Lelki kincseink

 Temetési beszéd, Fábián Irma, élt 85 évet

Textus: Mt 13, 44-46 „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. ”

 

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt?

Magasság? Mélység? Van-e ég?

A tarka földi színpadon túl

elindulok mégis Feléd

 

A gyász eme szomorú órájában nehéz e sírhant mellett megszólalni. S úgy kibontani ezeket a szentírási verseket, hogy a szívekig-, a lélekig hasson. Mert a temetés, az elmúlás, a fizikai létezés végét jelenti. S bármilyen nagy legyen is a hitünk, ilyenkor összeroppanunk, meginog a hitünk, és szinte kettészakad a mi szívünk. Még akkor is, ha idős testvérünket temetjük, feltevődik a kérdés: miért nem élhetett tovább, hogy itt legyen veletek, velünk.

Számomra mindig könnyebbséget jelent, ha olyan személy fölött kell, elmondjam a beszédem, akit ismertem, aki járt a templomba. Egyház közeli, Istenben gyökerező, hittel telített életet élt. Mert amikor megragadom a témát, s elkészítem magamnak a beszéd vezérfonalát, megalkotom a szertartás gerincét, magam előtt látom azt a személyt, akiről beszélnem kell. Mert az unitárius temetési szertartás a személyről, az életről, az elmúlás elfogadásáról, és az üdvösség világának kezdetéről szól.

Ezért, amióta a lánya bejelentette ezt a mai szertartást, és csütörtök délután vele elbeszélgettem, utána azon gondolkoztam, mi legyen e mai beszédem fő vezérmotívuma. Ezért e beszédemnek ezt a címet adtam: Lelki kincseink.  És én ebben a két szentírási versben találtam meg, amelyeket itt ma tinéktek felolvastam. Ugyanis benne a folyton kereső, szemlélő, figyelő, hitünket ismerő és gyakorló személyt ismertem meg. Világosan emlékszem, hogy 2017- ben idekerülésem után, ott volt a templomban, a vasárnapi prédikációkat megjegyezte, a templomból való kijövetel alkalmával egy gondolatban összegezte. És mindig volt egy szava, gondolata, mondata az elhangzott beszédhez.

Igyekeztem maga elé képzelni, ahogyan előbb Lövétén, majd Szentegyházán tanított több szász diákot. S számomra az a természeti kép elevenedett meg, amikor a szentjános bogarak feltöltődnek a nappali fénytől, hogy majd az éjszakában magukból árasszák, mindazt, amit ők is szinte önkéntelenül kaptak.  Valahogy nevelőként is én így képzelem el őt, aki ifjúságában, felnőttségében, itt Székelyudvarhelyen a tanítóképzőben, de később is töltekezett. Azt mondta a lánya, hogy ő már itt a tanítóképzőben, szabadidejében verseket tanult, elmélyült a tanulásban, a hívatására összpontosított. Vagyis azt, amit szét akart szórni tanítványai lelkébe, azt egyszer összegyűjtötte, rendszerezte, készítette, elraktározta, hogy majd belőlük nektek, családtagoknak, diákjainak, szeretteinek szétoszthassa. Az életéről, mint kincsről és igazgyöngyről szeretnék szólani.

De hadd értelmezzem e szentírási verseket az elmondottak fényében:

1.” Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez.” Jézus itt az isteni világról beszél. Ez a világ nem egy földi valóság, hanem a hitünk és vallásosságunk által látott isteni világ. De ez az ország nem valahol távol van a földtől, hanem éppen erre a világra épül, és az itteni sérelmeinkre, fájdalmainkra hozza el a gyógyírt. A menny világa mindannak az ellenkezője, ami jelen van a földön. Vagyis éppen fordítottja annak, amit mindennap megélünk, s amelyben részünk van. Ezt a mennyei világot hasonlítja Jézus a kincshez, amit a szántóföldben rejtenek el.

A lelki és szellemi világunk az Istentől származó kincsünk. Mi ezzel emelkedünk ki a teremtmények közül. Ezzel vagyunk többek, irányítói, fenntartói és oltalmazói a világnak és az életünknek. Ez a világ teszi bizonyosság bennünk, hogy mi nemcsak ösztönös, fajfenntartó, testi életet élünk, hanem keressük belső valóságunkat. A szántóföldben elrejtett kincs, pedig az Istentől kapott ajándékaink. Pál apostollal szólva a lelki ajándékaink. A kincsek azonban, ha a föld mélyében vannak szinte semmit sem érnek. Ha azokat nem lehet a föld színére hozni, a mélyben megtalálni, és kapcsolatot teremteni a bennünk rejlő képességek és Isten által adott ajándékokkal akkor nem tudnak igazán ragyogni. Mert a kincsnek nem önmagában van az értéke, hanem abban, ahogyan mi viszonyulunk hozzá. Ahogyan az értékeli, akinek ajándékozzuk, akit meglepünk, akinek örömet akarunk szerezni. Ez a kincs a születés, gyermekkor, fiatalság, házasság, gyermekáldás, hívatás és még az öregkor is.

II.” Amelyet az ember, miután megtalált, elrejt” Milyen nehéz megtalálni magunkat, a hívatásunkat, küldetésünket. Mindig keressük magunkban azokat a dolgokat, melyek a legközelebb állnak hozzánk. Hitem szerint ő is így talált rá egy nagyon szép hívatásra, munkára. Nevelő legyen. Sok gyerek lelkébe és szívébe elültesse a tudásszomjat. Mert a jó nevelő nem megtölti a gyerek életét a tudással, hanem felcsiholja azt a tüzet, ami amúgyis ott van a gyerek lelkében. A jó nevelő észleli a nevelt irányultságát és fejleszti éhségét, szomjúságát egy- egy tantárgy, egy téma irányában.

Amikor ő ezt megtalálta, és felfedezte élete irányultságát, hogy nevelő legyen, hiszem mélyen elrejtette, de annyira, hogy élete egyik legnagyobb mozgató rugója volt, ahonnan mindig töltekezni lehetett.

Ő ezt az elrejtett kincset hozta a világ elé, akkor is, amikor helyettesített, amikor vallást oktatott, vagy éppen imádkozott. Az elrejtés szóban benne van a védelem, az oltalom, az aggódás, nehogy valami érje a megtalált kincset.

III.” Majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi a szántóföldet.” Ő megtalálta a boldogságát az Istenben. Azokat a mély forrásokat tapasztalta, melyek ontották a friss, szomjat oltó, lelket melengető életerőt. Rendszeres templomlátogatóként, amíg tehette ezt a szántóföldet vásárolta meg. Időt, energiát, imádságos kedvet ajánlott fel az Istennek, csakhogy az övé lehessen.

Az ember mindig le kell, mondjon valamiről, ahhoz, hogy egy nagyobb érték kerülhessen a birtokába. Ő pedig sok mindenről lemondott az Istenért. Neki és családjának áldozta az életét.

 

 

IV.Drágagyöngy volt az élete.

 

A víznek árja a zárt kagylóhéj alá

beszorít egy parányi porszemet,

s az idegen anyag megnő óriássá

és gátolja a nyugodt életet;

a kagyló azt életnedvével vonja be,

de egyre jobban bántja a göröngy,

s e kínos harcban elmúlik élete,

de új élet fakad: a drágagyöngy!

 

Életrajzi adatok

 

Fábián Irma 1937. február 14- én született Korondon egy hatgyermekes családban. Ő volt a második gyermek a családban. Édesapja Ambrus Gergely és Mária, mindketten földműveléssel foglalkoztak. Otthon, Korondon tanult, majd itt Székelyudvarhelyen tanítóképzőt végzett. Lövétén kezdett el tanítani, itt ismerkedik meg a férjével, akivel közel 61 évet élt házasságban. 1960- ban Szentegyházára kerülnek férjével együtt tanítani.

1977- ben költöznek Székelyudvarhelyre, ahol a művelődési háznál kapott állást. Itt dolgozott a nyugdíjba vonulásáig.  Nyugdíjasként is visszajárt dolgozni annyira szeretett a gyerekek között lenni és tanítani. Vallásórákat is tartott az iskolákban, így pótolva a vallástanárokat és lelkészi jelenlétet. Férje is mindvégig az oktatói pályán volt, Az UCECOM vezetője is. Életében jó egészségnek örvendett. 10 éve kezdett el betegeskedni. 2 éve, hogy súlyosabb gondokkal küzdött a családjával együtt. Az elmúlt novemberben eltörte a lábát. Székelyudvarhelyen a Tamási Áron utca 44. sz, alatt laktak egész életükben, ahol házat vásároltak és azt javították, szépítették. Szép életet élt a férjével.

Precíz, pontos, felelősségteljes életet élt. Kitartó és eredményes munkát végzett. Sokat tanult és pályája folyamán tanított, példát mutatott.

Lánya: öneláldozó édesanyát veszített el benne. A férje vele együtt került a kórházba, s betegsége miatt ma így nem vehet részt a gyászszertartáson.  Isten hosszú élettel és jó egészséggel áldotta meg őt és vele együtt a családját is.

Pályafutása sikeres és eredményes volt, ha csak arra a több száz  gyerekre gondolunk, akik vele és általa ismerhették meg a tudomány világát, csillapították a tudásra való éhséget.

Búcsúztató

 

Ezekkel az érzésekkel búcsúzunk immár néhai Fábián Vidorné, született Ambrus Irma testvérünktől, aki életének 85, házasságának 61- ik évében lelkét visszaadta a Teremtőjének.

 

Búcsúzik az ő férje: Fábián Vidor, aki vele élt együtt örömben és bánatban, sikerekben 61 éven keresztül. Életpályájuk szép felemelő volt, hiszen gyermekek, diákok százait indították el az életbe. Tanították meg a betűvetésre, az életben való eligazodásra.

 

Babits Mihály: Csillag után

                       

Ülök életunt szobámban,

hideg teát kavarok...

Körülöttem fájás-félés

ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,

kinyitom az ablakot

s megpillantok odakint egy

ígéretes csillagot.

Ó ha most mindent itthagynék,

mennék a csillag után,

mint rég a három királyok

betlehemi éjszakán!

 

Búcsúzik lánya: Fábián Melinda és élettársa: Kádár Jenő, aki ma köszönetet mond a gyermeki évekért. A felejthetetlen élményekért. Mindazokért az ünnepekért, melyeket édesanyaként az ő számára megszerzett. Ahogyan csak ő tudta fogni a kezét, a könnyeket letörülni, a szívet felvidítani és az örömet megosztani.

Most itt a sír mellett minden megszépül, és az emlékekben mélyen fog élni az édesanya arca, visszhangzani az ő hangja.

Pilinszky János: Apokrif

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

 

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfúló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

 

Búcsúznak az elhunyt testvérének: néhai  Ambrus Sándor családtagjai.

Búcsúznak Erzsébet, Magdolna, András és Mária testvérei, az ők gyermekeik a családtagokkal.

Ady Endre: Istenhez hanyatló árnyék

Megűzeték s nem nyugszom addig,

Míg hitedet meg nem nyerem.

Mert kockán van az életem,

Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

 

S hányattatom, miként a sáska,

Mert csak Tenéked van erőd

S mert nem láttam régen előbb:

Nem szabad hinni senki másba.

 

Búcsúznak a közeli és távoli rokonok.

Búcsúznak férjének családtagjai, rokonai.

Búcsúznak az egykori munkatársak, a diákok, akiket a múlt összeköti a nevelővel.

Búcsúzik a belvárosi egyházközség presbitériuma és a közösség tagja, akik ismerték őt és szerették.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet.

Reményik Sándor: Igaz beszéd hitem dolgában

Most vallani kell, végsőt vallani.

- Volt-e hited egy szikra bárcsak? -

Pár porszeme reám tapadt

Hívő lelkek virágporának.

 

- A virágporral mi lett, mondd meg?! -

Áldozatul esett esőnek.

Sokszor éreztem idegennek,

De néha áldott ismerősnek.

 

- Istent, mondd, érezted-e mint Atyát? -

Soha. Ködös volt, ködös valami.

Legtöbbször a Szépségben láttam.

Nem tudok róla többet vallani.

 

Isten legyen vele! Isten maradjon a férjével, gyógyítsa meg őt, és legyen az ő lányával, családjával. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc