Temetési beszéd, Kovács Emma, élt 64 évet

Textus: Lk 10, 38-42 „Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”

Gyászoló család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

Életünket a kettőség jellemzi. Ennek a világnak vagyunk a gyermekei, de mégis mindig máshová vágyakozunk. Sok mindenünk megvan ezen a földön, de többet szeretnénk. Akárcsak a világosság és sötétség, a tél és a nyár, az öröm és a bánat úgy bennünk is mindig az érzések sokszínűsége váltja egymást. Ilyenkor, temetésen fájdalom üli meg a szívünket. Sötétség vesz körül. Elveszettek vagyunk, magunkra hagyottak. A szenvedés mélységéből Istenhez kiáltunk, tőle várjuk az enyhületet. Hiszen olyan hirtelenül, váratlanul tört be az életetekbe a halál. S könyörtelenül ragadta el a feleséget, az édesanyát. S most értetlenül álltok a vesztesége előtt. Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennetek, mi lesz ezután, veletek? A férjjel, a gyermekkel, a segítségre szoruló édesanyával?

Bár mindig tudjuk, hogy ha megszülettünk, akkor tartozunk a halállal is, mégis amikor bekövetkezik, irtózunk tőle. Félünk a megsemmisüléstől. Az idegenség, az újtól való félelem megdermeszti az életünket. A halál utáni életbe vetett hit, ilyenkor megbicsaklik s kétségeink támadnak a felől, hogy mi is történik velünk a halál után. Minden nap és befejezett történés részben az elmúlást is jelenti. Így hozzászokhatunk, ahhoz, hogy az emberi élet véges. A temetés bár szomorú, a vallásos ember számára az Istenhez való megtérést is jelenti. A halál által Isten közelségébe kerülünk, aki magához fogad, átölel. Begyógyítja sebeinket, s a hosszú, küzdelmes fizikai élet után pihenést ad testünknek, üdvösséget lelkünknek. Mi unitáriusok tagadjuk a testi feltámadást, de valljuk a lélek hallhatatlanságát. Számunkra nem létezik a pokol, de nyitott mindenki számára az Isten világa, a mennynek országa. Ahol Istenhez kerülünk közel éppen az által, ahogyan ebben a földi életben éltünk, cselekedtünk és munkálkodtunk.

Kerestem a Szentírásban azt a részt, amely mondanivalójában a legközelebb áll az elhunyt életéhez. És én Mária és Márta történetét hoztam el beszédem gondolatául. Azért mert ez a szentírási rész nagyon szépen beszél az asszonyok és Jézus kapcsolatáról. Ugyanakkor az emberi természet két jellegzetességét is felmutatja. Úgy érzem nagyon is rácseng immár néhai Kovács Béláné, született Szász Emma életére. Ezért szeretném ezeket a szentírási verseket a ti számotokra megvilágítani. Mert én Kovács Emma életéből a szolgálatot láttam, az Istenhez való közeledés útját és lehetőségét. És a szentírás éppen a testvérek életéből hozza elő azt a kettőséget, mely benne van mindannyiunkban.

I.„Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta.” Jézus egy szamáriai faluhoz érkezik. Lukács nem írja le konkrétan, melyik az a falu, de nem is annyira fontos most a színhely, talán Jeruzsálem mellett Betánia. Az viszont kiemelkedik a történetből, hogy Márta és Mária szamáriai létükre befogadják a zsidó Jézust az otthonukba, pedig a két nép között örökös ellentét volt, és a zsidók lenézték a szamáriaiakat. A történetből nem tudjuk meg, hogy Márta és Mária hallottak- e, tudnak- e Jézusról, az viszont messzemenően kiviláglik, hogy Jézus kiérdemelte a vendégszeretetüket. Márta az idegen Jézust, annak a nemzetnek a fiát fogadta be, aki őket lenézte, becsmérelte, megszólta. Nemcsak a településre érkezik Jézus, hanem ennek a családnak a házához. Márta a házába fogadta.

Kovács Emmáról azt tudom elmondani, hogy hasonlított a bibliai Mártához és Máriához. Csendes, előzékeny, alázatos nőszemély volt. Aki nagy szívvel szerette az ő szüleit, testvérét. Szerelemmel az ő férjét, és oltalommal az ő egyetlen fiát. De szívében helye volt az Istennek is. Kovács Emma befogadta Istent magához. Találkozott vele a templomban, az imádságban, a szülei gondozásában, családtagjai körében. Ő nem távol tartotta magától az Istent, hanem a közelébe férkőzött, benne élt, vele foglalkozott. Életének egy részét Istennek ajánlotta fel.

II.” Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal.”  Ez az a kettőség, melyről szólni szeretnék. Márta el volt foglalva az Úr kiszolgálásával. Mária pedig egyebet sem tett, csak leült Jézus lábaihoz és hallgatta a beszédét. Amikor valakit vendégül látunk, az első az, hogy gyorsan megkínáljuk, hellyel, étellel és itallal. Szeretnénk jó vendéglátók, lenni. Van egy holland festő Jan Vermeer van Delft, aki megfestette 1654 körül Jézus találkozását Mártával és Máriával. Ez a festő hosszú éveken keresztül ismeretlenül fest, s csak jóval később Théophile Thoré-Bürger (1807–1869) a XIX. században fedezi fel festészetének szépségét. Jan Vermeer Delft- ben és Hágában él. A festményen Jézus ül a széken, mellette asztal van, az asztalon élelem, Márta meghajolva az asztal fölé, mögött ott van Márta, mint háziasszony, s lábainál pedig Mária ül. Ma így képzelem el Kovács Emma életét, aki szolgál. Szolgálatot végez gyerekként, fiatalként a szüleinél, majd munkahelyein, később a családjában. El van foglalva e világ ezernyi kérdésével. De amikor eljön a vasárnap, ünnepnap, akkor leül, meghallgatja az isteni tanítást. Vágyakozik a lelke Isten után. Megfeledkezik önmagáról, környezetéről, s egyedül csak Istennek ajánlja fel az idejét, életét. Odateszi az asztalra a mindennapi kenyeret, egyik szemével az asztalt nézi, a konyhát, ahonnan felszolgál, de a másik szemével Jézusra tekint, szinte várja, érdeklődik a szükséglete, igénye után.

Ő is lefoglalta magát a sok szolgálattal, melyet elvállalt, gyermekként gondozni a szülőket, édesapja halála után jobban odafigyelni az édesanyára, már egy éve magához venni, érte is dolgozni és imádkozni. De ez a szolgálat jellemezte a családi életét, melyet a férjéért, a fiúgyermekéért cselekedett meg. És ebben a szolgálatvégzésben megfáradt. Szinte még ő maga is észre sem vette, hogy elfáradt.

III.” Ezért előállt Márta és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban?”  A magunkra maradottság egy szörnyen szomorú emberi érzés. És ezzel mindig kezdenünk kell valamit. Pedig ez van bennünk, amikor óvodásként, iskolásként, munkásként, akár családtagként egyedül vagyunk.  A Mártai és Máriai érzések életünk velejárói. Néha éppen saját magunkat vádoljuk azokért a dolgokért, melyeket sokszor nem tudunk megoldani, megváltoztatni. Csendes és zárkózott természetű volt, ahogyan ti írtátok nekem. Sosem panaszkodott, s minden problémát lehetősége szerint megoldott. A szolgálata a cipőgyárban, a NORADA- ban, mind a közösségért, a családért történt. Ez a szolgálata egyedi és személyes volt, ahogyan ő vállalta édesanyja gondozását. S élt és dolgozott értetek a férjéért, fiáért.

IV. „Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”  Az evangélista Jézus szavait írja le, az embernek nagyon kevés dologra van igazán szüksége. Az aggódás, és a nyugtalanság az élet velejárója. De csak egy dologra van szükségünk, Istenre. Amint az elhunyt testvérünk is ezt megértette. Amit Istenről tudott, megtapasztalt, érzett és most már lát is, azt sosem lehet tőle elvenni. Ezért hát arra kérlek, titeket-családtagokat engedjétek el őt, adjátok át Istennek. Emeljétek fel az ő lelkét, zárjátok a szívetekbe. Isten legyen az édesanyával hátralevő napjaiban, férjével, gyermekével, testvérével!

Életrajzi adatok

Kovács Emma 1956 február 8- án született Kobátfalván egy kétgyermekes családban. Szülei: Szász Gábor és Farkas Rozália mezőgazdasággal foglalkoztak. Kiegyensúlyozott, szép gyermekkora volt. A szülők mindent megtettek, hogy testvérével: Miklóssal gondtalan gyermekkoruk legyen.

Elemi iskoláit Kobátfalván végezte, majd Székelyudvarhelyen a Cipészek Szövetkezetnél tanulóként folytatta. A szakma elsajátítása után szakmunkásként dolgozott a cipő felsőrész részlegen.

1983. március 10- én kötött házasságot Kovács Bélával. Itt Székelyudvarhelyen telepedtek le. Isten egy fiúgyermekkel áldotta meg ezt a házasságot. Róbert 1983. december 7- én született, aki értelmet adott az életüknek. Édesanyaként nagyon szerette fiát és gyermeke boldogulásáért, érvényesüléséért élte mindennapjait.

A Cipészek Szövetkezetnél dolgozott 1990- ig majd utána a NORADA- ban varrónőként tevékenykedett. Nyugdíjba vonulása után ápolta és gondozta beteg, idős szüleit. Rendszeresen járt a templomba, támogató híve volt az egyháznak. Nagyon szeretett kertészkedni a szülei háztáji zöldséges kertjében. Teljes kikapcsolódást és megnyugvást jelentett számára a kerti és a mezei munka. Az édesapja halála után, egy éve annak, hogy édesanyját magához hozza, mellette van, gondozza. Nehezen megnyíló, de csupa szív és lélek személy volt. Alig egy pár napja annak, hogy összeesett, a szakemberek tüdőembóliát állapítottak meg, így tért meg az ő Teremtőjéhez.

Búcsúztató

 

Fájó szívvel búcsúzik lányától az édesanya: Szász, született Farkas Rozália, aki lányát felnevelte, s most öreg napjaiban gondoskodást élvezte.

 

Babits Mihály: Isten gyertyája

Engem nem tudtak eloltani:

élek és itt vagyok, itten!

Pedig nagy világ-szelek elé

emelted hős, vak, kicsi gyertyád --

mit akarsz velem, Isten?

 

Inog a láng már és tövig ég

bölcs, szent, konok kezeidben. --

S új szelek jönnek, fattyu-vihar,

vakarcs-poklok szégyen-fuvalma --

mit akarsz velem, Isten?

 

 

Búcsúzik férje: Kovács Béla, aki vele együtt élt 37 évi boldog házasságban. S aki jóban és rosszban mellette kitartott, egymást tisztelték és szerették.

 

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

 

Búcsúzik fia: Róbert, aki ma megköszöni az édesanyai szeretetet. A nevelést, gondoskodást, oltalmat, mindazt, amit érte megtett élete folyamán.

Búcsúzik testvére: Miklós és családja.

Búcsúzik unokahúga: Forgács Enikő és családja, unokaöccse: Szász Attila és családja, keresztanyja: özv. István Irma, a közeli és távoli rokonok, szomszédok, minden kedves ismerőse.

Búcsúzik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet. Isten legyen veled! Isten maradjon velünk. Ámen.

 

 

Reformátorok gondolatai

Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön.

Dávid Ferenc