Sóvárogni Isten után!

Textus: Róma 8,1 9- 23 „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtózik, és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtózunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.”

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Mély tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket/ titeket ökumenikus imahetünk első közös estéjén itt a ferences rendi római katolikus templomban. Felemelő érzés együtt lenni a testvéri szeretetben, és minden különbözőségünk ellenére keresni a közös pontokat, összefogást, az imádkozás lehetőségét, amellyel közelebb kerülünk az Istenhez, és egyben munkáljuk az üdvösségünket.

A bose- i, Olaszországban monasztikus szerzetben élő testvéreink úgy készítették elő erre az évre az igehirdetések és az olvasmányok szentírási részeit, hogy azok mind a János evangéliuma 11- ik fejezetének 26 versére csengjenek rá. Vagyis a Jézus és Márta találkozásának befejező mozzanatára, ahol Jézust egy kissé számon kéri Márta, „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Erre mondja Jézus, Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed- e ezt? Márta pedig így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.

Ami engem is meglepett elolvasva az ökumenikus imahét füzetét erre az évre, az a tény, hogy férfi és női szerzetesek, sőt protestánsok is együtt élnek, imádkoznak, sőt munkájuk által megteremtik anyagi szükségleteiket, és óriási örömmel várják a mindenkori vendégeket, akik részt vehetnek az esti imádságokon, liturgikus gyakorlatokon.

Mert az ember, legyen papi vagy éppen világi hívatása vágyik az Istennel való találkozásra. Nem múlhat el egyetlen perc, óra, vagy év sem, anélkül, hogy ne éreznénk és értenénk az Istennel való kapcsolat gazdagságát. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy bár elkalandozhat, vagy akár el is rugaszkodhat az ő Teremtőjétől, de egyszer vissza kell találnia, meg kell érkeznie oda, ahonnan elindult, az ősi forráshoz, ahol, és akitől nyert, ajándéka kapta az ő életét. Mert egy egész életen át keressük, kutatjuk Őt.

 

Ady Endre: A Sion hegy alatt versében írja

………………………

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjúság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

……………………..

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

 

Ma erről az istenkeresésről, a szentírási versek alapján a sóvárgásról fogok beszélni. Beszédemet 6 gondolat köré fogom építeni és ezek a következők: sóvárgás, hiábavalóság, a szabadulás, vajúdás, és beszélek a Lélek zsengéjéről és a megváltásról.

Hadd vegyem őket sorba a szentírási versek kibontásával.

I.” „ Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.”  Gyermekkoromban alkalmam volt megfigyelni és megcsodálni szülőfalum lankás, vagy éppen szakadékkal barázdált lejtőin, hogy az akácfa milyen szívósan köti meg gyökereivel kérgét a talajba, hogy aztán felfelé törjön, legyőzze a körülötte levő bozót megannyi nővényét. Láttam, amint minden késő tavasszal pünkösd környékén miként csüngtek, mint arany és ezüst fürtök rajta az akácfa virágai, s hogyan dongták körül a méhek, gyűjtve a nektárt, az éltető nedűt. Láttam és hallottam, ahogyan az apró csermelyek, források, patakokká duzzadtak és indultak a végtelennek tűnő természet ölén a tenger és óceán felé. Láttam a mezőre induló szorgos kezű, ősz hajú személyeket, akiknek könnyek gyűltek a szemükbe az aranyló búzatáblák láttán, és kérges kezűkkel mindig keresztet vetve szelték meg a mindennapi kenyeret. A sóvárgás és vágyakozás emberi életünk része, s mi nemcsak a fizikaiakat igényeljük nagy várakozással, hanem a lelkieket is. Pál apostol azt tanítja ezekben a versekben, hogy a világ várja Isten fiainak a megjelenését. Mert az Isten gyermekei és azok mi vagyunk, széppé, gazdaggá, elfogadhatóvá tudjuk tenni, szűkebb és tágabb környezetünket. S nekünk szilárdan kell állni, mint az akácfának, gyökereinkkel mélyen a múltban, de gyümölcsöt teremve a jövőnek, úgy, hogy közben ontjuk önmagunkból a színt, illatot, szépséget.

II.” teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette,” Ahhoz, hogy a jót cselekedjük szükséges megismernünk a rosszat is. Hogy értékeljük az egészségünket, meg kell, tapasztaljuk a betegséget is. Ebben az életben minden mulandó, s hosszú tanulási folyamaton kell, keresztül menjünk, ahhoz, hogy értsük és értékeljük az emberi életet. Isten úgy teremtette nekünk ezt a világot, hogy egy kicsit szabadságot is adott, dönthetünk, alkothatunk, rombolhatunk, szétszakíthatjuk a kapcsolatainkat, majd újból összeköthetjük, megerősíthetjük az Istennel és emberrel összefont látható és láthatatlan szálakat. Bár értelmes lényeknek teremtett az Isten, azonban mindent nem érthetünk meg. Csupán bíznunk kell abban, hogy még a hiábavalóságoknak is értelme, helye és célja van az életünkben. S mindez Istentől származunk. Így nem tudjuk, bármennyire akarjuk kikerülni, vagy akár lerövidíteni ezeket a hiábavalóságokat.

III.”a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából” Ma már szabaduló szobákból lehet intuícióval, találékonysággal, tudással és ismerettel kijutni. S milyen sikert jelent, ha a különböző folyosókon, értelmezési tárgyakon keresztül végre a szabadban leszünk. Az embert is mindig fűti a vágy, ösztönző erőként, ha ránk az a tudat, hogy meg kell, sok mindentől szabaduljon. Talán a gőgtől, az önzőségtől, a büszkeségtől, gyűlölettől, egyénieskedéstől kell sokunknak megszabadulnunk. Ebben a szentírási versben azonban ennél többről van szó. Pál apostol nyomán itt Isten azt ígéri nekünk, hogy kiemel ebből a romlandó világból. A fizikai, látható világ korlátok közé szorít. Itt mindennek vége szakad ezen a földön. Egyedül csak az ember emelkedik ki hitével, a hallhatatlanságba vetett bizalmával. Mert az ember több mint csak test. A mi életünk több mint ez a látható világ. Isten ígéretet tett és tesz nekünk Jézus által, hogy feltámadunk. Mert a lelkünk örökké élni fog benne, a menny és az üdvösség világában. A test csak külső formája alakja a lelkünknek. De ott valahol belül mélyen vagyunk igazán Isten teremtett lényei, akik érzünk, imádkozunk, gondolkozunk, alkotunk ennek a világnak és az örökkévalóságnak. A szabadság pedig ott kezdődik, ahol nem másokat, hanem a bűnös, tévedő, gyarló önmagunkat győzzük le és adjuk, felajánljuk életünket Isten szolgálatára.

IV.” az egész teremtett világ együtt sóhajtózik, és együtt vajúdik mind ez ideig.” Én ezt a vajúdást a lepkék kikeléséhez tudnám hasonlítani. Ahogy a báb eléri az érettséget meghatározott vonalak mentén szétnyílik, hogy felfedje a teljes lepkét. A kikeléskor a szárnyai gyűröttek és rendkívül érzékenyek. A pillangó folyadékot pumpál a szárnyakba, hogy azok erősek legyenek kitáguljanak és megkeményedjenek. A szárnyakon levő pikkelyeket kihúzza, és végső helyzetbe rendezi. Amikor a szárnyak kitágulnak és megkeményednek a pillangó készen áll a repülésre.

De ha valami, valaki beleszól ebbe a vajúdásba, akkor megsérülhet a szárny, vagy éppen letörlődhet a hím ivarpor és a lepke nem tudja teljesíteni a küldetését.

Így az embernek is az Isten felé való készülődésben önmagának kell szárnyakat bontani, szétfeszítenie azt a burkot, amit a világ, vagy éppen mi saját magunk építettünk ki magunk köré. Bontogatnunk kell a szárnyainkat, hogy repülni, száguldani tudjunk Isten csodálatos világa felé. Az óhaj és kívánság él a szívünkben, így hát nekünk is személyesen tennünk kell érte.

V.” De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták” Mindenkinek, de főleg a mai gyerekeknek, fiataloknak különösen szükségük van a keresztény értékrendre. A Lélek zsengéje itt a még kiforratlan, ki nem alakult, formálásban, erősödésben levő személyt jelenti. A legnagyobb veszélynek nem a felnőttek, természetesen ők is, de az a korosztály van kitéve, akiknek még bölcsességre és tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy véleménye kiforrott, helytálló és megbízható legyen. A legtöbb alkalommal nem könnyű elválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a fényt a sötétségtől. Néha szoktam hallani, hogy majd a gyerek eldönti, meghatározza, különbséget tesz. De vajon és felnőttként megtettem- e mindent, hogy erős, tapasztalt legyen a döntésében.

Mert egy rossz döntés és választás egész életére kihathat, és kerékbe törheti a szülei álmát. De vajon nekünk felnőtteknek, akik több évtizedes tapasztalattal rendelkezünk kifejlődött- e az erkölcsi döntésünk. Vagy megmaradtunk a gyerekek szintjén. Találkozom néha olyan emberekkel is, akiknek szeméből kiolvasom, hogy évekkel ezelőtt elrontották, összezúzták széttörték családi kapcsolataikat. És túl későn jönnek rá, hogy vége, az már nem módosítható, nincs akivel megváltoztatni. És most már nincs semmi értelme.

VI.” mi magunk is sóhajtózunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.”

A keresztény ember mindvégig várja Jézust. A tanításaiban érkező mestert. Szeretnénk látni, érezni, tapasztalni gyógyításait, hallani szavait, látni arcán az örökös mosolyt és derűt. A megváltás közös keresztény teológiánk mély, központi eleme. A mai ember is a megváltásra vágyik, a változásra. Egy örökös megújulás reményébe élünk.

A megváltás pedig hitünk szerint Isten által történik. A megváltásban nem az én erényem, még csak nem is az értékeim a számottevőek, hanem az isteni kegyelem és irgalom, aki ebből a földi életből kiemel, megtisztít, lelkem hallhatatlanságát biztosítja.

A test a lélek börtöne is lehet, s mi arra vágyunk, hogy szárnyaljunk, Isten elé érkezzünk minden alkalommal, hogy bennünket megtisztítson, átöleljen, s segítsen e földi úton.

Kedves gyülekezet! Keresztény testvéreim!

Vállaljuk hát a hívatásunkat, azt a munkakört, melyre készültünk! Töltsük be ezt a földi pályafutásunkat örömmel és megelégedettséggel. Legyünk Istennek teremtett gyermekei, aki ma és minden nap halljuk az Ő szavát, értjük elhívását, és teljesítjük az akaratát. S ez a hét is segítsen hozzá még jobban ahhoz, hogy Isten fiai, leányai legyünk! Ámen.