Test és lélek összhangja

Textus: Ef 4, 4- 6 “ Egy a test és egy a lélek, miképpen elhívatásotoknak egy reménységben hívattatok el is. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.  Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik.”

Kedves gyerekek! Kedves pedagógusok! Keresztény testvéreim!

Ma reggel madárdalra ébredtem. A természet harmóniája az eső és vihar után szinte beköszönt az ablakon. S a hajnali csendben csodálatosan, szépen dicsőítették az Istent az éneklő madarak. Az esőcsepp, a harmat, az első fénysugár, a reggeli szellő, a kéklő ég, s benne mi emberek is, Istenről teszünk ma is bizonyságot.

Minden vasárnap valamiért különleges a mi számunkra. Mert istentiszteletünk középpontjában valaki, valakik vannak. Ma a gyerekeket ünnepeljük. Azokat, akik rendszeresen részt vettek ebben az iskolai évben a vasárnapi foglalkozásokon. Akik elmaradtak a szüleiktől, vagy ide hozták őket a szülők, hogy a jelenlevő pedagógusok ápolják, neveljék, tanítsák, Isten csodálatosan szép világát a szentírási történetekben, versekben, énekekben, kézművességben számukra megmutassák.

Ma azokat a gyermekeket ünnepeljük, akik nemcsak szüleik, nagyszüleik büszkeségei, hanem a mi közösségünknek is elismert személyei, s a mindenkori jelenlétükkel díszesebbé, tartalmasabbá teszik a mi ünnepeinket. Mert közösségünk jövője bennünk és általuk fog tovább élni, s természetesen minden fejlesztésünk fontos, de ami igazán előre viszi a mi gyülekezetünket, az nem más, mint az a kitartás, és elkötelezettség, mely ezekben az apró gyermekekben élni fog.

Ezért ma különösen hálás vagyok nektek gyerkőcök, hogy itt vagytok. Ezt a mai vasárnapot velünk együtt a templomban töltitek. S remélem eléggé érdekes lesz a ti számotokra is a prédikáció, hogy csendben, rendben, érdeklődéssel végig figyelemmel kísérjétek.

De ugyanakkor hálás vagyok a szülőknek, főleg az édesanyáknak, akiknek gondjuk volt minden vasárnap felénk irányítani gyerekeiket. Akik nem a kényelmes, vasárnapi délelőtti pihenést választották, hanem alkalomról- alkalomra gondjuk volt arra, hogy ide elhozzák, érdeklődésüket ébren tartsák, Isten és a mi közösségünk irányába.

És köszönetemet szeretném kifejezni a gyerekekkel foglalkozó személyeknek, pedagógusoknak, és nemcsak, hogy idejüket, tudásukat feláldozták és ezeknek a csöppségeknek, a szívébe, lelkébe, csepegtették az imádság és közösségi élmény csodálatos varázsát.

S azért, mert ti itt vagytok Zelk Zoltán: A patak meséjéből mondok el egy részt.

– Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.

Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útra kelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza. Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi.

Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:

– Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger!

Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá. Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útra kelt, s ment, amerre a madár vezette.

De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben. Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá…

Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak: – Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s az óta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen.

Ilyen forrásai az életnek ezek a gyerekek is, akik már elkezdték bejárni ezt a világot. S milyen felemelő élmény, és ugyanakkor kihívás, hogy a szülők mellett, mi is részesei lehetünk ennek barangolásnak. Mert láthatjuk, ahogy megküzdenek a kihívásokkal, ahogyan életük medrének helyet készítenek, s ömlik belőlük a jókedv, a hála és a köszönet.

Ma ezért is választottam a felolvasott Pál apostoli gondolatokat, aki ezekben a versekben meghitten beszél az Istenről. Jöjjetek és engedjétek ezeket a szavakat közel a szívetekhez, de főleg a benne lévő tartalmakat örökre a lelketekbe zárjátok.

I.” Egy a test és egy a lélek, miképpen elhívatásotoknak egy reménységben hívattatok el is.” Az apostol három lényeges dologról tanít, a test és a lélek egységéről, az elhívatásról és a reménységről. Ma már bizonyított tény, hogy a testet és a lelket nem lehet elválasztani. A kettő szorosan összefügg. S a gyerekek testi fejlődését, a lélek gazdagodása is kell, kövesse. A vallásórás tevékenységek is mind ezt a célt szolgálják. Az öröm és a bánat, a siker és a kudarc, a mélység és magasság, a harag és a megbocsátás, az otthon és a külvilág, a kacaj és a sírás mind- mind életünk része. S oly csodálatos ezeket az érzéseket mind gyermekkorban megtapasztalni, a nyiladozó értelmükkel rájönni ennek a világnak apró és nagy titkaira. Felfedezni benne magunkat, és rájönni, hogy mekkora lehetőség, de ugyanakkor kihívás és az élet. S mennyi minden tőlünk is függ, hogy örömben, sikerben, megelégedettségben tölthessük ezt a földi létünk.

Az ószövetségi és újszövetségi történeteknek elhívás élményei megadják azt a tudást gyermekeink számára, hogy felfedezzék magukat. Megismerjék elhívásukat. Magukon érezzék Isten tekintetét. S főleg hallják azt a belső hangot, mely szólít, figyelmeztet, bátorít. Mi ezt a belső hangot akarjuk felerősíteni, amit néha elnyom a hétköznapok szürke világa. Minden vasárnap ezt az Isten arcot alkotjuk meg az imádságban, szóban, énekben, alkotásban. Mert olyan jó tudni gyermekként, hogy a szüleimé vagyok, de még ennél hatalmasabb és erősebb erő is van az életem fölött, aki nekem is a gondomat viseli, és Ő maga az Isten.

Mert reménykedünk, vágyakozunk, hiszünk, kételkedünk a mesék igaz világában, s közben bejárunk országokat, világokat, álmodunk és azokat valóra váltjuk.

II.” Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” Mi unitáriusok különösen hiszünk az egységben. És az egység, egészet is jelent. Az egészből pedig semmi sem hiányzik. Mi mindig ezt az egészet akarjuk tökéletesíteni, formálni. A külvilág mindig azt sugallja, hogy nem lehetsz boldog, amíg ezt, vagy azt nem szerzel meg, amíg azt nem fogod birtokolni. Mi bent a lélek hajlékában arra hangolódunk, hogy mindenünk megvan, ha Istent a szívünkbe zártuk. Ha Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. És Isten is befogad az ő csodálatos világába. Mi nem az anyagiakba, s nem is a látható világba, hanem Istenbe kapaszkodunk a hitünkkel. S tudjuk, a hit által képesek vagyunk és lesznek ezek a gyermekek, életük szebbé és boldogabbá tételére.

Mi tudjuk azt, hogy Isten a keresztelés által gyermekévé fogadott. És érezzük, hogy rá mindig számíthatunk. A keresztségben pedig nekünk is növekednünk kell. Ez a keresztség nemcsak egy külső forma, hanem egy belső elhívatottság, s akárcsak Jézus hallotta, úgy mi is életünk minden napjában a lelkünkben cseng az isteni hang, „ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Ez az isteni lélek mindig hív, szólít a vele való találkozásra. Ő a mi barátunk, játszótársunk, vezetőnk, számon kérőnk. Őt nem lehet félretenni, nem lehet elhallgattatni, nem lehet az életünkből kizárni. Isten mindig utat készít maga felé, és nekünk segítőkre, szülőkre, nevelőkre, barátokra van szükségünk a feléje való haladásban.

Ebben a nagy egységben mindennek helye van. Mindenkire szükség van. A világ részekre való szétszedésében, mindig is ott van a vágy, hogy alkotásom által teljes legyen az életem. S mi ezt a teljességet akarjuk szolgálni a gyermekek életében.

III.” Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik.” Az Istent mindig is valahol fent az égben képzelte el az ember. De a felette levő szó, azt jelenti, hogy Isten az emberi világ felett áll. S milyen jó tudni, megtanulni, amikor sokszor ez a világ legyőz, meggyőz minket, hogy Isten e világ fölött áll. S általa mi is felülkerekedhetünk gondjainkon. Isten éppen azáltal munkálkodik bennünk, hogy jelenlétét és létezését mi szétosztjuk azoknak, akik reánk bízattak. Isten az általa teremtett világot ránk is bízta, hogy összerakjuk, egyben tartsuk, fejlesszük és ápoljuk.

Hadd fejezzem be a mai beszédemet egy történettel.

Egy családnak kedvenc időtöltése volt, hogy kirakójátékokat raktak ki együtt. Az édesapa mind bonyolultabbakkal tért haza. Egy este egy több mint ezer darabból álló kirakót hozott a családnak. Azonnal nekiestek. Ám egy óra múlva csalódottság lett úrrá a családon. Akárhogy igyekeztek, el sem tudták kezdeni.

Akkor az édesapa észrevette, hogy véletlenül összecserélte a doboz fedelét egy másikéval. A kép, amit néztek, nem egyezett azzal a kirakóval, amin dolgoztak.

Isten a maga képmását rejtette el bennünk. Ezt a világot, ami titokként bennünk van, elrejtve nekünk kell kiraknunk. Kezdetben segítenek a szülők, a testvérek, a nevelők, a házastársak, a gyermekek és unokák. De mindeközben a kirakójáték kockái a mi kezünkben vannak.

Álmaink, vágyaink és elképzeléseink ennek a kirakójáték dobozának fedelét jelentik. S olyan jó, ha tisztán és világosan látjuk életünk kockáit, melyekből hívatást, családot és jövendőt építünk.

Mi nevelőkként tudjuk, hogy csak segítenünk kell ezeknek a gyermekeknek, azért hogy a kirakójáték tökéletes legyen. De az ő felelősségük, az ők akaratuk-elszántságuk szükséges ahhoz, hogy az isteni képmás ragyogjon bennük.

Kedves gyerekek!

A vasárnapi iskolai foglalkozások egy rövid időre abbamaradnak. A nyári vakációban a kikapcsolódás lesz életetek része. De ne feledjétek, itt lesz, kezdődik egy hét múlva a vakációs bibliahét. Várunk titeket játékkal, énekkel, szentírási történetekkel, ebben az évben a méhecskék szorgalmával. Imádkozzatok, könyörögjetek az Istenhez a békéért, a szülőkért testvérekért és magatokért.

Kedves nevelők!

Keresztesi Anikó: Szünidő versében írja

 

Végre itt a szünidő

Játékra is van idő

Vége van a tanulásnak

Helye van a kacagásnak

Pihennek a tanárok

Örülnek a diákok.

 

Legyen a következő időszak számotokra lehetőség a pihenésre, kikapcsolódásra, a töltekezésre. Vagy akár a vizsgára, a megmérettetésre. Hiszen a nevelő is örökké tanul.

Pete László Miklós: Isten hangja versrészletével köszönöm meg munkátokat.

 

Csak itt szól – legbelül.

Nem ócsárol,

Nem szónokol,

Nem gúnyol,

Nem hevül…

Felesleges vitákba nem merül.

Tud várni,

Mert a végén

Mindig Ő marad

Felül…

……………………..

Profán kapzsiság univerzumában

Halott pénz idomítaná az embert,

A törvény az erkölcsön vigyorog,

Halandzsáznak a papírkánonok,

Mindennek legfőbb mértéke a látszat,

Protokoll-díszlet a hamis alázat,

És a tudomány – a pökhendi szolga –

A felelősség elől menekül…

Isten ott marad

Bennünk…

Legbelül…

 

Kedves gyülekezet!

Ma örvendjünk különösen ezekkel a gyerekekkel. Lássuk meg bennük a jövőt. Legyünk boldogok velük és családjaikkal. Erre az örömre hív ma az Isten! Úgy legyen! Ámen.