Megtalálni az elveszetett!

Textus: Lk 15, 1- 7 “ A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. Ő ezt a példázatot mondta nekik: Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja- e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége a megtérésre.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

A mai ember eligazodását sok minden segíti ebben a világban, térképek, helymeghatározó rendszer, útleírások, útjelző táblák, reklámok, felhívások és még sorolhatnám. Szinte az egész életünket szabályok határozzák meg. Miként illik viselkedni, az óvodákban, iskolákban és az egyetemeken, azt tanuljuk meg, miként tájékozódjunk. Szabályok, törvények, szokások, előírások, illemtani tudnivalók jelzik, a viselkedésünk megannyi csínját- bínját. Szinte szavak és mondatok nélkül értjük, hogyan kell viselkedni az utcán, közintézményekben, temetőben, templomban. Bejárunk több földrészt, megismerünk új világot, országokat, szokásokat és hagyományokat. Tiszteljük a másságot, s miközben minél több kultúrával találkozunk, azonközben egyre jobban kezdjük értékelni a miénket. Minél távolabbra kerülünk a saját lakóhelyünktől annál jobban vágyunk vissza, és kezdjük el értékelni azt a sokat, vagy éppen keveset, amit nekünk adott az Isten, és megszereztek a szüleink, őseink a mi számunkra.

Könyvtárnyi anyag áll a rendelkezésünkre arra nézve, hogy magunkat feltaláljuk, célt és értelmet adjunk az életünknek. S miközben egyre többet tudunk erről a világról, a nap és csillagrendszerről és benne az ember szerepéről. És az értelmi érzelmi éhségünket egyre jobban tápláljuk a kor válaszaival, többször megtörténik, hogy egyre távolabb kerülünk az Istentől, a vallástól.

Többször megtörténik velünk is az, mint a kisgyermekekkel szokott történni, elvegyülünk a sokaságban, bízunk a magunk tájékozódási képességében, s ha túl messzire kerülünk, akkor elkezdünk sírni, mert nem látunk ismerős arcokat. Bizonyára mindenkinek van kellemetlen élménye arra nézve, hogy úgy érezte és azt tapasztalta, eltévedt. Nem találta a megfelelő utat, s azt sem, hogy hol van. Egyszer csak egyedül találta magát. Ismeretlenek vették körül. Teljesen új környezetbe került. Nem volt, aki segítsen. Nem voltak ismerősök.

Néha velünk felnőttekkel is megtörténik, akárcsak a gyerekekkel, hogy elkerülnek az óvodába, akár iskolába és nehezek az első napok, mert le kell válni az édesanyáról, édesapáról. S egy teljesen új környezetben kell megfelelni az elvárásoknak.

A mai ember is annyi kihívásnak kell megfeleljen, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Merre tartsunk, hova legyen az irány? Egyáltalán hol vagyunk mi? És mit akarunk az életünkkel? A felolvasott szentírási versekkel én ma erről az érzésről, de főleg az ebből való kitalálásról szeretnék beszélni. Advent második vasárnapján négy gondolat köré építem beszédem mondanivalóját: a bűnösség, az elveszettség, a megtalálás öröme, és a megtérés szükségessége köré.

Juhász Gyula: A Várta verse jutott az eszembe, ahol a költő ezeket mondja

 

 

Fölégettem az összes hidakat,

Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem,

Csak a magány és szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom

És nem sírok a földi romokon.

 

Meghaltam sokszor és nem élek én.

De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom,

Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már

S az Istent várom, aki földre száll.

 

 

 

Ma e gondolatok tekintetében bontom ki a szentírási verseket és alkalmazom sajátosan az emberi világunkra.

I.” A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.” Ha őszinték vagyunk, akkor be kell vallanunk, lassan a bűnt kitörültük a szótárunkból. A mai embernek nincs, vagy nincs eléggé bűnösség érzete. Annyira összemosódnak az értékek és az értéktelenek, hogy szinte alig látjuk, érzékeljük, hogy hol van a határ. Nem merjük és nem vállaljuk kimondani, hogy ez többet így nem mehet tovább. Abban a látszat világban élünk, és benne bízunk, hogy minden itt a földön dől el. Itt jól kell élni, boldognak kell leenni, hódolni kell minden szenvedélynek. Ki kell aknázni minden lehetőséget az érvényesülésre, s nem számít, ha közben átgázolunk akár az Istenen, akár az emberen.

Aki magát valamiben is bűnösnek tartja, abban él a szándék a jobbulásra. És én meg vagyok győződve, hogy ez a földi élet nem más, mint a jóság megtapasztalása és tanulása. Egyre jobbak lehetünk. A jóság olyan, mint a fa nemesítése. Nem vad, hanem jó gyümölcsöket kell teremnünk Istennek és az embernek.

Ebben az első mondatban Lukács evangélista egy képet fest nekünk ezekkel a szavakkal. S három gondolat köré csoportosítja ezt a képet, a vámszedők és a bűnösök Jézushoz mennek őt hallgatni, a farizeusok és írástudók zúgolódnak, majd ezt mondják, ez magához fogadja és velük eszik.

A vámszedők és a bűnösök eljutottak életünk legmélyebb pontjára. Többé már nem tette boldoggá őket, hogy anyagiakat harácsoltak össze embertársaik kárára. Ezzel megcsalták a római hatalmat, de visszaéltek honfitársaik gazdasági javaival. Mindenük megvolt, ami meglehetett az adott korban, de mégis valami egyébre vágytak. A megtisztulásra, a változásra, Isten irgalmának kiérdemlésére és a megbocsátásra. A bűnösök nem tartották be a kor kívánalmai szerint a mózesi törvényeket. Az egyház szerint számkivetettek voltak, a bűn fertőjében éltek. És ennek a kor társadalmának két megvetett rétegét Jézus magához engedi, sőt több helyen hívja. Számukra lehetőséget kínál, alkalmat ad a megtérésre.

A farizeusok és írástudók ezt nem tudják elfogadni. Nem értik, hogy ha Jézus a mester, akkor miért fordul feléjük. Egyáltalán miért van velük, miként vállal közösséget velük? Vagyis Jézus is bűnös az ők szemükben, hiszen velük eszik és iszik.

II. „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja- e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” Három fontos ige van ebben a mondatban: elveszít, nem megye- e, és meg nem találja. Erre mondja el Jézus a farizeusoknak és írástudóknak ezt a példázatot. Első olvasásra talán még nekünk is érthetetlen. Miért hagyja el a gazda a kilencvenkilencet és megy el az egy elveszett után? Mi történhet a kilencvenkilenccel addig, amíg ő odavan? Mit érezhet az, aki elveszett?

Mély lélektani elgondolás húzódik e kép mögött. Kinek van inkább szüksége abban a pillanatban a gazdára, a kilencvenkilencnek, aki amúgy jól megvan, vagy annak, aki elveszett és nem találja az utat? Ez az út mindig felfelé vezet. Vissza. Önmagunkhoz. Istenhez, az élethez.

Milyen jó, ha érezzük, hogy van egy megmentőnk. Ha tudjuk, van, akire hagyatkozni. Van, akiben bízni. Akire felnézni, akinek hallgatni a hangját. Aki nem enged távol magától. Én úgy tekintek minden vasárnapi istentiszteletet, mint ami lehetőség nekünk arra, hogy ha távol kerültünk az Istentől, akkor meghalljuk a hangját és visszatérjünk.

Most, amikor adventben vagyunk, mi arra készülünk, hogy ez a Jézus újból megszülessen. Mert egy éven keresztül mi is elveszítjük. Néha meg is tagadjuk a tanításait. Nem hallgatunk rá. De ilyenkor Isten közel hajol hozzánk az égből, az ünnepben. Ő keres és megtalál. És ebben a találkozásban az ég ölelkezik egybe a földdel, a végtelen szeretete, a földi, az ember végességével.

Isten nemcsak keresi az embert, hanem meg is találja. És ebben a megtalálásban óriási öröm van, mert az ember Isten nélkül elveszett. Ez a közösség is elsősorban a fejlődésben, nem az anyagi erőforrásokat találta, és kell megtalálja, hanem az Istent, hogy bennünk új forrásokat, belső örömforrásokat fakasszon fel. Melyek arra ösztönöznek, hogy feléje haladjunk, ünnepet, találkozást, megtérést éljünk át benne és általa.

III.” És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.” Az adventi koszorún a második gyertyaszál a reményt jelképezi. A reményt a Messiás érkezésére, aki megváltoztatja az életünk.

Jézus számára nincs elveszett ember. Tanításaiban mindig ott van a remény a megtérésre. Nem adja fel, Istent egy olyan Atyának tanítja, aki kész a bűnöket megbocsátani, aki időt és lehetőséget biztosít a megváltozásra.

A példázatbeli gazda nem passzív ebben a történetben. Nemcsak várja, hogy az elveszett juh megtérjen, visszataláljon, hanem érte megye, megkeresi. Jézus is azért születik erre a földre, hogy utánunk jöjjön. Szavaival és tanításaival keres meg bennünket. És velünk együtt örül az egymásra találásnak.

IV.” Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége a megtérésre.” Az tud örülni igazán az egészségének, aki felgyógyult már betegségből, az tud örülni a családjának a maga mélységében, aki megérezte ennek hiányát. Az tudja igazán értékelni a szüleit, testvéreit, gyermekeit, aki élt már távol tőle. Az tapasztalja meg az örök élet bizonyosságát, aki elveszítette már a szeretteit, s tudja, hogy ők lélekben élnek tovább.

Addig, amíg van családunk, otthonunk, munkahelyünk, megélhetésünk, talán nem is tudjuk igazán értékelni. De sokkal gazdagabb lesz a mi számunkra akkor, amikor elvesztünk valamit belőle, és érezzük a hiányát.  Beszédemet egy történettel zárom:

Egy indián bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.

A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

"Gondolkoztam ...- szólalt meg. Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ."

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Isten azzal bíz meg bennünket ezen a földön, hogy sok utat bejárjunk. Ezeken az utakon többen elkísérnek bennünket. A szüleink, testvéreink, házastársaink, gyermekeink. De igazán mi a közös utakon is, a magunk útját járjuk. Rengeteg érték, drágakő, jelzés található ezen utak mentén. Az advent is egy út karácsony felé, hogy várjuk az ünnepet, készüljünk rá, s főleg, hogy megtanuljuk szétosztani életünket, örömünket, szeretettünket. Jöjjetek, lépjetek erre az útra, hallgassuk Jézus szavát, figyeljünk Istenre, mert ebben az adventi várakozásban, a csendben, az éjszakában, az imádságban Isten szól hozzánk és nekünk válaszol! Keressük hát őt, s találjuk meg mindig őt, mert ebben az örömben hittel tartalmasabb és örömteljesebb életet élhetünk! Ezen az úton Isten legyen a mi védő és őrző pásztorunk! Ámen.