Vigasztalás halottak napjára

Róma 8, 12- 14 „Ezért, testvéreim. adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Gyászoló testvéreim! Kedves gyülekezet!

Ez a nap és este minden keresztény ember számára különleges. Attól is, hogy mi élők a temetők világa felé indulunk el, és azért is, mert nem az élőkkel, hanem a holtakkal foglalkozunk. Egy egész éven keresztül járjuk életünk útjait, de van egy nap, amikor itt vagyunk szeretteink sírhantja mellett. Mert különösen érint bennünket az elhunyt családtagjaink emléke. Sírokat gondozunk, virágokat ápolunk és a sercegő gyertyák fénye mellett, élővé válik az arc, világosság a hang, és elmélyül bennünk a küldetés.

Különös utat járunk be minden évben, s ilyenkor számot adunk, az életről, az egyedül létről, a veszteségről. Csak az elmúlt esztendőben 48 család lett szegényebb egy élettel, s ebben az esztendőben is már 35 személyt kísértünk az utolsó útra. S a gyászos ének, a fájdalmas imádság, s az otthonok üressége szenvedéssel töltötte el a gyászolók életét. Ma, ezen az estén mellettünk vannak a sírhantok ölén azok a személyek, akikért oly sokat imádkoztunk, mint a gyermekeink, a házastársaink, szüleink és nagyszüleink. A kezünkben érezzük testüket, megsimogatjuk a sírhantjukat, és elsírjuk a bánatunkat.

Bár a természet és minden az elmúlásról, mi mégis belekapaszkodunk Isten szeretetébe és tőle várjuk az ő gondviselését. S Ő minket szólít ezen az estén, hogy egy néhány órácskára együtt legyünk. Értük égjenek a gyertyák, virágba boruljanak a temetők és az esti szürkületben, ebben a csendben értük imádkozhassunk.

 

Fülöp Áron

 

Halottak napján verséből idézek

 

A temető gyászos homályán

Egy sugár ma is átdereng,

A kegyelet égből leszállván

Megáll a sírhalmok felett,

S zarándokol az özvegy, árva,

Szemekbe' könny, az arcokon gyász,

S hol enyészet ül egymagába:

Templommá lesz a néma ház.

 

Az áldozat oltára felgyúl,

Lobog, lobog az ég felé,

Érte üdvöt esd ott messze túl,

Aki üdvét már föllelé,

Az anya árva gyermekének,

Kit e rút világon hagyott,

Atya bánatos özvegyének

Kér hő sebére balzsamot.

 

 

Igen. Mert zarándoklatunk e része balzsamot hoz fájó sebeinkre. S ma ezekkel a szentírási versekkel gyógyítjuk, ápoljuk a betegségtől, haláltól feltépett vérző sebeket.

I.” „ Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk.” Pál apostol a római gyülekezetnek arról beszél, hogy tartoznak valakinek. Ez az érzés lekötelezi a teremtett lelket. S az ember is, akit az Isten teremtett erre a földre, adósa a Teremtőjének. Az embert összeköti a hála érzése a Gondviselőjével, mindazért a földi, lelki és szellemi tehetségért, melyet tőle kapott ajándékba. Ezért az ember mindig is adósa az Istennek. De Pál apostol óva inti a római gyülekezetet a testiségtől, csak a hús és vér szerinti élettől.

Ez az érzés kötelez bennünket is arra, hogy ma itt legyünk e temetőben. Mert adósai vagyunk azoknak a szülőknek, akik az életünket vállalták. Neveltek és gyógyítottak, ápoltak és gyámolítottak. De adósai vagyunk a házastársaknak, kikkel családot alapítottunk, gyermekeket nevelünk, álmodunk, és azokat megvalósítjuk. De ez az adósság szólít bennünket még a gyermekek sírhantjai mellé is. Hiszen szerettük volna őket ölelni, értük élni, ha kell szenvedni. S mindaz, amit tehettünk volna, értük megélni. Az ember test és lélek, de ilyenkor a lélek élete kerül a középpontba, s ez hív, vigasztal, könnyet törül és átölel.

II.” Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.” Ez a dualista szemlélet újból megjelenik Pál apostol gondolkodásában és tanításában. Aki csak test szerint él az örökre meghal. Azután semmi nem marad, mert a test az enyészet tárgya lesz. A test szerint élet, nem ismer kultúrát, nem ismer belső lelki szépséget, annak nincsenek lelki igényei. A test halála az örök elmúlást jelenti. És mi vagyunk, unitáriusok azok, kik hirdetjük és tanítjuk, világossá tesszük, hogy ha meghalunk onnan már nincs visszatérés. Senki nem fog testileg feltámadni. Senki nem fog újjászületni. Senki nem fog már itt a földön újból találkozni. A test életének része a halál is, s így az örök elmúlás részévé válunk. De ha a lélek győzedelmeskedik a test fölött, ha engedjük, hogy a lélek szárnyaljon, akkor az mindig is élni fog. Mert igazán éppen a lélek az, ami bennünket ebből a múlandó világból kiemel. Meghalunk testben, de feltámadunk lélekben. És a léleknek ezt az öröklétét hirdetik a temetők, a benne levő szeretteink sírhantjai. Mert nem tudjuk elfogadni a teljes megsemmisülést. Isten jóságából adódik, hogy nekünk mennyei otthont készít az üdvösség világában. Aki lelki életet él már ezen a földön, annak része lesz az üdvösségben. Ezt ki kell érdemelni. Életünk, imádságunk, cselekedünk által, utat készítünk magunknak és szeretteinknek a mennyben. Csak hitünkkel látunk bele abba a világba. Egy másfajta látás, érzékelés, másfajta gondolkodás kell ahhoz, hogy annak a világnak a részei legyünk.

Mi is ma azért vagyunk itt, mert ezt a láthatatlan, de érezhető világot akarjuk éltetni a lelkünkben. S halottaink ilyenkor hozzánk találnak, a szívünkhöz érnek, bennünk és általunk vannak. Ezért legyünk erősek ma és minden nap, hogy győzzünk a test fölött. Próbáljuk úgy meg magunkat, hogy valóban erőt gyűjtsünk ehhez a nagy harchoz, ami bennünk, a testünk és lelkünk között ma is oly nagy hévvel dúl.

III.” Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” Itt is feltehetjük a kérdést magunkat, mi vezet bennünket? Vagy ki vezeti az életünket? Nagyon sok eszme, érték, múlhatatlannak hitt kincs befolyásolja az életünk. S talán ideig-, óráig el is vagyunk telve velük, az értékükkel. De hosszú távon ezekről mind bebizonyosodik, hogy csak a múló világ értéktelen javai. Hosszú éveknek és évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk egyedül Isten lelke az, aki velünk volt, mindig is velünk van, s velünk is marad, már akkor is, ha nem e földi világ keretei között élünk.

Ez a feltételes mód Pál apostol részéről egyfajta elhívást is magában foglal. Felveti a lehetőségét annak az áldott, kegyelmi állapotnak, amikor bennünk és általunk él az isteni lélek. S nemcsak él, hanem vezeti is életünket, s mi lehetőséget adunk arra, hogy minket vezéreljen. Így válunk Isten gyermekeivé, Pál apostollal szólva az ő fiaivá.

 

Gyászoló testvérek! Halottait sirató gyülekezet!

Hajoljunk meg Isten akarata előtt, fogadjuk el az Ő döntését, hogy fiatalon vagy idősebben, elszólította szeretteinket ebből a fizikai világból. A testüket borító sírhantokon helyezzük el a kegyelet virágait, és égessük el gyertyaszálainkat az emlékükért. De fogadjuk el, hogy csak a testük tűnt el a szemünk elől. S imádkozzunk, hogy lelkünk örök elégtételt nyerjen. Üdvözüljön az örökkévalóság világában. S menjünk haza azzal a tudattal, hogy mindent megtettünk, amire lehetőségünk volt, hogy lelkük üdvösséget nyerjen. És tegyünk ígéretet itt és most, hogy hű és igaz szeretettel fogjuk élni a mindennapjainkat, szeretni családtagjainkat és dicsőíteni Istent, ma és mindenkoron. Ámen.