kerülni a zűrzavarból. Aztán minden lecsendesedett, elégedett gyerekek és felnőttek tértek vissza otthonukba azzal az ismerettel és élménnyel, melyet nekik szereztek.

Ilyen és hasonló felcsigázó akciókra éhes a mai társadalom, mely egy pár percig magasba emel minket, s aztán újból letesz, magunkba süppedünk, megszokottan éljük a mindennapi életünk.

Amikor egy pár nappal ezelőtt megkérdezték tőlem, hogy milyen munkálat zajlik a templom előtti téren, azt válaszoltam, hogy levesszük a kerítéseket és egy teret képezünk ki a templomunk előtt. Láttam a kíváncsi szemekben az értetlenkedést, majd hozzátettem, azért, hogy a rendkívülien szép templomunk jobban érvényesüljön, és nyitottabb legyen az emberek előtt. Mert szeretnénk, ha egyre több ember jönne az istentiszteleteinkre. Úgy gondolja, több ember fog templomba járni. Nyugodtan és kiegyensúlyozottan válaszoltam, igen hiszem, hogy egyre több ember érzi szükségét az Isten közelségének, és támad fel bennük az érzés, ápolni, építeni az Istennel való kapcsolatot.

Bevallom az én gyermekkoromban szegényebbek voltak a Mikulások. De minden év december 5- én éjszaka, 6- ra virradólag eljött. Nővéremmel együtt a cipőket megtisztítottuk, kitettük az előszobába. Egész este vártuk, hogy valamit hozzon. Olykor egy- egy édességet ejtett le a magasból. De akárcsak ma, rendkívülien sok volt az elvárásunk. Másnap reggel a cipőink tele voltak ajándékkal, dióval, almával, sapkával, zoknival. Na, ne olyan drága holmikkal, mint ma, de ugyanezekkel a gyermekszemekkel várakoztunk, mint a mai gyermekek. De talán egy picit elégedettebbek voltunk, mint a mai gyermekek. Tudtuk, onnan fentről mindig csak jó jön, ajándék, segítség és jóság.

S ez a várakozásunk sosem múlik el. Bár azóta felnőttünk, ma is várunk egy csendes csodára, jó szóra, bíztatásra, ajándékra. Ma ezek megvilágításával szeretném kibontani e szentírási verseket és sajátosan advent második vásárnapján az életünkre alkalmazni.

Csanád Béla: Megszületik, versét idézem

 

Jézus, mély csöndben várni Rád

mily nagyszerű vágyakozás!

Köröskörül a téli fák,

s a világ csupa ragyogás,

 

a Titok zeng, mely eljövendő:

Megszületik a Messiás!

De hiszen eljött! S újra eljő?

Igen, hozzánk jő, újra Ő!

 

Mibennünk kell, hogy megszülessék,

Úr Jézus, lelkünk élete.

Széna-szalmánál jobban esnék

néki szívünknek melege.

 

Lakást venni bennünk szeretne

a Kegyelem, a Szeretet,

hogy számunkra is megszerezze

a boldog örök életet.

 

 

Igen, ezt az örök boldog életet szeretnénk megszerezni, megélni. De ezért imádkozni, dolgozni kell nekünk, hogy ez létrejöhessen.

A felolvasott szentírási versek alapján a következő gondolatokról fogok ma beszélni: a jelkérésről, kísértésről, a fáradtságról, Isten jeladásáról, a jó és rossz különbségtételéről.

I.” “ Ezután így szólt az Úr Áházhoz: Kérj egy jelet Istenedtől , az Úrtól akár lentről a mélyből, akár fentről a magasból!” Ézsaiás próféta i.e. a VIII- ik században élt. 74o- 7oo között töltötte be a prófétai szerepét. Júda a déli állam, Izrael és az Arámiak szorításában élt. Ezekben a válságos években születik meg a próféta könyve. Áház az ország királya, főleg felesége hatására idegen Isteneknek mutat be áldozatot. S a próféta tolmácsolja, hozza, a király számára érthetővé teszi az isteni üzenetet. Ez a mondat három lényeges gondolatot tartalmaz: Isten beszél a királyhoz, egy jelet fog neki adni, s az lehet a mélyből, de akár a magasból is.

Advent van, s ilyenkor közelebb kerül a vallásos ember az éghez. Jobban ráhangolódunk az isteni világra. Mi is hallani akarjuk az Istent. Az Úr pedig nekünk személyesen hozza el az üzenetét. Készen állunk- e az Urat meghallani? Nyitottak vagyunk- e arra, hogy őt a szívünkbe beengedjük? Le tudjuk- e bontani azokat az akadályokat, melyek távol tartják tőlünk az Istent? Mert nekünk is, akárcsak e templomnak előtérbe kell kerüljünk. Meg kell mutatnunk igazi arcunkat. Nem zárkózhatunk be a magunk kicsi álmaiba, váraiba és csak ott várjuk a karácsonyt. Jézus születésében az a legszebb, hogy Ő önmagát adta ennek a világnak. Nem sajnálta a saját életét, hanem teljesítette a küldetését. Halotta és megvalósította az Isten szavát.

A napokban megkaptam Kelemen Csongor könyvét, melyben az 56- os megemlékezéseit vetette papírra. A papi család, és maga a gyermek, fiatal felnőtt meghurcolásáról szól a vallomás. De olyan, mint egy életregény, miként, hogyan hallja Isten szavát a lelkész, a papi gyermek, akkor, mikor mindenki elhagyja. És ki, ha nem az Isten az, aki még a legsötétebb börtön cellájában is ott tud lenni, mint egy fény, szemcsillogás, örök szeretet a rabok szívében. S ha máskor voltak is összezörrenések, nézetkülönbségek a cellatársak között. De amikor jött az ünnep, karácsony valami kimondhatatlan szeretette fogta össze a szíveket.

Mi ma is, mint a gyermekek, egy jelet kérünk az Istentől. Azt a jelet, amire a legnagyobb szükségünk van. Mert a jelben Isten fog megérkezni hozzánk. Ez a jel világosság fog lenni az adventi sötétségben. Ez a jel lehet az egészségünk. Édesanyánk, édesapánk élete. Házastársaink szerelme. Gyermekeink sikere. Lehet a csend és béke. Lehet az iskolai előmenetel, s sikeres vizsga. Ez a jel mindannyiunkban felcsillan, mert a jel, kézzelfoghatóvá válik. Jelen lesz és meglátszik egész karácsonyi ünnepünkön. Ezek a jelek jöhetnek innen a földről, szeretteink életéből, de érkezhetnek az angyalok útján a magasból is, magától az Istentől.

II.” De Áház így válaszolt: nem kérek , nem kísértem  az Urat!” Áház ebben a szorongatott helyzetben, amikor Arám és Izrael, Recin és az efraimi Remalja fia összefogott ellene, nem látja meg az isteni segítséget. A szír efraimi háborút csak emberi erővel akarja legyőzni. Júda királyának a válasza világos, nem kér az isteni segítségből. Nincs hite, nem akarja igényelni az isteni beavatkozást. Csak a nyers emberi erőre számít. A segítségkérést egyenesen isteni kísértésnek tartja.

Vajon nem hasonlítunk- e ma is sokszor az ilyen emberre?  Háború van a közvetlen közelségünkben, és csak a fegyverekben bíznak. Sőt mi több gazdasági kérdések kerülnek előtérbe a tárgyalások mentén, amikor emberek ezrei hallnak meg a harcokban. Szomorú, de valóság, hogy a béke mellett sokkal kevesebben kötelezik el magukat. Pedig a harcok után csak kényszerként lehet a békét valakikre ráerőltetni.

De nemcsak a fegyverek ropognak, s aláaknázzák a területeket. Hanem a vádakat megfogalmazó szavak is, egyre nagyobb békétlenség üli meg még a közvetlen környezetünket is. A káosz létrehozása és fenntartása a célja a rendszernek, hogy ne lássunk, ne halljunk, és meg ne térjünk.

Keresztény társadalmunkat óriási értékvesztettség jellemzi, amikor nehéz kihámozni, megnyugodni és főleg rájönni, hogy ki is mond igazat.

Fölfalnánk és megemésztenünk az egész világot, ha tehetnénk, és közben megfeledkezünk az Istenről, arról a világról, melyet a vallás, a mi hitünk képvisel.

Egyre több törvénynek igyekszünk eleget tenni, miközben a szeretet törvénye elhalványul, és gyakorlata elhalványul közösségeinkben.

Nem fordulunk Istenhez, vagy keveset, mert úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ és a saját életünk Urai. Pedig mi jó lenne rájönni, hogy Isten az, aki irányít, felemel, meghallgat, meggyógyít.

III.” Akkor ezt mondta Ézsaiás: Halljátok meg Dávid háza! Nem elég, hogy embereket fárasztotok, még Istenemet is fárasztjátok? „ Fáradtak és kimerültek vagyunk. Mert egyre jobban igénybe veszik a kihívások az életünket. S elfeledkezünk az imádkozásról, a töltekezésről, az elcsendesedésről. Úgy gondoljuk, érezzük, hogy telve vannak üzemanyag tankjaink. Hogy mindent ki tudunk számítani. S van kellő erő és akarat bennünk arra, hogy megérkezzünk minden készülés nélkül karácsony felé.

Pedig az adventi időszak, a készülés ideje. A befelé fordulás lehetősége. Annak az útnak a kiépítése, ami közöttem és az Isten között lehetőséget biztosít a közlekedésre. Ezt az utat nem tudja más elkészíteni. A szüleink, keresztszüleink, nevelőink csak el tudnak indítani ezeken az ösvényeken. De az építés, a haladás, a megérkezés ránk is van bízva. Ezt a lelki utat csak imádsággal lehet kikövezni. Fohásszal kell megjelölni. A célokat esedezéssel, Istenhez való fordulással kell megalkotni. Mert a szeretetet nem lehet, csal úgy megvásárolni, azt ki kell érdemelni. Otthonunk tele lehet bőséggel, szebbnél- szebb ajándékokkal, de az örömkönnyeket, a belső érzéseket az Isten adja meg.

Nekünk meg kell pihenni. Le kell ülni. El kell csendesedni. Az adventi estéken a gyertyák lobogása mellett érteni és érezni kell ezt az életet. A meghittséget, a bensőségességet az Istennel való szent pillanatokat meg kell élni. Zarándokolnunk kell, kitekinteni erre a világra, s benne érezni, hogy milyen csodálatos a mi kis hívatásunk, melyre az Isten megbízott bennünket.

Lelkileg- szellemileg és fizikailag is fáradtak lehetünk. Engednünk kell a testünknek, lelkünknek, hogy erőforrásokat találjon. S hol lehetne nagyobb erőforrás, mint itt a templomban, ahogyan Isten átölel, elringat, az imádkozás erejében megtisztít. Mert olyan szépen fogalmaz a költőnk Ady Endre: Az Úr érkezése versében.

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Ez az Isten mindig és mindenkor átölel, akkor is, amikor sírunk és akkor is mikor boldogok vagyunk.

A héten a család egyik barátját kísértük a szombatfalvi r.k. temetőbe utolsó útjára. S miközben folyt a szertartás nekem az elhunyt mosolya, derűje, a sokszori vendégszeretet jutott az eszembe. Mert emberi életünk fáradtságának végén az elmúlás áll, de ezt az utat széppé, jóvá, áldottá éppen az emlékekkel tehetjük.

IV.” Ezért maga az Úr fog jelet adni nektek:” Jelekkel és szimbólumokkal van tele az életünk. Maga a beszédünk, az arcunk, a szemcsillogásunk is egy jel valaki számára. Ezeket a jeleket sokszor kódoljuk, hogy aztán az illető személyére szabottan megértse, információnkat feldolgozza, üzenetünket hasznosítsa.

Isten is minden évben üzen nekünk Jézus születésén keresztül. Ígéretet tesz nekünk halandó embereknek, hogy az égi világba emel. Értékeket közvetít, melyek által magasabb rendű életet élhetünk. Üzenetével kiemel ebből a teremtett világból, s az angyalok énekével, a pásztorok hűségével, a bölcsek kitartásával beavat az isteni világrend egy új mozzanatába. A jel ebben az évben is a jászol lesz, a benne megszülető kisgyermek. S ebben a jelben újból próbára tesz. Lesz- e hely a te szívedben a Megváltónak? Adsz- e helyet, időt, lehetőséget magadnak az ünnepre, az arra való készülésnek. Vagy csak leemelsz egy ajándékot az üzletek polcairól, s tárgyban, eszközben, láthatóban éled meg újból a karácsonyt?

Mert Jézus születése ennél jóval több. Ez a jel, átmutat, átrepít e földi tereken és korlátokon abba a világba, ahol angyalok, érzések, megelégedettség üli meg az emberi szíveket.

V.” Tejszínt és mézet fog enni, amíg meg tudja vetni a rosszat, és a jót tudja választani.” Nagyon egyszerű a keresztény ember küldetése. Választani kell mindig, a jó és a rossz, az igaz és hamis, a világosság és sötétség, Isten világa és az ember világa között. De ahhoz, hogy jó döntést hozzunk, fel kell jutnunk arra az erkölcsi magaslatra, ahova Jézus emel a tanításaival. Szoktuk hallani, hogy nekünk a kisebbik rosszat kell választanunk. Le kell győznünk önmagunkban a rosszat és előtérbe, helyzetbe kell hozni az emberi jóságot, a szeretetet és istenhitet.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim! 

Még 16 nap áll a rendelkezésünkre, hogy megtervezzük, átéljük, és felejthetetlen ünnepre készülődjünk. Üljünk fel hát a szeretet hintójára s szerezzük be mindazt, amivel a karácsonyeste ragyogással tölti be az életünket. Töltekezzünk dallal, imádsággal, lelki töltődéssel, hogy a jézusi születés nemcsak egy napon, de egy egész életen végig kísérjen. Adjuk át hát magunkat az ünnep meghittségének, s az adventi várakozás biztosítson elegendő időt és lehetőséget az élő hit terjesztésében és megélésében. Ebben segítsen az Isten! Ámen.