Szomjat oltani, megelégíttetni

 

Textus: 2 Mózes 17, 4- 6   „ Ekkor segítségért kiáltott Mózes az Úrhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! De az Úr így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül, vedd kezedbe botodat is, amellyel a Nílusra ütöttél és menj! Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.

 

Ünneplő Gyülekezet! Keresztény Testvéreim!

 

Újesztendő első napján a hála és a köszönet érzésével állok meg itt a szószéken. És lélekben Isten előtt leborulok, fejemet meghajtom, és áldom őt mindazokért a jótéteményekért, melyekkel, ezt a közösséget, minket, engem és családomat megáldotta és vezetett. Ez az alkalom egy újabb lehetőség Istennel még mélyebbre kötni a kapcsolatunkat. Odahajolni hozzá, és megtapasztalni, ahogyan a mindenség örök ütemében odafigyel ránk. Meghallgat minket. S a szív és a lélek hangján szól, beszél nekünk, mint ahogyan az ószövetségi versekkel ma is teszi.

El kell, mondjam, hogy az Ószövetségben Isten nagyon is személyesen van jelen. Úgy beszélnek vele a próféták, mint, aki ott van mellettük. Őket figyeli, lankadásukban segíti. Ezt a személyességet szeretném én is hangsúlyozni. Isten jelenlétét bizonyítani. Határtalan áldásait minden érzékszervünkkel jelenvalóvá tenni.

Az ó esztendő búcsúztatása és az újesztendő köszöntése ma már a keresztény kultúránk része. Hiszen ilyenkor az év határmezsgyéjén állva, visszanézünk a mögöttünk levő esztendőre, de ugyanakkor előre is nézünk, hogy mit is fog hozni a jövendő.

Elsősorban hadd tekintsük meg a Szentírás gondolatait, mellyel Isten rajtam keresztül ma hozzánk szeretne szólni.

I. 6   „ Ekkor segítségért kiáltott Mózes az Úrhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! A héberek ott hagyták a szolgaság házát Egyiptomot. Kivonultak onnan. Isten már csodát tett velük a Vörös tengeren való átkelés alkalmával. Amikor kétfelé választotta a vizet. De 40 évig vándorolnak a pusztában. Amikor is elfogy az élelmük és nincs már vizük sem. Mózest vádolják, hogy mind ők, mind a gyermekeik, sőt állataik is szomjan fognak elpusztulni. Hát ezért, hoztál ki a pusztába mondják Mózesnek. És ebben a tanácstalanságban, nélkülözésben Mózes Istenhez kiált. Vagyis az emberi igényekkel Isten felé fordul. Tanácsot kér Tőle. Félelme is megfogalmazódik. Aggódása, hogy nem lesz belőle jó vezető és nem tudja Isten népét vezetni, szintén itt rejlik ezekben a versekben.

Kosztolányi Dezső: MÓZES IMÁJA

 

 

Hatalmas úr, sziklás erősség,

te láthatatlan nagy titok.

Intesz, s a földi munka hősét

Dörgő szavaddal elhívod.

 

Te fenn a csillagoknak ormán

trónolsz ragyogva, komolyan.

Mi itt törődünk lenn mogorván

s tűn életünk, mint a folyam.

 

Vagyis még mindig nem elég erős Mózes hite sem, nem tudja teljesen átengedni magát Isten akaratának. Kétségei vannak afelől, hogy ő- ezen a legjobb vezető. És képes lesz- e ő elvezetni az Ígéret földjére. Már- már a saját életét félti, s talán nem is adná oda olyan könnyen, mert nem érzi, és nem tudja igazán, hogy Istennek nagy szándéka van vele.

Ha párhuzamba állítjuk ezt az ószövetségi képet a mai életünkkel, én úgy látom, nagyok sok hasonlóság van benne. A mi életünk is vándorlás. Az elképzelt, megálmodott, számunkra ideális világ felé haladunk. De amikor már tenni is kellene érte, olyan nehéz a lemondás, az áldozathozatal. Figyelem e városban is zajló történéseket és el kell, mondjam, hogy nem könnyű vezető embernek lenni. Bármilyen újítás történik egyesek csak az útfeltöréseket, az akadályokat látják. Pedig e nélkül nincs haladás. Ahhoz, hogy valamit felépítsünk, szükségünk van az alapokra. Aztán nézem az emberi kapcsolatokat is, hogy mennyire törékenyek. Aki a tegnap még barát és segítő társ, az ma már lehet ellenség. Vagy bújtatottan

szemünkben mosolyog, jópofa, de hátunk mögött már a sírunkat ássa. És úgy elgondoltam, igazán miért is legyen valaki közösségi vezető, ha még a háta mögött levő embereket sem tudhatja barátainak. Ha már, még ők sem hisznek benne. És mit is tud tenni az ember egy ilyen élethelyzetben? Elbizonytalanodhat, félelemmel telhet meg a lelke, addigi aggódása messzemenően magasabbra emelkedik.

Egyet tehet, imádkozhat. Istennel való kapcsolatát tisztába kell tennie. Erősítenie kell a hitét. Lelkén, szívén keresztül újból meg kell kérdeznie önmagától, vajon Isten ezt várja- e el tőle. Fel kell tennie kérdéseit Istennek, aki válaszolni fog neki a történésekben.

II. De az Úr így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül, vedd kezedbe botodat is, amellyel a Nílusra ütöttél és menj!

Ennek a résznek a legmélyebb tanítása az, hogy Isten válaszol Mózes kérésére. Szól, beszél hozzá. Nem hagyja magára. Figyelmezteti, tanácsot ad neki. A bizonytalanságban, magát kijelenti Mózesnek, mint a bizonyosságot, akinek ezt a tett szinte semmiség.

De nemcsak Mózesnek akarja megmutatni ezt a csodát. Hanem arra kéri Mózest, vegye maga mellé nép véneit. Vegye azt a botot, mellyel a Nílusra ütött és menjen.

Ez a megszólítás meghittségről beszél. Olyan mély belső kapcsolatról, amely csak Istenben bízó, mélyhitű emberben tud kialakulni. Mózesnek szól, aki egész életét Isten kezébe teszi le. A nép előtt való végigmenés, azt jelenti, lássák azt, hogy Mózes Isten küldötte. És ő lesz, aki ezt a helyzetet meg fogja változtatni.

Ha ezt a képet egy kicsit rávetítem a közösségünkre, akkor felfedezhetjük mi magunkat is ebben. Isten számtalan eszközt és lehetőséget biztosít nekünk is arra, hogy még a sziklából is vizet fakasszunk. A kérdés az, hogy hiszünk- e benne. Vannak- e olyan elöljárók, közösségi vezetők akik képesek ezt a viszonyt Istennel fenntartani, az ő szavára hallgatni. És az emberi tervezéseket először Istennel kezdeni. Úgy imádkozni, hogy az a távoli elképzelés, ne csak egy álom, de majd valóság is lehessen. Mert mindig is lesznek, akik csak morgolódnak, zúgolódnak, hátráltatnak. A mi kezünkben az imádság van, Isten titkainak a fürkészése, szándékainak a feltérképezése. Megtanulni tőle és magunkból, hogy mire is vagyunk képesek.

III. Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.

A szikla, a szilárdságot, az erősséget, a biztonságot jelképezi. És ez a mi számunkra éppen a jó Isten. Isten maga áll a sziklán, mondja Mózesnek. Üss a sziklára! Vagyis légy kölcsönhatásban a sziklával. Állj kapcsolatban vele. Mert belőle víz fakad és ihat a nép.

Én meg vagyok győződve, hogy minden ember szomjúhozza Isten közelségét, szentségét, hatalmát. De nem tud már mindenki tenni is érte, hogy Istenhez közel kerüljön.

Nekünk együtt kell, közeledjünk Istenhez, hogy mindig tele legyen ez a templom. Hogy szeretetotthonunk, mindig nyújtsa a lélek és a test táplálékát. Azért, hogy rendeződjenek emberi kapcsolataink. Végre felismerhessük egymásban a testvért. Az azonos hit a követőit. Rájöjjünk mekkora áldás együtt imádkozni és zsoltárt énekelni.

Ez a mai nap lehetőséget ad a magunkra nézésre. Legnagyobb megvalósításnak azt tartom, hogy vasárnapról- vasárnapra sokan igénylik Istenhez jönni. Az ő szavait meghallgatni. Kereszteléseink, konfirmációk, házasságkötések, de még temetések alkalmával is az Istenbe való kapaszkodásnak áldott alkalmait látom, amikor elköteleződünk Isten mellett. Köszönöm minden munkatársamnak a gyülekezet vezetőinek, és minden egyes tagjának, hogy az elmúlt évet Isten dicsőségére és a közösségünk javára tudtuk fordítani. A legnagyobb megvalósításnak a Vallásszabadság Imatermét látom, amely helyet ad közösségi összejöveteleinknek. El szeretném itt azt is mondani beszédemben, hogy ez legnagyobb álma között szerepel a lelkészi lakás teljes felújítása. Ezelőtt egy hónappal még kölcsön kellett kérjünk, hogy a szeretetotthon fűtési munkálatait ki tudjuk fizetni. És hála a jó Istennek, valamint a gazdag adakozásoknak, hogy ezt már visszaadtuk, sőt elkezdtük a gyűjtést a lelkészi lakás teljes felújítására. A kötél és a talicska című történettel zárom beszédem. Mert úgy érzem sokkal könnyebb kívül maradni, mint benne lenni egy- egy történésben.

 

Ez a történet Charles Blondin nevű híres francia cirkuszi mutatványosról szól a 19-dik században, aki egy hosszú acélkábelt feszített ki a Niagara vízesés fölött. Erős szélben is biztonsági védőháló nélkül járkált, futott, sőt táncolt a kötélen az őt figyelő óriási tömeg ámulatára és gyönyörűségére.

 

Egyszer fogott egy téglával megrakott talicskát, és azzal ejtette ámulatba a tömeget, hogy könnyedén áttolta a kötélen a vízesés egyik szélétől a másikig. Ekkor Blondin odafordult a tömeghez, és azt kérdezte tőlük: - Hányan hiszik el, hogy ebben a talicskában egy embert is át tudok tolni a kötélen?

 

A vélemény egyöntetű volt. Mindenki éljenezett, és magasra emelte a kezét. Mindenki elhitte, hogy meg tudja tenni!

 

- Akkor - kérdezte Blondin, - egyikük vállalkozna rá, hogy ő legyen az az ember?

 

Amilyen gyorsan a magasba emelkedtek a kezek, ugyanolyan gyorsan ereszkedtek le. Egyetlen néző sem akadt, aki vállalkozott volna a hajmeresztő mutatványra, és az életét Blondinra bízta volna.

Nehéz, de felemelő, ha mi kell álljunk a középpontban.

Isten adjon nekünk bátorságot, bíztatást életünkben. Ámen.

 

 

Elmondtam Székelyudvarhelyen, 2020. január 1- én.